- Ha a Kapitány Csaba itt volt, akkor könnyen lehet, hogy az Adria Svadron többi egysége sincs messze. Ha együtt indultak és a Kapitány teljes sebességgel jött délnek, hogy feltartóztasson minket, akkor a többiek... úgy itt lehetnek most – bökött Újvári a térképre nem sokkal a Korinthoszi-öböltől északra.

- Ha több egységet küldtek – vetette közbe Bolyáki.

A térképszobában ültek, a híd alatti, kissé tágasabb helyiségben. Sápadt fényű lámpák égtek a fejük fölött, az asztal magasított széle mellett egy kézilámpa is feküdt, hogy a kérdéses részeket jobban meg tudják világítani. Bolyáki igyekezett bebeszélni magának, hogy nem csak az ő gyengülő szeme miatt készítették ezt ide, de rajta kívül más még nem használta.

- A Kapitány Csaba egyedül a gyorsasága miatt lehetett a szorosban – ragaszkodott az elmélethez Újvári. Az elsőtiszt nagyon makacs tudott lenni, ezt már korábban is tapasztalhatták. - Egy romboló megállítására minimum egy rombolót küldenék, de inkább kettőt. Fiumében pedig ott horgonyzott a Tatabánya és a Szentendre is, amikor kifutottunk.

- A Szentendrét épp felújították – vetette közbe Tatai, a rádiós tiszt.

- A gépeihez nem nyúltak, a szellőzőrendszerét javították meg a kabinok berendezését cserélték – nézett rá Újvári. - Simán ki tudott futni, ha akarták. Biztos vagyok benne, hogy ki is futott.

- A rádióforgalmazásból nem lehet valami többet tudni? - kérdezte Bolyáki Tatait.

- Átnéztem az elmúlt napokban lejegyzett üzenetváltásokat. Ami nem nekünk szól, arról csak tartalmi feljegyzést készít az ügyelet. A Kapitány Csaba kihajózását sehogy sem tudtam felfedezni benne, a bejelentkezéseit sem, pedig be kellett jelentkeznie.

- Más hívójelén tette – mormolta Újvári. - Azt meg nem tudjuk bemérni, honnan tette.

- Így van – helyeselt Tatai. - Ha viszont minket két egység vesz, akkor kis szerencsével meg egy szögmérő-vonalzó párossal belövik, hogy hol járunk.

Bolyáki sóhajtott egy hangosat. Ezt a kört egyszer már lefutották, de Tatai hiába berzenkedett a dolog ellen, muszáj volt forgalmazniuk. A korinthoszi konzult tájékoztatták arról, hogy mi történt, leadták a túlélők és az azonosított áldozatok neveit mindkét hajóról, de a konzul sápítozását már anélkül hallgatták végig, hogy feleltek volna rá. Még látták a partot, mikor megpróbáltak a korábbi esztergomi kapcsolatukkal összeköttetést teremteni, de az nem sikerült, lehet, hogy az észak felé vonuló viharzóna zavart be, vagy lekapcsolták azt az adót. Egyelőre magukra maradtak: egy félig feltöltött romboló és egy minden bizonnyal bosszúra éhes flotta. Meg az antik.

- Katonák vagyunk, induljunk ki a legrosszabb forgatókönyvből – javasolta Bolyáki. Végignézett az asztal körül görnyedő társain. Fekete, a gépüzemvezető különösen komornak tűnt, idegesen rágcsált egy fogpiszkálót, amivel néha a körme alá tapadt zsíros-szenes koszt is piszkálgatta. Bolyáki nyelt egyet és inkább a Ión-tenger kéklő foltja felé fordította a tekintetét. - Itt van tőlünk északra az Adria Svadron. A kikötőben bent volt két romboló, esetleg segédcirkálónak minősítettek egy vagy több kereskedőhajót is. A tenger nagy és nincsen velünk szemben sebességfölényük.

- De van – szúrta közbe a gépüzemvezető.

- Van – bólintott Bolyáki. - Ha több az üzemanyaguk.

- Biztos több – vette ki a szájából a szürkés fogpiszkálót Fekete. - Még azt is megengedhetik maguknak, hogy csontra kifogyasszák a készleteiket. Lejelentik a helyzetüket és küldenek értük hajót bevontatni vagy szenelni.

- Az elég körülményes a tengeren – jegyezte meg Újvári.

- A szénnel minden körülményes – hagyta rá a gépüzemvezető. - De meg lehet oldani. Ha viszont mi nyomjuk teljes gőzzel, akkor nálunk más lesz a vége.

- Ha nem rádiózunk és távol maradunk a szokott hajózási útvonalaktól, akkor elveszítenek minket – mondta Tatai.

