Utoljára Fiumében járt a szárazföldön – könnyen lehet, hogy Fiumében is akkor járt utoljára. Korinthoszban sem szállt partra, talált elég tennivalót a hajón az ott töltött rövid idő alatt. A konzulátusról küldtek neki egy meghívót, a konzullal vacsorázott volna, ha sínre teszik a tárgyalásokat, amik miatt végső soron délre küldték a rombolót. Addig nem volt szükség arra, hogy a kirendeltségen lábatlankodjon, főleg nem úgy, hogy a proxenósz sem volt sehol.

Itt legalább nem kell aggódni a vendégbarát miatt, állapította meg Bolyáki, mikor a motorcsónak orrára szerelt ütköző szelíden nekipuffant a görögök mólójának. A kikötőhelyük olyan volt, mint valami hídfő, a partra tett ómagyarok félkörben elzárták az antik elől, a fegyverüket a kezük ügyében tartották. Bizalmatlanul méregették a félkörön túl összegyűlt kereskedőket, kikötői népséget, tagbaszakadt falusiakat, akiket a jó üzlet híre vonzott ide – és a lovasokat, akik miatt lehet, hogy az egész üzletelésnek lőttek. Bolyákinak pár pillantás is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, ha az öböl népe választhatna, hogy kit zavarna el, akkor nem az ómagyaroknak kellene sietve távozniuk. Ennyit ér, ha megcsörgetik a pénzeszacskót...

Egy pillanatra összenézett az első gépésszel, akit nem is annyira a faanyag felmérése, hanem Tallér kifigyelése végett adott a diplomata mellé. A gépész nyugodtabbnak tűnt, mint a többiek, jó eséllyel azért, mert ő értette, hogy a görögök mit hordanak itt össze körülöttük.

Ami azt illeti, a diplomatának is értenie kellett, de a szokottnál is sápadtabb és idegesebb benyomást keltett, talán túl soknak találta maga körül a fegyvert. Vagy valami más baja van.

- Tallér úr – üdvözölte Bolyáki. - Szerintem ne vesztegessük az időt, akarnak valami ceremoniális bemutatást is, vagy a lényegre térhetünk?

- Nem... nem hiszem – felelte a diplomata. Vett egy mély levegőt, majd hangosabban odaszólt a lovasoknak. Egyikük, kicsit díszesebb ruhát viselt, mint a társai, közelebb léptetett és mondott valamit Bolyákinak a köztük álló fegyveresek feje fölött.

- Nem tudom, mit akar – szólalt meg a kapitány még azelőtt, hogy Tallér fordíthatott volna, - de mondja meg neki, hogy nagyra értékelném, ha leszállna arról a lóról és nem onnan beszélne velem.

A diplomata bólintott és továbbította a lovasnak. Az méltatlankodott egy kicsit, de Bolyáki tekintetét látva inkább lekászálódott a hátasáról. A fegyveresek utat nyitottak nekik és a két férfi félúton találkozott. Tallér kissé lemaradva követte a kapitányt.

- Tájékoztatást kér, hogy mit keresünk itt és milyen jogon tiltjuk meg a kikötő elhagyását bárkinek is a spártai király birtokán – mondta Bolyákinak.

- És kit tisztelhetünk benne?

- A király által kirendelt szigeti bíra helyettesét, a neve Alexandrosz.

- Maga Alexandrosz – mormolta Bolyáki. - Akkor fordítson, ha kérhetem: Fát veszünk és rendes árat fizetünk érte, a kikötőben tartózkodók ezt mind tanúsíthatják. Ezt hangosan mondja, hogy a tanúk is hallják. A kikötő lezárásáért a spártai király elnézését kérjük, de sajnálatos módon nem engedhetjük meg, hogy bárki is kihajózzon és idő előtt hírt vigyen az ittlétünkről. Erről többet nem mondhatok. Hivatkozzon valami olyanra, ami meghatja, istenekre vagy a kapitányi becsületszavamra, amire gondolja, szóval erre hivatkozva ígérjük, hogy nem esik bántódása senkinek, aki követi az utasításainkat és a kikötőben marad. Legkésőbb napnyugtakor pedig elhajózunk és nem okozunk több gondot.

