Megvolt az első két favágós nap. Jó volt. Mármint hazajönni utána. Ráadásul valami agyament irodahuszár úgy szervezte a beosztást, hogy az első favágós nap után éjjeli járőrbe kellett mennem. Az utolsó pár órára már nem is emlékszem, addigra már valahogy átkapcsoltam robotpilótára és tudatilag aludni mentem, bár Eszter azt állítja, hogy mikor hajnalban megjöttem, még egy csomó mindenről meséltem neki, miközben ő szeretett volna visszaaludni. Szerintem ez nem igaz, amúgy sem emlékszem semmire.

Azt a kert végi fahasogatásból eddig is sejtettem, hogy kemény fizikai munka az ilyesmi, soha nem is kételkedtem benne, de menet közben kellett rájönnöm, hogy ezernyi apró fogása és szervezésbeli buktatója van, főleg, ha egy rakat civillel kell közösen fát vágni, akik még erdőben maximum egy bográcsozás végett vettek eddig baltát a kezükbe. Ráadásul a gépesítettségünk is kimerült a motoros fűrészekben, bár azokat legalább olyanok kezelték, akik korábban dolgoztak már fakitermeléseken, művezetőnek meg az erdészettől jött egy fickó. (Korábban ők jelölték ki a fákat is, amiket kivágunk majd - a Magos hegyen. Ebből lett is egy kis felháborodás, mert egyrészt a falu látképének szerves része, ahogy a hegyoldalra kapaszkodó házak végén ott az erdő, másrészt kedvelt kiránduló- és bográcsozóhely, harmadrészt meg ott a hangulatos erdei Kálvária, bár Krisztusnak már jó ideje hiányzik a jobb karja. De mikor kiderült, hogy szállítóeszközt nem kapunk, hanem a falu néhány, nem túl jó állapotban lévő lovaskocsijára, a talicskáinkra, kiskocsikra és biciklikre leszünk utalva, egyből felerősödtek a Magos hegyet támogató hangok. A második legközelebbi szóba jöhető erdő nyolc kilométer, közben meg némi szintkülönbség fel is meg le is. A Magosról meg csak legurigáljuk a fákat - gondoltuk naivan.)

A gallyazóbrigádba osztottak be, ránézésre megállapították, hogy jobb helyem lesz ott, mint a rakodóknál (akarom mondani közelítőknél). A motoros fűrészt csak a fadöntéshez lehetett használni, a gallyazást már a biodízel-fűrész végezte, vagyis mi. Bár én jobb szerettem a baltát. De, amellett, hogy a nap végére már több vízhólyagom volt, mint ujjam (mindezt úgy, hogy egyiket sem vágtam még le) és kétszer kiköptem a tüdőmet, egész jó hangulatban telt a munka. Együtt dolgoztunk, felváltva röhögtünk és káromkodtunk, lógni senki sem lógott, még a nénik is kijöttek, hogy biciklivel vagy a kis bevásárlókocsijukkal hordják lefelé a gallyakat. Pár betelepült fazon nem izgatta magát, hogy őket is kirendelték, a polgárőrök mentek értük majd berakták őket is rakodónak. Pedig volt köztük nálam soványabb is...

A második nap első fele szörnyű volt, sem a tenyerem, sem az izmaim nem heverték még ki az első adagot, és már jött is a következő. Egy régebbi szaki mondta, hogy az ilyenre rá kell dolgozni, eleinte azt hittem, hogy mazochista, aztán igazat kellett neki adnom. Épp kezdtük volna újra jól érezni magunkat, amikor a kissé előrébb járőröző biztosítók lelőtték a keltát.

Nálunk alig néhány puskás őr volt, de soha se lehetett tudni, hol kivel fut össze az ember. A polgárőrök beszéltek egy pilisborosjenői brigádról, akik szabályos csatát vívtak valami bandával az erdőben, persze ők kint vannak a szélen. A mi keltánk viszont egyedül volt.

