A legénység által használt meredek, létrának is beillő lépcsőn másztak fel a fedélzetre. Az Esztergom már majdnem elérte azt a keskeny szorost, ami Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztotta. A szél mintha kicsit erősödött volna, a romboló pont szembe kapta a hullámokat.

- Ha úgy érzi, inkább kapaszkodjon – javasolta a kadét. - Hátramegyünk a házhoz és felmászunk a híd fölötti erkélyre. Onnan mindent jól lehet majd látni.

Az Anikó nevű első lövegről épp eltávolították a védőponyvát, kissé odébb egy piros feliratokkal ellátott faláda állt, mellette gépkarabélyt markoló őr. Az állványokra erősített géppuskák mellett is kezelők álltak, más matrózok (vagy tengerészgyalogosok, Ajtonynak mindenki egyformának tűnt a csillogó páncélban) rakétapisztollyal, gránátvetővel vagy a kadétnál is látott sörétes puskával álltak a kijelölt helyükön. Ketten a tűzoltótömlő dobjánál igazgattak valamit sűrű káromkodások közepette, míg a felettesük rájuk nem szólt. Mikor Ajtony elhaladt mellettük és a kadét nyomán belépett a „ház”, vagyis a fedélzeti építmény lekerekített sarkú ajtaján, hallotta, hogy a káromkodást ott folytatják, ahol abbahagyták. Muszáj volt mosolyognia ezen a matrózfigyelmességen.

A fiú egy újabb meredek lépcsőre mutatott. Ajtony egyszer már járt itt, amikor Bolyáki körbevezette a hajón és megnézték a hidat. Bár akkor a romboló nem összecsapásra készült, legyen az az összecsapás akármennyire is veszélytelennek ígérkező.

- Itt mászunk fel – közölte a kadét Ajtonnyal. - Átmegyünk majd a hídon is. Ott minél gyorsabban haladjunk át, mintha ott se lennénk.

- Természetesen – ragadta meg Ajtony a vékony fémcsőből készült korlátot. A házban már védve voltak a széltől, a vékony falak közé beszorult a nyárutó nehéz, meleg levegője. A korlát azonban hidegnek tűnt és a férfiben tudatosult, hogy már egy ideje remeg valamitől.

- Megyek előre – indult meg a kadét.

A hídon tényleg úgy haladtak át, mintha ott se lettek volna. A meredek lépcső tovább vitt a híd tetején kiképzett nyitott „erkélyre”, egyszerűen másztak tovább. Ajtony egy pillanatra elkapta Bolyáki tekintetét, aki épp leengedte a távcsövét és a híd hátsó felében látott mozgás felé nézett. Mosolyogva biccentett a diplomatának és intett neki, hogy eggyel fentebb, majd újra a tenger felé fordult.

- Segítek – nyújtotta Ajtony felé a kezét a kadét. Nem voltak nagyon magasan, ezen a rombolón igazából csak az árboc teteje van magasan, de itt fent sokkal jobban lehetett érezni a hajó mozgását. Az erkélyt övező korlát magasabbnak tűnt, mint a lenti, aminek Ajtony csak örülni tudott, de az első gondolata az volt, hogy a legjobb hely itt fent az árboc töve lehet, ott is kuporogni kellene, minél közelebb a padlólemezhez. - Jöjjön!

Elfogadta a fiú kezét. Hideg, nyirkos érintést érzett, egy pillanatra megcsapta a fiúból áradó szag. Fél és izgul, gondolta Ajtony. Én meg csak félek.

Több hasonló fiatal állt fent az erkélyen, távcsöveikkel dél felé kémleltek. Kissé odébb egy idősebb férfi felügyelte őket, néha egy-egy utasítás vágott valamelyikhez.

- Ott vannak! - mutatták a célpontjaikat az újonnan érkezőknek. - És ott a Sziszek.

Ajtony is kapott egy távcsövet, bár még nem szokott hozzá teljesen a fenti körülményekhez. Mikor a távcsőbe nézett, rögtön meg is szédült, majdnem el is esett. A kadétok a tengerre tapadtak, egyedül az idősebb férfi vette csak észre, mi történt. Ajtony hóna alá nyúlt.

- Óvatosan – korholta. - Egy kézzel kapaszkodjon inkább.

- Rendben – nyögte Ajtony. Már megbánta, hogy otthagyta a kabinját.

- Látja őket? - kérdezte a kadét.

- Igen – hazudta Ajtony.

- Liburnák. A Sziszek szerint illírek, akik délre menekültek előlünk, de manapság már mindenki ilyeneket épít, aki ad magára.

