Lassan már sikerül valamennyire kihevernem a tegnapelőtti túszejtés eseményeit, bár azt nem mondanám, hogy jól érzem magam. Már a második éjszakát töltöttük szinte végig ébren a kert alatt vonító farkasok miatt. A kerítést egyelőre nem piszkálták, meg valószínűleg nem is jönnének át rajta könnyen, de azért komolyan elgondolkoztunk azon, hogy letelepítjük az állatokat az alagsorba. Szerintem ha nem lennének a gyerekek, már egy szinttel lentebb röfögne a két disznó, csak apósom nem akarta, hogy gyakorlatilag egy légtérben legyünk velük, összedobtunk ugyan valami ajtószerűséget az alagsori lépcsőlejáró fölé, de az messze volt a légmentes zárástól. Éjszakára alaposan eltorlaszoltuk még az ólajtót, amikor meg valami gyanúsat hallottunk, kivilágítottunk a kézilámpával. Csak egyszer suhant át a lámpa fénykörén a kerítésen túli kertet borító havon valami bundás test. Már a VB-n is téma volt a farkasveszély, bár lehet, hogy csak akkor foglalkoznak vele konkrétabban, amikor már teljesen a fejünkre nőnek. Az a baj, hogy alig tudunk róluk valamit, napközben valahol meghúzzák magukat, vagy ki tudja, mit csinálnak, éjszaka meg a frászt hozzák mindenkire. Főleg a falu szélén lakókra.

Pedig frászból volt épp elég mostanság.

Miután sikeresen levadásztuk az orvlövészt, elsősegély címén meg rendesen kivéreztették, hogy még véletlenül se rabolják vele a statáriális bíróság idejét. (A doki kötelességtudóan le is szidta a két polgárőrt, akik bevonszolták a meglőtt fickót a rendelő elé, bár este, két pohár bor között állítólag már azt mondta, hogy nagyon jól tették, amit tettek...) Sok ünneplésre azonban nem volt idő, mert még semmi sem oldódott meg - a tanácsháza továbbra is a támadók kezén, egy rakat tússzal. Ráadásul vérszemet kaptak azon, amilyen készségesen teljesítettük a követeléseiket (a dorogiak is ezt mondták, mikor végre fel tudtuk velük venni a kapcsolatot, semmi hősködés, inkább vigyék el a kaját, és ne tegyünk semmit, amíg meg nem érkezik a lovas járőr. Bár lehet, hogy síléccel előbb ideérnének...), szóval vérszemet kaptak és kiadtak egy újabb listát. Arról valószínűleg nem tudtak, hogy a kinti emberükre már nem számíthatnak, mert sikerült szépen összehangolni a dolgokat és egy másodperccel azelőtt, hogy rajtaütöttünk volna az orvlövészen, leszóltam a térre és ott igyekeztek nagy zajt csapni, kiborítottak egy konzerves ládát a fémplatóra, hangosan anyázták egymást, meg hasonlók. A távoli lövések elveszhettek a zajban - az elkapott embernél meg nem találtunk semmilyen adóvevőt.

Az újabb listán szerszámok, gyógyszerek, kötszerek, elemek, lámpák, kések és hasonló eszközök sorakoztak, mintha valami nagy túlélőtáborra készülnének. Volt, aki kiakadt, de aztán lehiggadtak a kedélyek, amikor rájöttünk, hogy ezzel jól lehet húzni az időt. Be is adtuk a túszejtőknek, hogy legalább másfél óra, mire mindent összeszedünk, kicsit morogtak, de jóváhagyták.

Az orvlövészölő csapatomat egyben hagyták, ha már ilyen jól összedolgoztunk, és megkaptuk az egyik hátsó ajtó biztosítását. Összesen négy ajtaja volt a tanácsházának (polgármesteri hivatal, persze), a főbejártat, a parkoló felőli kijárat, egy régi, kivülről lelakatolt ajtó, amit már ki tudja, mióta nem használtak, és a kazánház keskeny fémajtaja, mellette szintén idejétmúlttá vált (bár ki tudja..) széncsúzdával. Na ez utóbbi lett a miénk, és mivel gyanítható volt, hogy ebben az épületszárnyban nem túl nagy a népsűrűség, ráadásul ablak sem volt a környéken, nagyon bátrak lettünk és egészen az ajtóig előrehúzódtunk. A kissé deformálódott ajtón még be is tudtunk lesni valamennyire. Úgy tűnt, nincs bezárva, de az egyik társam tapasztalatból tudta, hogy ez egy rettentő nyikorgós ajtó. Talán ha megint zajonganának... De alaposabb nézelődés után rájöttünk, hogy valami szürke, hengeres dolog támaszkodik belülről az ajtó fémlapjának, talán valami tejeskanna - nem hülyék ők se. Nem tudunk akkora zajt csapni, hogy ezt ne vegyék észre, ha eldől - meg még ki tudja, mit készítettek oda, ami nem látszik.