- Rajtuk ott van a hidroplán – emlékeztette Újvári. - Rólunk meg leszedték a bu... a sportolók miatt. Most jól jönne, hogy meg tudjuk nézni, mi van körülöttünk. Két géppel hatalmas területet lehet átfésülni. Ha itt vannak... - bökött a térképre, majd húzott egy nagy kört. - Úgy idáig. Sőt, mehetnek még előrébb is, mert közben a hajójuk is dél felé mozog.

- Mennyi szenünk van pontosan? - fordult Bolyáki a gépüzemvezető felé.

- Nem voltunk teljesen tele, amikor elindultunk – húzott maga elé egy gyűrött, foltos papírdarabot Fekete. - Olyan nyolcvan százalékra sikerült feltöltenünk, mert a Kapitányról lenyúlták a nekünk küldött szállítmány egy részét.

Bolyáki érezte a ki nem mondott vádat. Igen, ő egyezett meg a naszád parancsnokával, északról küldtek le magasabb fűtőértékű szenet, amivel régen mindig – hagyományosan – a Kapitányt látták el. Egy ideje azonban mindig visszadobták az igénylését és csak rosszabb fiumeit utaltak ki nekik. Bolyáki nem szerette azt, amikor feleslegesen gerjesztik a feszültséget, maga sem értette, hogy miért volt szükség erre a szenes hercehurcára, így nem hatalmi szóval vagy a kikötői rendőrséggel intézte el a két rakodólegénység között szépen alakuló balhét, hanem kompromisszummal. Mint civilizált, felnőtt emberekhez illik. A szenük végül utánuk jött és ők a tenger fenekére küldték. A sors fanyar humora.

- Tudok róla – nézett szigorúan a gépüzemvezetőre. - A lényeget kérném, ha lehet.

- Elnézést. - Fekete állta a kapitány tekintetét. - A szokásos átlagsebességgel ez olyan négyezer kilométerre elég. Korinthosz ezerötszáz volt, így volt szűk ezer kilométer tartalékunk is, a kikötőparancsnokság kiengedett minket.

- Direkt intézték így, hogy rontsák a mozgékonyságunkat! - mordult fel Újvári, de mikor a kapitány rosszallóan ránézett, elhallgatott.

- Folytassa!

- Korinthoszig elhasználtunk az ezerötszázat, kicsit többet az időjárás meg a kalózok miatt. Utána végigcsapattunk az öblön, majdnem teljes sebességgel, kerekítsük kétszázra, amit megtettünk, de amit ezalatt elégettünk, az minimum kétszer annyira elég lett volna alacsony sebességgel. Kerekítsünk, mert sohase lesz minden ideális, alacsony sebességgel olyan kétezer-kétezer kétszáz kilométernyi szenünk van. Ha gyorsabban megyünk, jóval kevesebb, nem arányosan. Ki tudom számolni, de nem csak a sebességtől függ.

Újvári kinyitotta a távolságmérőt és ide-oda lépdelt vele a térképen. Pár lépés után rosszallóan ingatta a fejét.

- Már akkor tudták, amikor elindultunk – jegyezte meg.

- Elképzelhető – hagyta rá Bolyáki. - Végül is ez a legrosszabb forgatókönyv. Eddig mindenképpen elég, ha jól számolom – bökött a Márvány-tengerre. - Itt már elérnek minket az al-dunai bázis hajói, feltölthetnek.

- A régi számítás szerint – emlékeztette a gépüzemvezető. - Amikor azzal terveztünk, hogy a flotta egységei messze vannak és gazdaságos utazósebességgel vághatunk át az Égei-tengeren. Így viszont nincs ekkora előnyünk, ha az utazót tartjuk, felfedezhetnek és utolérhetnek.

Bolyáki újra a Kapitány Csabát látta, ahogy eltűnik az orra a robbanás felhőjében. Valószínűleg nem is egy robbanás volt, valami másnak is be kellett ott robbannia ekkora pusztításhoz, de számára mintha megfagyott volna a kép, nem is nagyon tudott mozgást felidézni hozzá. Mintha egy fényképet nézne. Festményt. Biztos készül majd festmény is róla – a hősiesség emléke lesz, vagy elborzasztani akarnak majd vele?

Lehet, hogy mindkét változatot megfestik majd valahol.

- Nem érhetnek utol – jelentette ki. - Nem azért építettük nagy áldozattal ezeket a hajókat, hogy egymásra lövöldözzenek.

- Ha nem lesz más választásunk... - feszültek meg Újvári arcvonásai.

