Varro ismét elővette a gyűrött és kissé már megsárgult papírlapot. Még annyi év után is magával ragadta a fénykép szuggesztív ereje. Egy hatalmas, alakzatban haladó ómagyar hadsereg menetelt egy olyan diadalív árnyékában, amely messze felülmúlta Róma összes épületét.

Huszonpár éves lehetett, ő maga sem tudta egészen pontosan mennyi egy mészáros fiának minden év egyforma volt. Nyilvánvalóan nagykorú hiszen csak nagykorú férfiak tölthettek be közhivatalt. Nem mintha az aedilis plebeii olyan jelentős funkció lett volna, de mégiscsak közhivatalnok. Útban a felsőbb osztályok felé, és egy felsőbb osztálybeli rómainak kötelességei voltak, úgymint legalább egy szerető és egy léhűtő görög filozófus kitartása, valamint ómagyar iratok beszerzése. Filozófusra akkor még nem volt pénze, azóta pedig fontosabb személy lett annál, hogy ilyen mércével mérjék. Akkor viszont, mint Senki a Névtelenek nemzetségének Elfelejtett ágából, akkor kellett neki az ómagyar papiros, a lehető legértékesebb. A mai napig emlékezett a karvalyorrú Trogidészre és a titkos kapcsolatára egy Vitéz nevű ómagyarra, a sötét öbölre Metapontum közelében.

A rómaiak sohasem voltak nagy kereskedők, úgy általában nem nézték sokra az ilyen tevékenységet, az ezüst és az arany persze jó gazdája volt a titkoknak és hallgatott a nem egészen törvényes forrásokról is… azonban mégis a kereskedőt megvetés kísérte ezért hát lenézett plebejusok és még inkább görögök közvetítésével került az áru Róma piacaira és boltjaiba. Mindenféle áru, beleértve az ómagyar titkokat is.

Varro gyakorlatias gondolkodású volt, ő közvetlenül akart eljutni a forráshoz és megszerezni azt, ami neki kell még mielőtt elérhetetlenné válik számára. Az ómagyar és kampós orrú görög egy egész sor kacatot mutatott meg neki, a Fórumon tucatszám lehetett kapni a társaikat különböző kétes alakoktól. Az egész az ő beetetését szolgálta, Varro látta hogy sózta rá az apja a portékait a gyanútlan ügyfelekre. Végül persze előálltak a farbával, egy hatszínű lapokkal burkolt plasztikum kockával, amelyet különbözőképpen lehetett forgatni. Trogidész és az ómagyar biztosította, hogy a Varázskocka egyedülálló és az ómagyarok is alig néhány példánnyal bírnak. Tényleg lenyűgöző darab volt, Varronak viszont nem volt pénze rá. Aztán meglátott valamit az ómagyar asztalán, egy plasztikum tok, amilyenben a kazettákat tárolják, bár akkor még nem tudta mi az a kazetta.

És benne ez a kép, valami amit nem eladásra szántak. Talán közönséges holmi lehetett, azonban az ómagyar fegyverek is közönséges holminak számítottak az ómagyarok szemében. Talán félarasznyi lehetett és a színek helyett egy szürke világot ábrázolt. Az ómagyarok világát, ahol marcona, puskát viselő, sisakos katonák vonulnak egy diadalív alatt. Később lefordította a szöveget a Fórum egyik írnokával, Passernak hívták. Az is lehet álnév volt az írnokok szerették az ilyen szerénységre utaló neveket. A nagybetűs rész nem hordozott különösebb jelentést, Világháborús katonanóták, azt hogy az Átkerültek valami különöset műveltek mindenki sejtette. Fellázadtak az istenek ellen és ezért büntették őket. Jó kérdés, hogy milyen isten bünteti úgy a legyőzött ellenségeit, hogy rászabadítja őket az emberek világára. Nyilvánvalóan nem lehetett erről szó, bár valószínűleg a világháborúhoz mégis köze lehet a dolognak. Mégsem lenne hülyeség az a görög, bár az is igaz, hogy a görögök beszédjéből majdnem annyira nehéz kihámozni a lényeget, mint az ómagyarok szövegéből. Az írnok szerint a világháború talán Trójával áll kapcsolatban, mivel Homérosz szerint a világ összes népe és az istenek is részt vettek a harcban. Viszont Homérosz egy szót sem szólt ómagyarokról.