Baltát és egyéb célszerszámokat ragadva siettünk a lövés irányába, de csak az egyik vadászpuskás polgárőrt találtuk ott, amint épp a csizmájával bökdöste a földön fekvő áldozatát, egy ősz hajú, alacsony öreget, akinek már az egész mellkasa egy merő vörös folttá változott. Állítólag az egyik bokor mögül lépett elő késsel a kezében, úgy kapta be a lövést, egyből meg is halt. A kést meg is találtuk, a svájci bicskámnak nagyobb pengéje van, ráadásul a kelta oldaláról tömött batyu lógott, tele mindenféle növényekkel és termésekkel - és egy eldobott, de gondosan letisztogatott sörösdobozzal. Valaki elnevezte sárkányfűárusnak, de nem sokan nevettek rajta. A polgárőr mindenkinek elmondta, hogy nem volt ideje sokat gondolkodni, meg minket akart védeni, stb. A beérkező ügyeletes meg is dicsérte, hogy jól tette, majd leszerelte és hazaküldte. Miközben elment, többen is megveregették a vállát és mondtak neki valami bíztatót, de én nem mondtam neki semmit, pedig amúgy néha szoktunk beszélgetni. Az ügyelet átvizsgálta a keltát, majd egy nagy szemeteszsákba bugyolálták, szóltak, hogy aki hozzáért, az jöjjön oda, hogy lefertőtlenítsék a kezét, majd mindenkit visszaküldtek dolgozni. Nem tudom mit akarnak a holttesttel, de azt hiszem, illő lenne eltemetni. Majd hazafelé beszélek az atyával, mi erről a véleménye. (Már ha szóba áll egy nem-katolikussal, de azt mondják, jó fej.)

Sötétedés után értem haza, hullafáradtan és mogorván, de legalább egész éjszaka pihenhettem, ma más őrködik. Elköszöntem az erdészeti szakitól (a szomszédnál szállásolták el, ha már úgyis megkapta a házat a falutól), majd épp azon voltam, hogy ráveszem magam még egy kis hasogatásra, hogy éjszaka ne aludjon ki a tűz, amikor Luca néni átjött szólni, hogy nemrég kerestek telefonon nála, mert hogy nekünk olyan nincs. (Ja, mobilon meg skype-on intéztük eddig az ilyesmit...) Csodálkoztam, de persze átmentem, hogy mi van. Felhívtam a megadott számot (épp volt vonal, tíz esetből ha háromszor sikerült kifogni, és akkor is gyakran megszakadt, illetve két perc után szinte mindig szétkapcsolt) és valami hadnagy üdvözölt a másik végén, valami MVB alosztályt mondott, hogy annak dolgozik, majd elkezdte sorolni az adataimat, hogy én vagyok-e. Stimmeltek.

- Tehát maga szakvizsgázott nyelvtanár? - kérdezett rá az egyeztetés után újra.

- Nyelvtanár vagyok meg van szakvizsgám, de nem a nyelvszakomból - pontosítottam és igen kíváncsi voltam arra, hogy miért lett fontos hirtelen az angoltudásom.

- Az mindegy - vágta rá a fickó. - Holnap jelentkezzen a csentőfai városházán, a reggeli szállítók behozzák majd Esztergomba, amint beér, keresse Horgay századost a Szent Adalbert központban, a Bazilika mellett.

- Ö, miért is? - érdeklődtem.

- Túl értékes a telefonidő arra, hogy ezt most kifejtsem. Ez hivatalos behívás, köteles engedelmeskedni. Készüljön több napra, hozzon váltás ruhát, ha van laptopja vagy diktafonja, hozza azt is, esetleg biciklit. Az élelmezéséről gondoskodunk. A családját el tudja helyezni addig?

- El - feleltem ingerülten, de éreztem a hangján, hogy körülbelül annyira lehet vele vitatkozni, mint egy automatával. - Tehát semmit sem tudhatok a dologról?

- De, csak részletesen nem. A kelta nyelvet kell tanulnia majd továbbadnia. Mindent megértett? Akkor holnap keresse Horgay századost. Jó éjszakát!

Még aznap este felcuccoltuk a családot apósomékhoz, Eszterrel meg nem tudtam megértetni, hogy nem mondhattam nemet. Jánossal is beszéltem, megígérte, hogy figyel a házra.