- Azért vagyunk itt, hogy legyen – szögezte le Bolyáki. Fegyelmeznie kellet magát, hogy ne emelje fel a hangját. Már rég aludnia kellene. Elszopogatni egy pohár bort, olvasni egy kicsit a szépasszonytól kapott könyvből és utána aludni. És álmodni. Nem gondolta volna, hogy vénségére lesznek újra erotikus álmai, de az utóbbi napokban – szégyen, nem szégyen – ez történt vele. Talán a görög levegő teszi. Vagy a tengerészlét. Az özvegy biztos valami kosaras melltartóval tartja olyan feszesen a kebleit, de az ő korában... És Bolyáki korában: ugyan mi kell ennél több? És okos is. És otthon van. A szomszédban. Építhetnének egy külön kiskaput a közös kerítésükre. Vagy akár le is bonthatnák azt a kerítést. És csak egy flottán kell átverekednie magát, hogy az álomból valóság legyen.

Úristen, tényleg kimerült vagyok, állapította meg rémülten.

- Itt vagyunk most – bökött csontos ujjával a térképre. - Távolodunk a parttól, hogy ne legyünk szem előtt. És van úgy kétezer kilométerünk, ha szép lassan csordogálunk. Ha pedig meghajtjuk a gépeket, akkor mennyi? Ezer?

- Ezer – bólintott a gépüzemvezető. - Körülbelül. Ha elkapjuk mondjuk a Közép-mediterrán áramlatot úgy erre, akkor az dobhat rajta. Egy kicsit.

- Ha nem hajtjuk meg, akkor utolérnek, felfedeznek és harcra kényszerítenek. Túlerő ellen – fűzte tovább Bolyáki. Páran bólintottak. - Tehát... Az ultimátum után folytatott forgalmazás alapján el kell jutnunk egy olyan bázisunkra, ami továbbra is a kormány utasításait hajtja végre. Az al-dunain kívül gyanítható, hogy van ilyen? Tatai?

- Az ügyeleti bejegyzések alapján nincs – felelte a rádiós tiszt. - De több bázis és állomás nem jelentkezett ez ügyben. Sok hajó sem. Igazából csak minket szólítottak fel nyílt színvallásra.

- Ott tartották a kést a hátunknál. Végig – kommentálta Újvári. Bolyáki mereven a gyenge fényben sárgászöldnek tűnő tengerre meredt a térképen. Pihennie kellene, de addig nem mehet pihenni, amíg meg nem adják az útirányt az éjszakai ügyeletnek. Most tartanak egy kétszázhúsz fokot, de ez csak azért van, hogy elszakadjanak a parttól és az anti hajózási útvonalaktól. Nem maradhatnak így végig, nem Afrikába készülnek.

Vagy?

- Akkor tétetelezzük fel, hogy az al-dunain kívül minden más ómagyar érdekeltség Fiumét támogatja – sóhajtotta. - Ami amúgy is elég valószínű.

- A diplomáciai képviseletek már kétségesek – jegyezte meg Tatai. - De erről lehet, hogy érdemes lenne megkérdezni azt a Tallért.

- Sokra megyünk a diplomáciai képviseletekkel, ha két romboló követ minket – oltotta le Újvári. - Pár aktatologató most nem oszt, nem szoroz.

- Oszthat – nézett rá szigorúan Bolyáki -, de ez most valóban nem lényeges. Gondolkozzunk együtt! A sebességhez szén kell. Honnan tudunk szenet szerezni?

- Korinthosz – szólalt meg a navigációs segédtiszt. - A legközelebb Korinthosz. A kereskedelmi hajók rendszeresen szenelnek ott. A Kereskedelmi Hírszerzés szervezte ki a depó üzemeltetését, a főnökön kívül mind anti.

Bolyáki először azt hitte, hogy a tiszt gúnyolódik. Az ultimátum vétele után rögtön befűtötték a kazánokat, kapkodva felvásárolták elképesztő áron a közelben fellelhető friss élelmiszereket és végigrohantak az egész csatornán, ütközetbe keveredtek a Kapitány Csabával, és akkor most azt mondja, hogy menjenek...

- Melyik kikötőjében? - tette fel Újvári a kérdést, ami kiélesítette a képet. Bolyáki a térképre nézett, a keskeny, pár kilométer széles földnyelvre, ami összekötötte a Peloponészoszt a félsziget többi részével, a földnyelv egyik szélén Korinthosz központi része, de kisebb falvai, telepei átnyúlnak a másik tengeröbölhöz. És ott a görög vasút is, a diolkosz, amin még kisebb hajókat is áttolnak egyik tengerről a másikra.

Lenyelte a haragját, de rossz utóízt hagyott a szájában.

- Remek észrevétel – nézett némi bűntudattal a navigációs segédtisztre.

- Az északi kikötőben van a depó, mert leginkább azt használják az ómagyar hajók – mondta a navigációs tiszt. - De szekereken vagy a diolkoszon semmi technikai akadálya nincs annak, hogy egy olyan mennyiséget átjuttassanak, aminek hasznát vehetjük.