Ami igazán érdekesnek bizonyult az mégis a kisbetűs szöveg volt: 1940, a Wehrmacht parádéja Párizsban. Az 1940, ahogy Passer mondta egy évszám volt, azt jelentette, hogy az ómagyarok érkezése előtt 68 évvel. A többit azonban nem értette, viszont esetleg… Varro különböző fenyegetéseket és némi pénzt helyezett kilátásba, a hivatal végül termőre fordult. Az írnok végül sikert aratott Párizs, mint mondta, egy város Galliában. Egyesek Róma titkos testvérének tartják, merthogy, ahogy Rómát is az elpusztított Trója menekültjei alapították. Állítólag maga Venus vezette oda a sebesült Paris királyfit és maroknyi emberét. A Wehrmachtról viszont nem hallottak az ismerősei. Varro ennek ellenére sejtette, hogy mi lehetett, az ómagyar hadsereg egyik alakulata, mivel a képen ómagyar katonák masíroznak.

Párizs, a hatalmas paca az ómagyar térképeken, ahová a vastag sárga utak tartottak. A Takács nevű ómagyar szerint nekik nem ezeket az utakat kell követniük. Varro viszont látta a fényképet, Párizs valamiért fontos, és a sárga utak is fontosak csak az ómagyarok eltitkolják a dolgot, mint mindig. Neki pedig a végére kell járnia, Cotta szenátor példája lebegett a szeme előtt. Egy senki volt, már amennyire egy patrícius nemzetség feje és egy szenátor, rendben pedarius szenátor senkinek számít, de ő találkozott az ómagyarokkal. A leszármazottai így legátusok, praetorok és konzulok.

Ugyanakkor az ómagyarok okkal kerültek erre a világra. Milyen istenek küldték ide őket és milyen célt szolgálnak? Badarság, nyugtatta le magát Varro, a hősök kora, amikor az istenek az emberek között jártak elmúlt… legalábbis remélhetőleg elmúlt.

- Hívattál legátus!

Varro visszacsúsztatta a fényképet az asztalán álló, kulcsra zárható dobozba. Egy közönséges halandó, halandó problémákkal. És ami a legfőbb egy olyan halandó, aki felett teljes mértékben rendlekezett.

- Ülj le Messalla.

A tábornok ugyan a populus párt megbízható embere volt, akit Varro személyesen kért a XV. légió parancsnokául. Azonban bizonyos dolgok nem tartoztak a beosztottjaira.

- Heulfryn ismét kicsúszott a kezünk közül – folytatta Varro, amint Messalla helyet foglalt – és kelet felé menekül.

- Így van legátus. Sajnos a gallok sokkal jobban ismerik a terepet, hiába támogatnak minket az ómagyarok.

- Valóban, noha beengedtük az ómagyarokat a táborunkba a gallok mégis kereket oldottak – árnyalatnyi különbség, az ómagyarok a rómaiak között voltak, de támogatták-e őket – ami a nagyobb baj, hogy kelet felé menekülnek. Noha nekünk nyugat felé kellene haladnunk.

- Heulfryn seregét ennek ellenére mégis meg kell semmisítenünk.

- Pontosan. Azonban ez a fogócska nem semmit sem segít, és miközben Fabius – csak azért sem Ibericus – és bandája meghódítja a délt, mi itt vesztegelünk.

Varro még mindig összerándult a gondolatra, hogy gyűlölt riválisa milyen közel került ahhoz, hogy végleg leváltsák a pozíciójáról. Fabius gyáva volt, koszos barbárok elől, mint például ez a Heulfryn, vonult vissza. A végén aztán persze összeszedte magát, a Szenátus szeme nyíladozott és a befolyásos barátai sem tudták volna megvédeni, ha még tovább halogatja a csatát. És ez a gyáva féreg most valami hősféle lesz, mert a Szenátustól még a galloknál is jobban félt. Mintha bármi köze lett volna a győzelemhez, azt a római katonák vívták ki neki.

- Ha jól értem legátus arra gondolsz, hogy a sereg egy részét le kellene választanunk…

- Pontosan, a sereget kettéosztjuk, a fősereg az én vezényletem mellett északnyugatnak tart, míg a XV. légió és egy másik, amelyiket kéred, leszámítva persze a kilenceseket.

- Legyen a tizenkettes.

- Ám legyen. Szóval a XV. és a XII. légió üldözőbe veszi a gallt – Varro hirtelen ráeszmélt, hogy még nem mondta ki a nyilvánvalót – természetesen a te vezetéseddel. Ki tudja, talán csatára bírhatod ezt a birkabaszót.

- Bízom benne legátus.

***

- Hitelesek – köpött ki Valgus.