- Liburnák – ismételte meg zsibbadtan Ajtony. Újra megpróbálkozott a távcsővel. Ezúttal sikerrel járt és kis keresés után be tudta fogni a három anti hajót, amik kopott, de dagadó vitorláikkal és ütemesen lecsapó evezőikkel tartottak egyenesen az ÓmHH Esztergom felé. Az ÓmHH Sziszek kissé lemaradva hajtotta őket, mintha vadászaton terelné a vadakat a puskások lővonala elé.

- Már látniuk kellene minket – mormolta az egyik kadét.

- Vagy nem – vetette oda az idősebb férfi. - A szél eléggé lenyomja a füstünket és valószínűleg minden figyelmüket a naszádra fordítják.

- Vagy észrevettek, csak nem változtatnak semmit az eddigi taktikájukon – tette hozzá az Ajtony kísérő kadét. - Valami miatt együtt akarnak maradni.

- Jönnek a széllel – szállt be az oldalt álló fiú is az eszmecserébe. - Ha eltérnének a széliránytól, lelassulnának és a naszád utolérné őket.

- Így is bármikor utolérhetné őket.

- Lehet, hogy ezt nem tudják.

- Uraim, mit tennének a liburnák parancsnokának helyében? - kérdezte az idősebb férfi. Már ő is a korlátnál állt, távcsővel a szeme előtt. A parancsnoki hídra vezető szócső ott állt mellette, mielőtt a kadétok válaszolhattak volna, lekiáltott pár dolgot a kalózhajókról. A válasz szinte azonnal megérkezett.

- Az azonosítást megerősítettük mi is – közölte a fiúkkal. - Jelenleg a parancsnokságra várunk. Szóval, mit tennének a liburnák parancsnokának helyében?

- Én partra futtatnám a hajókat és elrejtőznék a fák és sziklák között – mondta az egyik kadét. - Ez az egyetlen esély a túlélésre.

- Ésszerűnek hangzik – nyugtázta a férfi. - Miért nem tesznek így?

- Mert meg akarják tartani a hajóikat – vetette fel egy másik hang, Ajtony nem figyelte, ki beszél. Furcsa ízt érzett a szájában és enyhe nyomást a gyomrában. Még csak az hiányzik, hogy rosszul legyek, gondolta. Egyáltalán, mi a fenének akartam feljönni? Egy kis vért látni? Hogy tudjam, mit kell megakadályoznom Korinthoszban? - A hajóikhoz kapcsolódik az életük, ha az nincs, semmijük sincs.

- Ha meghalnak, akkor nincs semmijük.

- Le kell lassítaniuk ahhoz, hogy kievickéljenek a partra, nem is lehet mindenhol kifuttatni a hajót. Ha sziklás részen akarnak kiszállni, vagy nem tudnak, vagy annyi ideig vesztegelnek egy helyben, hogy a Sziszek már akkor belövi a hajót, amíg tele van emberrel. A hajók mindenképpen elvesznek, mert nem tudják fedezékbe húzni, meg ez esetben is partra száll egy fegyveres osztag és felgyújtja. A többiekre meg célba lőnek a naszádról. Több száz ember lehet ezeken a liburnákon, annyinak nem olyan könnyű elrejtőzni még egy ilyen terepen se.

- Pár gránát vaktában a fák és a sziklák közé, a repeszek meg a törmelék elintézi a többit.

- Egyik oldalon Korfu, a másikon Epirosz, mindkettő része a kalózok elleni ómagyar szövetségnek, ha el is menekülnek, a helyiek agyonverik őket.

- Remek – mondta gúnyosan az idősebb férfi. - Akkor még mindig ott vagyunk, hogy nem válaszoltak az eredeti kérdésre. Uraim, az önök sok tudásával, amit a Nautika oktatótermeiben szereztek, hogyan próbálnák megoldani azt a helyzetet, amibe a liburnák kerültek?

A távcsövek egy darabig szótlanul követték a közeledő hajókat. Az ÓmHH Esztergom közben elfordult balra, oldalát mutatva a hullámoknak. Ajtony észrevette, hogy időközben a hátsó löveg – régi barátnéja, Dorka – védőhuzatát is eltávolították és a kezelői körülötte szorgoskodtak. Két löveg három hajóra, állapította meg. Miért nem mind a négy? Azt mondják, nincs olyan félelmetes dolog a tengeren, mint egy ómagyar hadihajó teljes oldalsortüze. Talán csak Poszeidón haragja, csak azt nehezebb kiérdemelni.

- Ha folytatják ezt az irányt – szólalt meg az egyik mélyebb hangú kadét -, akkor célba lövünk rájuk és elsüllyesztjük őket. Ezt nekik is tudniuk kell.

