Reggelre sikeresen leküzdöttem magam 36.8-ra, lehet, hogy mégse volt jó ötlet az az Algopyrin és a kamillatea, amivel Eszter leápolt. Újra játékba kerültem, pedig már kezdtem azt álmodni, hogy egy napra kiszállhatok. Ez van.

Apósom szokás szerint megpróbálta felhívni anyósomat a szükségkórházban, de a vonal továbbra is teljesen süket volt. Bár csodálkoztam volna, hogy a helyi ezermesterrel kiegészített csipetcsapat megoldotta volna az éjszaka. Eszter azt mondta, nyugodtan maradjak ágyban egész délelőtt, de nem tehettem, már csak azért sem, mert sógoraim intenzíven használták a nappalit, nem volt TV, ami lekösse őket. Eszter és a húga a konyhában kavargattak valamit, főzni majd kint fognak a terasz mellett felállított abálóüstön. Apósom meg vágta a fát. Én meg heverésszek, na persze. (Bár annyira nem hangzott rosszul.)

Épp csak kiszabadítottam magam az ágy fogságából, amikor felbukkant két polgárőr a régi utcai csapatomból, teljesen ki voltak bukva, majd magukkal rángattak, hogy igen nagy baj van. Alig tudtam összekapni a cuccomat és elköszönni a családtól, ha kicsit tovább húzom az időt, erőszakkal rángatnak ki a házból.

Csak az utcán lefelé sietve árulták el, hogy mi van.

Tényleg nagy baj.

Reggel a mára kijelölt fagyűjtő brigád felvette a munkát a főtéren. (Már vágni nem kellett, viszont rőzsére, gyújtósra továbbra is szükség volt, a reklámújságok eltűntével lassan az egész falu kifogyott belőle, ráadásul más célokra is kellett a papír - bár volt, ahol ezen célok után még felhasználták gyújtósnak is...) Ilyenkor volt egy olyan lehetőség, hogy leadhatják a gyerekeiket a "tanácsházán" (mindenki így hívja, esetleg Rathaus, tréfásabb és anglicizmussal fertőzött gyerekeknél Rathouse), ahol tanítónők vigyáznak rájuk. (Két műszakot én is elhawaiioztam így, jobb a favágók kölykeivel drámás játékokat játszani, mint fát vágni, de aztán a tanítónők ellesték a játékaimat és mehettem megint a levesbe). Szóval leadták a gyerekeket, a VB is bement tanácskozni, aztán egyszer csak bezárták a tanácsháza összes ajtaját, lehúzták a redőnyöket és valami idegen hang közölte a téren tébláboló pár polgárőrrel, hogy a bentieket túszul ejtették és követeléseik vannak, azonnal hívjanak egy illetékest.

A "rossz vicc" szakaszon hamar sikerült túlesni, mikor vállon lőtték az egyik magát erősnek érző kollégát, aki ki akarta feszíteni a bejárati ajtót, hogy lepofozza a baromarcúakat. Az igazi gondot az jelentette, hogy az összes illetékes odabent volt, a teljes VB testületileg, a falura kirendelt honvédraj, a polgárőr ügyeletes, nem is beszélve a két tanítónőről, a tucatnyi gyerekről és arról a pár tanácsi (izé, önkormányzati) dolgozóról, akit valamiért odahívott a balsorsa.

Így jobb híján előrángatták az olyan lúzer alparancsnokokat, mint én.

Mire leértem, már összeállt a kép, sőt, úgy is maradt.

A tanácsházán magukat elbarikádozók, akárkik és akármennyien legyenek is, már jó ideje készülhettek a falu ellen, a havazással pedig eljött a várva-várt alkalom. Mikor a hófúvás befedte a szokásos kanyart, elvágták a telefonvezetéket. Ezt mi annak rendje és módja szerint lejelentettük Dorognak, így nem aggódtak miattunk, főleg, hogy rendesen fel lettek töltve a falu raktárai, különben is, általában a falu látja el a várost és nem fordítva. (Bár ez annyira már nem igaz, mint amilyen jól hangzik, de helyi viszonylatban nem álltunk rosszul. Ha lenne malmunk, kihúznánk tavaszig is a gazdaság magtárával.) A csapatunk kiment megnézni, hol van a szakadás, majd amikor hajnalban visszajöttek valakik a ruháikban, egyrészt a kutya sem nézte meg őket alaposabban, másrészt forralt borral várták őket a bent ébren levő ügyeletesek. Reggel meg kisgömböcként benyeltek minden érkezőt, majd mikor már a gyerekek is bent voltak, közölték a nagyérdeművel is, hogy ki van szopóágon.