- Főleg, ha időben elkezdik – egyenesedett ki Újvári. Az első tisztnek valami ropogott a hátában, Bolyáki beleborzongott a hangba. - Ha oda tudunk szólni, hogy kezdjék áthordani a szenet és nekünk csak be kelljen pakolni. De túl sok a buktató, amin elcsúszhatunk. Ezzel a város nyíltan támogatna minket és nem biztos, hogy ezt kockáztatni akarják. Vagy becsalogatnak minket a kikötőbe és beszorítanak oda. Valahogy nincs ezzel kapcsolatban jó érzésem. Nincs akkora előnyünk...

- Az sem biztos, hogy üldöznek minket – mondta a navigációs segédtiszt. - Ha kiéleződik a helyzet, nem hagynák Fiumét védelem nélkül. Lehet, hogy csak a Kapitány Csabát küldték le és nem gondolták, hogy szembeszállunk vele.

- Fiumének van partvédelme a rombolók nélkül is – felelte Újvári. - Viszont nem engedhetik, hogy egy ellenséges romboló legyen a hátukban. Ott vannak a bázisaik, a kereskedelmi hajók, amiket védeni kellene, konvojba szervezni, vagy imádkozni az összes elérhető istenhez, hogy ne csapjunk le rá. Én a helyükben minden erőt bevetnék, hogy a tengerek uralma egy pillanatig se legyen kérdéses.

- Egy újabb hasznosnak tűnő felvetés – állapította meg Bolyáki. Az első tiszt értetlennek tűnt. - A kereskedelmi hajók. A mieink. Ha elfognánk egyet, átrakodhatjuk a szenét. Nem kellene egy kikötőbe szorulnunk hozzá... A kérdés az, hogy van-e a közelben ilyen hajó és milyen útvonalon halad?

- Ehhez is kellene a hidroplán – mormolta Újvári, majd alig hallhatóan mondott még valamit a sportolókra, akik miatt leszedték a repülőgépet és a kiszolgálóberendezéseit a hajóról.

Kínosan hosszú ideig csendben nézték a térképet. Bolyákinak többször kényszerítenie kellett magát, hogy a felhullámosodott felületre fókuszálja a tekintetét, folyton elhomályosult előtte minden, néha más dolgokat látott a szigetek rajzai és a tisztjei komor ábrázata helyett.

- Időt kell nyernünk – mondta végül. - Legfőképpen azt kell megtudnunk, hogy voltak-e lemaradt kísérői a Kapitány Csabának. Ezen múlik minden. Ha igen, akkor valójában csak a rossz és a rosszabb megoldás között választhatunk, viszonylag kevés kezdeményezési lehetőséggel. Így van?

A tisztek kis gondolkodás után bólintottak.

- A hidroplánjaikkal nagy területet tudnak átfésülni, ha tiszta lesz az idő, akkor szinte biztosra vehető, hogy felfedeznek – mondta Újvári.

- Ha partközelbe megyünk, még biztosabb a dolog – tette hozzá a navigációs segédtiszt. - Az antik pillanatok alatt leadják a drótot valaki olyannak, aki továbbítani tudja a flottának. Kereskedő, rabszolgakereső, valamelyik szervezet ügynöke, ómagyarok helyi proxenósza... Be van hálózva egész Hellász.

- A Kapitány Csaba esetén okulva nem hiszem, hogy csak úgy lerohannának minket – dobolt az ujjaival idegesen az asztallapon Újvári. - Eddig is mi lőttünk a legjobban, most pedig már kétszeresen is bebizonyítottuk.

- Az összecsapást csak utolsó lehetőség lehet – emlékeztette Bolyáki. - Az pedig, hogy nekünk volt nagyobb szerencsénk, nem jelent semmit. Ha csatára kényszerítenek, azt úgy fogják tenni, hogy esélyünk se legyen. - Az Adria kék nyúlványára bökött. - Az Svadron két rombolója innen. Az ÓmHH Fiume a kifutásunkkor Alexandriában horgonyzott, a helyükben azt ide küldeném, hogy kelet felé vágjok elénk, ha megnyomja, simán elzárja előlünk a Boszporuszt. Elküldhetik vele az állandó egyiptomi naszádot is. Szicíliáról minimum két naszádot indíthatnak, vagy már el is indították őket. Nekik nincs légifelderítésük, de ha átirányítanak pár kereskedőhajót és rendszeresen kikérdezik az környéken hajózó antikat, akkor szinte hibátlanra zárhatják a hálót. Ha pedig ezeket mind összehangolják és ránk hozzák, akkor sincs esélyünk, ha minden lövésünk talál. És hogy őszinte legyek, én nem akarok több ómagyar hajót eltalálni. Nem erre esküdtem fel.

Az utolsó két mondata nagyon furcsán hangzott. Kicsit úgy érezte magát tőlük, mintha a fejébe szállt volna a bor, nem a legkellemesebb módon.

- Akkor? - törte meg a csendet végül Újvári. - Mi legyen?