- Lehet, hogy most találkoznak először ómagyar hadihajóval – jegyezte meg egy társa. Ezen többen felhorkantak.

- Honnan szalajtották akkor őket?

- Olyan nincs.

- Két esélyük van – fordult a férfi felé az Ajtonyt kísérő kadét. - Ha bevonják a vitorláikat, behúzzák az evezőket és megadják magukat, vagy ha valahogy olyan közel kerülnek valamelyik hajónkhoz, hogy meg tudják csáklyázni. A számbeli túlerejükkel, közelharcban lehet egy kis reményük, de ott sem sok.

- Akkor csáklyáznak meg minket, ha hagyjuk. Pusztán a tömegben és a sebességben meglevő különbség...

- Azt hiszem, most már észrevettek minket – szakította félbe az elmélkedést a férfi. - Szétválnak.

Ajtony erőt vett magán és újra a szeméhez emelte a távcsövet. A három liburnát már nem is bírta egyszerre befogni. Az egyik tartotta az eredeti irányt, a másik kettő jobbra-balra levált. Apró foltokat is látott, a fedélzeten mozgó embereket, néha valami megcsillant köztük. A szárazföld felé tartó hajónak elkezdtél bevonni a vitorláját, most már csak akadályozta volna őket. Mintha a hullámverés is enyhült volna.

- Feladták azt az elképzelést, hogy komolyabb veszteség nélkül megússzák a kalandot – kommentálta az egyik kadét. - Arra játszanak, hogy egyszerre nem tudunk mind a hármukkal foglalkozni.

- És tudunk? - érdeklődött a férfi.

- Tudunk. Ezt a szorost háromszor is belőjük a hetvenhatosokkal.

- Belőni belőjük – hagyta rá a férfi. - Eltalálni egy ekkora hajót már más kérdés.

Most már Ajtonyt is elfogta egyfajta izgalom. Vadászláznak nem mondta volna, mert párszor próbált ugyan vadászni, de csak a kellemetlenségeket és az állatok iránti szánalmat érzett, ősei szánalmas karikatúrájaként. Ebben is. Nem, ez inkább intellektuális izgalom. Sokat olvasott a flottáról, beszámolókat és valóságtól elrugaszkodott ponyvákat egyaránt. Hivatalból is tudnia kellett, mire képesek a hajók. Blöffölni is úgy a legjobb, ha az ember azért tudja, hogy mi áll a háta mögött. Ismerte azokat a meséket is, amikkel tudatosan próbálták az anti elméket manipulálni, kiszínezni a valós képességet annyira, hogy félelmetes legyen, de azért még hihető. Azzal is tisztában volt, hogy a Karthágó és Róma közti status quo megerősítése utáni flottareformok eredményeképp a romboló fő fegyverzetének számító lövegek elsődleges feladata immár csak a parton és partközelben fekvő anti városok sakkban tartása, ekkora célpontot kellett velük eltalálni. Egy tengeren hánykolódó liburna más kategória. Nagyon más.

Nem vadászláz, intellektuális izgalom. Kíváncsiság. Nem csak a liburnák parancsnokának van feladva a lecke, hanem az ómagyaroknak is. Akinek nagyobb az arca, többet tud veszíteni belőle.

- A középső hajó megadja magát – jelezte az egyik kadét. Ajtony magára hagyta a part felé evező liburnát és a szóban forgó hajó felé fordult. Valóban, a középen hagyott kalóz is elkezdte bevonni a vitorláját, evezői mindkét oldalon a levegőbe meredtek, majd lassan a hajó törzsébe húzódtak. A fedélzeten mozgó színes pontok – az ádáz, vérszomjas kalózok, akikkel fiumei anyák próbálják sakkban tartani rosszalkodó gyerekeiket – kavargása azonban nem enyhült, mintha még fokozódott is volna. Mit akarnak? Vízbe ugrálni és kiúszni a partra? Azért az nincs annyira közel...

A szócső búgott valamit. Az idősebb férfi közelebb hajolt.

- A realista barátunkat egyelőre hagyjuk ringatózni – közölte az erkélyen állókkal. - A Sziszek a szárazföld felőlit kapta, a mienk az, ami a szigetre tart. A kapitány jóváhagyatta, hogy kipróbáljuk éles célra a hetvenhatosainkat. Készüljenek fel rá, uraim!