Inkább lapultunk, elosztottam a helyeket, hogy ezen a részen senki nem jöhessen ki csak úgy, majd azon kezdtünk agyalni, lenne-e értelme feljutni valahogy a tetőre vagy a padlásra (mindez szigorúan elméleti alapon, mert ki volt adva, hogy semmit nem csinálhatunk), amikor odabent kitört a balhé.

Az első lövés hangjára teljesen megdermedtünk, én személy szerint úgy éreztem, mintha a fülem mellett sütötték volna el a fegyvert, pedig minimum egy fal választott el tőle. Majd még két durranás, rémült sikoltozások, sírás, pufogás, dobogás, ajtócsapkodás, öblös hangú ordítások - a végén már nem is bentről, hanem az épület túloldaláról, a térről. Az egyik kalással ott lapultunk éppen a fémajtó mellett, nekem, jobb híján, a szurony egyre keményebbnek tűnő markolatát szorongatták elfehéredve az ujjaim. A másik kalásnak intettem, hogy nyomás fel a tetőre, ahogy az előbb tervezgettük, az minden akciófilmben stratégiai hely (nem mintha a környező házak padlásán nem lapultak volna a botcsinálta mesterlövészeink, de a zobjektum teteje az mégis csak a zobjektum teteje). A többiek tanácstalanul néztek rám, én meg hasonlóképpen vissza rájuk. Ilyenről nem volt szó a legendásan alapos kiképzésünk során.

Az ajtó hirtelen kivágódott, a tejeskanna nagy durranással lebucskázott a hófoltos betonlépcsőn, majd a szemközti melléképület málló vakolatú falába egy rövid sorozat vágódott, alig fél méterre az alatta lapuló embereimtől. Hárman hatfelé ugrottak ijedtükben, az lépcső tetején meg felbukkant egy terepmintás ruhába öltözött borostás alak, kezében egy AMD, aztán egy végtelennek tetsző pillanatig összeakadt a tekintetünk...

A szurony csak akkor csavarodott ki a kezemből, mikor a kalás társam visszarúgta az ajtót, egy tigrisbukfenccel átugrotta a betonlépcsőt majd nagy nyekkenéssel mellém esett. Valami kifacsart módon az jutott eszembe, hogy ez a jelenet bármelyik akciófilm-paródiában tízpontos lenne, de a kezemen lecsorgó vér visszarángatott a valóságba.

- Mi van? - hörögte a képembe, miközben kapkodó mozdulattal kibiztosította a karabélyt.

- Ott van bent - böktem esetlenül az ajtóra. - Ne lőj!
De eddigre már három lukat szaggatott a vékony vaslemezbe, valami megkondult bent, mintha egy harangot is eltalált volna. Teljesen beindult, fellépett a lépcsőn, feltépte az ajtót, majd azzal a mozdulattal oldalra is ugrott és bedugta a kala csövét.

A fickó még mindig ott hörgött, a hasába szaladt szuronyt markolászva.

Versenyt káromkodtunk.

Teljesen leblokkoltam, a hókupacok mögül előugró társaim félrelöktek és benyomultak a kazánházba. A főtéren újabb lövések dördültek, két mély hangú motor versenyt brummogott egymással, majd az egyik távolodni kezdett, a másik lefulladt. Sikoltozás, kiabálás. Az utolsónak érkező társam megállt mellettem, majd gyorssegélyként egy nagy marék havat nyomott a képembe.

- Szedd össze magad!

- Nincs nálam semmi - tártam szét a kezem tétován.

A lefegyverzett, magára hagyott fickóhoz lépett és kirántotta a hasából a szuronyomat. A nyomában feltört a vér.

- Tessék!

Ami ezután történt, összefolyik teljesen. Mintha derékig véresen gázoltunk volna a hivatal romjai között, mintha egy kétségbeesetten síró kislányt én hoztam volna ki, összevérezve a túszejtő vérével az arcát és szőke haját, szerencsétlen anyjára a szívbajt hozva, amikor meglátta, kavargás, leterített testek, a doki egy injekcióval, majd egy autóút föl a dombon, apósomékhoz, és ott a hasonlóan lidérces álom.

Lehet, hogy mégis behozzuk a disznókat, pár napot kibírunk velük, aztán levágjuk őket. Ki kell használni, hogy hideg az időt.