A szeme sarkából látta, hogy az első gépész kicsit közelebb húzódik. A diplomata lassan, a szavait gondosan megválogatva tolmácsolt, néhány dolgot Bolyáki is el tudott kapni belőle. Ha Gálnak igaza lenne és a diplomata tényleg a déliek beépített embere, akkor itt lenne a nagy alkalom neki arra, hogy olyan információkat is kiadjon, amiket a kapitánya meg akart tartani magának. Persze nem kötötték az orrára a részleteket, az útvonalukat, de a diplomata nem hülye, össze tudja rakni magának azt, ami kell. Ha extra tüzelőanyagot vételeznek, akkor túl sok lehetőség amúgy sem marad.

Bolyáki kényszerítette magát, hogy ne nézzen a gépészre, annyira nem sürgős az információ, viszont egy véletlenül elkapott, oda nem illő tekinthet elronthatja az egészet.

Úgy tűnt, a spártai bírahelyettesnek vagy akárkinek nem tetszett az, amit hall és ennek a véleményének gyorsan hangot is adott.

- Ómagyaroknak nincs engedélyük kereskedni ezen a szigeten és legfőképpen nincs joguk bárkit is maradásra vagy bármi másra kényszeríteni – fordította Tallér. A diplomata kezdett kicsit visszanyerni a színéből, bár Bolyáki tartott tőle, hogy nem azért, mert a kapitány mellett már biztonságban érezte magát. Sőt, ahogy alakul ez a „tárgyalás”...

- Mondja meg neki, hogy mindkettőnek tudatában vagyunk, de sajnos szükséghelyzet van és nincs más választásunk. Ismételje meg, hogy napnyugtakor távozunk és rendes árat fizetünk a fáért, amit a jelen levő kereskedők ebben a pillanatban is szeretnének a rombolóra szállítani.

Érdekes volt látni a két beszélő közti különbséget. A spártai, legyen a pozíciója bármilyen nevetséges is – a szigeten talán ha ezer állandó lakos élt – olyan gőgösnek tűnt, mintha minimum a névrokona falanxai állnának mögötte. Honnan a csudából szedett össze ennyi lovast, merült fel Bolyákiban. Könnyen lehet, hogy ez Kythéria teljes gyorsan mozgósítható hadereje... Vagy eredetileg nem is ide tartoznak, csak most pont kifogták őket, miért kellene egy ilyen szigetre lovasság?

Mikor leesett neki, hogy Tallér mit is mond, a görög vonásai még jobban megmerevedtek, nyakán megfeszültek az izmok, talán csak a (ma már inkább csak a múlt dicsőségéből élő) spártai neveltetésének köszönhetően nem rántott rögtön kardot, hogy megleckéztesse a pimasz behatolókat. Végül rövid, pattogó mondatokban tört ki, a görög szavak teljesen úgy hangoztak, mintha egy római centurió utasítaná az alárendeltjeit. Tallérnak viszont már a szeme sem rebbent, szelíden válaszolt, mintha csak azt kérdezné, hogy jól értette-e a dolgot. Lehet, hogy tényleg azt is kérdezte, mert a bírahelyettes megismételte az előbbieket, bár most már határozottan vakkantásoknak tűntek a fenyegetései. Bolyáki biztos volt benne, hogy fenyegetőzik, ami ilyen közelre a lovasaitól inkább rémisztő volt, mint nevetséges. A romboló hídjáról szívesebben hallgatta volna.

- Azt mondja – fordult Tallér a kapitány felé -, hogy ha nem távozunk rögtön, spárta diadalmas és halálos fegyvereivel fog érvényt szerezni a királya akaratának. Részletezzem, hogy milyen halálnemeket helyezett kilátásba?

- Szükségtelen – felelte Bolyáki. Lazának és könnyednek akart tűnni, de érezte, hogy kiszáradt a szája és félt tőle, hogy megremeg a hangja. Ezek az antik nem mindig beszámíthatóak, láttak már olyat is, hogy döfőorral meg akartak lékelni egy géppuskákkal és löveggel felszerelt naszádot. Ehhez képest egy lovasroham a pár méterre álló matrózok ellen már szinte nem is hősies. Hogy magát is meggyőzze, újrakezdte: - Szükségtelen. Kérem, mondja el neki, hogy nem okozunk senkinek semmi kárt és napnyugtára elhagyjuk a szigetet. De ha fegyverrel fog fenyegetni vagy akár csak úgy tesz, mintha ránk akarna támadni, akkor kénytelenek leszünk használni mi is a fegyvereinket és akkor az itt levők közül nagyon sokan meg fognak halni, főleg azok, akik nem ómagyarok. Ezt részletezheti is, magára bízom. És fejezze ki még egyszer a sajnálatunkat és tudatosítsa benne, hogy szükséghelyzetben vagyunk.