A Saône melletti erdőt sokszáz fejsze próbálta visszaszorítani. A hatalmas római hadseregnek mértéktelen étvágya volt a fára, az út mentén megerősített táborok nőttek ki a földből, és a rómaiak közvetlen közelről tapasztalhatták meg, hogy a galliai telek más minőséget képviselnek, mint az itáliaiak. Meglepően előrelátó dolog volt, hogy Varro már most hozzákezdett a tűzifa gyűjtéséhez. Ugyanakkor persze a fát mindenképpen ki kellett vágni, a gallok és a kevés kereskedő tökéletesen elvolt az erdei vadcsapásokon és a néhány keskeny szekérúton. A római hadsereg és a hadtáp azonban más tészta volt.

Különösen a hadsereg töltöttel el aggodalommal Hermant, nagyon is tisztában volt vele, hogy mi minden történhet egy ilyen sok kilométer hosszú, de csupán öt méter széles emberkígyóval. A modern felszerelés dacára több ómagyar járőr is komoly veszteségeket szenvedett a barbároktól, sőt alig több, mint tíz éve az elképzelhetetlen is megtörtént, egy teljes ómagyar hadosztály került szorult helyzetbe a Száva mentén.

- Milyen katona lehet az, aki még a saját felszerelését sem tudja előteremteni? – dühöngött a centúrió.

- Például ómagyar – kontrázott a Héraklész.

- Az más, az ómagyar módra vívott háború drága. A puskából kilőtt patronnal nem lehet többé mit kezdeni, de a kard és a páncél megmarad a csata után is. És úgy halottam, hogy az ómagyar uraknak saját tankjaik, ágyúik és repülőik vannak. Az ómagyarok háborúit pedig a tankok, az ágyúk és a légierő dönti el.

Erre ugyan mit lehetett mondani? Hogy az ómagyar hadsereg nyolc tankot képes úgy ahogy működőképes állapotban tartani? Herman emlékezete szerint az ilyen jellegű beszélgetésekről a Büntető Törvénykönyv 144§ mondott egykét dolgot. Érdekes, hogy a Btk gyakori átírásai során a hazaárulás végig a 144. paragafusban maradt, lehet a Morvai-puccs miatt, amikor annyit emlegették a 144-es §-t, hogy a közvéleményben így maradt meg.

- Viszont a kézifegyvereket ugyanezek az urak biztosítják a katonák részére – válaszolt Herman, mielőtt a térképész valami hülyeséget kottyantana el – vagyis Héraklész és én is hitelesek vagyunk. Ha úgy vesszük.

- Ti lennétek Esztergom mocska? Aki kegyelemkenyéren tengetitek a napjaitokat, de a népgyűlésen szavazhattok, mint ómagyar polgárok. Mert ezek itt egytől egyik bűnözők, Róma söpredéke, akik, amikor épp nem lopnak és gyilkolnak, akkor közsegélyt zabálnak. Ezek csinálták a vérontást tavaly márciusban. Szóval ugyanezek lennétek ti ómagyarban?

- Már aki – röhögött fel Héraklész – Herman nem is igazi ómagyar, hanem félig germán.

A félig germán Herman legszívesebben lekevert volna egy büdös nagy pofont a kotnyeles beosztottjának. Tulajdonképpen az Ómagyar Honvédség engedélyezi a testi fenyítést indokolt esetben… másrészről azonban büszke volt a germán származására.

- Teljesen ómagyar – csupán csípőre tette a kezét – azonban valóban germán származású.

- Germán? – Valgus nem értette a fogalmat

- Barbár népek, mint a gallok, akikkel harcolunk. Már nem Hermanék, hanem a többiek.

A hegyivadász hadnagy felemelte a kezét, de látva a rádiós gyors helyesbítését végül csak megigazította a sisakját.

- Nos nem egészen, van némi különbség a germánok és a gallok között.

- Milyen különbségek?

Valgus semmit sem tudhatott, honnan is sejthetne bármit Tacitus még nem született meg (sőt nem is fog) az egyetlen germán akivel találkozott, az pedig Herman maga volt és róla éppen huszonhét másodperce tudta meg, hogy germán. Talán huszonkilenc.

- Nos például a harci erények. Egy germán asszony három gall férfival ér fel, egy germán férfi pedig tíz gall harcossal.

Herman mindezt a legmélyebb meggyőződéssel állította. Igazság szerint azt is hozzátette volna, hogy két ómagyarral, de a fránya Btk 144 miatt nem tehette. Ez a római láthatóan félte az ómagyarokat, nem szabad lerombolni a hitét.