A kadét valami vattaszerű anyagot tömött Ajtony fülébe, amitől a világ tompa zúgással telt meg, egyes hangok felerősödtek, mások eltompultak. Közölték vele, hogy ha az ágyúkat megtöltik, tartsa nyitva a száját, de mindenképpen nyissa ki, amikor meghallja a szirénát vagy ha rászólnak. Ez utóbbi utasításokat már vattával teli füllel hallgatta és mivel egész jól értett mindent, kezdtek kétségei támadni az egész hatékonyságát illetően. A füléhez nyúlt, de ő sem tudta jobban eligazgatni az összegyúrt anyagot. Azért csak lesz valami. Azt már tapasztalta, hogy a lőfegyverek kellemetlenül hangosak tudnak lenni.

Az ÓmHH Esztergom szinte már csak lendületből siklott előre, kicsit a sziget felé fordították az orrát, hogy mindkét lövegnek jó rálátása legyen a célpontra. Az ilyen esetekre előírt vörös rakétát már fellőtték, de az antik nem reagáltak rá, pedig ismerniük kellett a jelet, minden ókori kikötőben elterjesztették, hogy ilyenkor meg kell állni és várni az ómagyar hajó utasítására.

- A kettes liburna továbbra is vesztegel – jelentette a magát megadó hajót figyelő kadét. Bár látszólag nem foglalkoztak vele, mindkét fiumei hadihajó szemmel tartotta a harmadik kalózt is, nehogy észrevétlenül kereket oldjon. Egyelőre nem szándékozott így tenni.

Az idősebb férfi Ajtony mellé lépett és megérintette a karját, hogy felhívja magára a figyelmet. Ajtony leengedte a távcsövét és kérdőn ránézett.

- Volt már ütközetben? - érdeklődött hangosan a férfi.

- Nem – hazudta Ajtony.

- Legyen átkozott a magotok is! - hörögte az éllovas és lebukott a lováról. Mellkasából három nyílvessző meredezett, de ő mégis a fokosa felé nyúlt, hogy lesújtson vele valami csak általa látott ellenségre. A lova ledobta magáról a terhet, rémülten felnyerített és kitört oldalra, ahol azonnal szügyig merült a zsombékok közt fodrozó sötét vízbe.

- Hátra – kiáltott a Dérhajú Ajtonyra, majd a vezérük védelmére ugrató harcosok el is szakították a fiút az apjától. Apró lova rémülten szuszogott alatta, Ajtony az állat nyakához simult és próbált kapaszkodni, miközben egy izmos kéz megragadta a fiatal ló kantárját és maga után rántotta. Mindenfelől testek szorultak nekik, ahogy a mocsárban húzódó szűk úton próbáltak előrébb jutni a férfiak, hogy védjék a szekéren utazó nőket és gyerekeket, na meg a Dérhajú örökösét, akinek szintén egy szekéren lett volna a helye.

Ajtony úgy érezte, mintha egy izzó késpengét nyomtak volna a combjához. Önkéntlenül is odakapott és egy nyílvessző kemény fáját markolta. A harcos tovább rángatta a lovát, ami megmakacsolta magát és fiatal szkíta lovasát megpróbálta levetni magáról, hiába választották ki a szelídsége és nyugodtsága miatt. Ajtony még erősebben kapaszkodott, a nyílvesszőt is elengedte. Csak akkor mert a lábára nézni, mikor sikerült valamennyire visszanyernie a stabilitását. A nyílhegy súrolta a combját, végighasította a könnyű lenvászon nadrágját és alatta a bőrt is, de a lövést mégis a lova kapta, amit nyereg nélkül ült meg. Ajtony vére keskeny csíkban festette meg a nadrágját, a ló vére vastag érként kereste az útját lefelé.

- Ugorj le onnan! - kiáltott rá a harcos, majd elengedte a kantárt és megragadta Ajtony kezét. A sebesült ló valahogy kiperdült Ajtony alól és a fiú fájdalmasan a földnek csapódott. Szája és orra tele lett a mocsár ízével, bűzével.

A következő pillanatban súlyos tömeg zuhant rá, görcsösen rángatódzott párat majd legurult Ajtonyról. Az őt védelmező harcos a mellkasába tört nyílvesszővel küzdött, majd dühösen a fiú felé csapott, aki miatt meg kellett állnia, a lesből nyilazó támadók könnyű céltáblájaként.

- Tűnj el innen! - hörögte, szájában habos, élénk színű vér bugyogott. - Vesd be magad a lápba! Tűnj innen!

Ajtony ellökte magától, mint a legutálatosabb dolgot, amit addigi életében látott. Körülötte pedig már el is dőlt az összecsapás.

- Nem? - kiabálta a férfi. - Akkor most lát egyet!

Igen, gondolta Ajtony. Most végre látni is fogom.