Az embereknek azért intett, hogy vigyázzanak. Pár gépkarabély csöve kicsit feljebb is emelkedett, a kibiztosításukkal már senkinek sem kellett vesződnie, azt már valószínűleg a kapitány érkezése előtt parancsba kapták.

Tallér egy kínosan hosszú pillanatig csak a spártai szemébe nézett, de nem mondott semmit. Bolyáki már épp noszogatni akarta, mikor elkezdett beszélni. Úgy tűnt, hogy a bíra valami ilyesmire számított, de ezen kívül nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Lehet, hogy látott már működő ómagyar fegyvereket, lehet, hogy nem, de hallani mindenképpen hallott már róluk. Ha nem is lehetett a királya emberei közül a legfényesebb, azért valamennyi esze mégiscsak volt. Elsápadt, kicsit később elvörösödött, az izmai megfeszültek majd elernyedtek, majd végül sóhajtott egyet. Bolyáki minden idegszála pattanásig feszült. Olyan ez a bíra, mint egy bohóc, gondolta. Ennyire kellene komolyan vennem. De nem megy. Még a végén szívrohamot kapok itt mindenki előtt.

A spártai végül beszélni kezdett. Tallér egyetértően bólogatott a szavaira.

Öreg vagyok már ehhez, szidta magát tovább Bolyáki. Attól kellene szívrohamot kapnom, hogy a szomszédasszony berángat a hálószobájába, nem attól, hogy egy hülye anti tizenkilencre lapot húz és bebukja.

- Alexandrosz arra gondol, hogy itt mindössze egy félreértés történt csupán – fordult a kapitány felé Tallér.

- Bizonyára – dünnyögte Bolyáki. - Milyen fajta félreértés?

- Jobban átgondolva a helyzetet csak azt látja problémának, hogy azelőtt kezdtünk kereskedni, mielőtt megfizettük volna a kikötői díjat.

- Ésszerűnek hangzik – bólintott Bolyáki. A szíve kezdett egy kicsit lecsillapodni, az a késztetés sem volt már olyan erős, hogy a pisztolytáskájához kapjon. - Ésszerű határok között természetesen megfizetjük.

- Ezt általában a hajó nagysága és a szállított áru értéke alapján számítják ki. Azt kérdezi, hogy mi szállítunk valamilyen árut?

- Nem.

Tallér a spártaihoz fordult és mintha alkudozni kezdett volna vele. Látszott a diplomatán, hogy sokkal inkább elemében van, mint a marcona katona benyomását keltő bíra, de igyekezett nem visszaélni a tapasztalataival. Bolyáki legalábbis így érezte és egyúttal egy újabb jó pontot vésett be Tallér képzeletbeli káderlapjára. Bár a gépész véleménye mellett ez nem fog se nem osztani, se nem szorozni, de azért mégis...

- A hajó nagyságánál maradtunk végül – jelentette az alku lezárultával Tallér. - Persze ha Ön is jóvá hagyja.

- Jóváhagyjam? - kérdezett vissza Bolyáki.

- Szerintem jutányos. Tíz olyan hajó díját kérik, amik valami miatt üresen kötnek ki náluk. De csak akkor él ez az összeg, ha itt helyben ki tudjuk fizetni neki, mert ha ide kell hívnia a pénzmesterét, ő valószínűleg nem lesz ilyen nagylelkű.

Hát ez itt Spárta, gondolta Bolyáki. A parancsára már indult is vissza egy motorcsónak a rombolóra, hogy elhozza a kért összeget.

Mikor pedig a nap vörös gömbje eltűnt a kikötőt övező dombok mögött, az ÓmHH Esztergom, nem túl száraz tűzifával megrakottan felszedte a horgonyt és elindult észak-északkelet felé.