Mikor ezt elmesélték, meg kellett állnom és megkapaszkodnom egy mihaszna villanyoszlopban, minden erő kiment a lábamból. Ilyen nincs.

A riasztás közben szépen végigfutott a falun, a déli falurész alparancsnoka kezébe is vette az irányítást. Felszalajtott egy rádióst a Magos hegyre, hogy kérjen rendőri segítséget Dorogról. A fickó már majdnem felért, mikor lelőtték.

Ezek után már csak falhoz lapulva, behúzott nyakkal mertünk közlekedni. Nem elég, hogy bent vannak az egész vezetőséggel, a falu körül is ólálkodik valaki vagy valakik, méghozzá valami távcsöves puskával.

Már nem remegett a lábam, hanem a fogamat csikorgattam tehetetlen dühömben. Nem voltam ezzel egyedül. Jobb híján teljesen körbevettük az épületet, bár a benti fegyverek a támadóinkhoz kerültek, maradt kint is elég. A déli alparancsnok elosztotta a lövészeket a környező házakban, igyekeztek jól meglapulni és álcázni magukat, fogalmunk sem volt, mit tud belőni az orvlövész. Vagy az orvlövészek. A tartalék rádió is odabent ragadt, egyelőre el voltunk vágva. Többen jelentkeztek, hogy átvágnak az erdőn és pár órán belül hoznak segítséget Dorogról, illetve volt, aki a temető fölött magára hagyott máglyát akarta újra meggyújtani, de senki sem kapott ilyesmire engedélyt. Csentfőfa egy völgyben feküdt, ráadásul a falu széléig húzódó erdőket kiirtottuk, gyakorlatilag egy jó helyről be lehet úgy lőni, hogy senki sem tud az élete kockáztatása nélkül lelépni. Meg a falun belül se mozogni. És láttuk, hogy nem félnek használni a fegyverüket.

Átvettük a követeléseiket.

Három terepjáró, feltankolva, tökig megrakva üzemanyaggal és élelemmel, járó motorral beállítva a községháza elé. Még a konkrét kocsikat is megmondták a faluból, hogy melyik kell nekik, két összkerekes pick-up és az egyik vadász Land Rovere. Amikbe rengeteg kaja belefér.

- A benzinkutat meg tudjuk nyitni? - kérdeztem az egyik raktárostól, aki mellettem lapult a kocsma lépcsőjének fedezékében.

- Elég rendesen lezárta az MVB, de ha kell, akkor biztos megoldjuk. Amúgy meg nem kell, van vagy kétszáz liter vésztartalék a raktárban is.

Erről nem is tudtam. Talán nem véletlenül.

Éreztem, hogy kezdek egyre mérgesebb lenni.

- Ezek mindent tudnak - morogtam.

- Ja, valaki köpött.

- Ugyan ki?

- Bárki lehet. Szerintem valamelyik idetelepített. Akár a szomszédod is.

- Ja, biztos, ha benzinről van szó, ő a hunyó.

Szóltak, hogy a parancsnok engem akar. Furcsa ízlése van. A falak fedezékében (ami igazából sokat nem ért, mert fogalmunk sem volt, honnan lőnek) elmásztam a főhadiszállásnak kinevezett postáig, majd odabent, a vastagon bedeszkázott, berácsozott ügyféltérben kicsit kifújtam magam.

- El kell kapni azt a szemetet, aki lövöldöz - közölte velem a déli parancsnok, aki civilben a helyi csapat edzője volt. - Kapsz tíz embert öt puskával, távcsővel, szúrd ki, hogy hol van, és ha lehet, akkor hasba lőjétek.

- Ez most komoly? - érdeklődtem. Az volt.

Az Ellenség a kapuknál jó kis mesterlövész-párbaja ötlött fel bennem, amikor a "Levélküldemények felvétele" ablak mögött összeültünk a vadászcsapattal. Az öt puska között volt két Kala, egy sörétes és két golyós vadászfegyver. Ideálisak egy Dragunov ellen, már ha azzal pufogtatnak odakint. Ráadásul ha tényleg profival van dolgunk, akkor úgyse tudjuk elkapni. Úgyhogy munkahipotézisként feltételezzük, hogy a profik valahol a keltákat kergetik és nem békés falusiakra lőnek célba. Először is ki kell szúrnunk, hol vannak. Kézenfekvőnek tűnt a templomtoronyba bevetni magunkat és onnan figyelni a környéket - esetleg bedobni valami csalicélt is. Viszont ha a templomtorony annyira kézenfekvő...

Először is álcáztuk magunkat, felszabadítottunk pár lepedőt és szétszabdalva bebugyoláltuk magunkat, majd egyik házból ki (ajtón, ablakon, ami közelebb volt), másik házba ugyanígy be módszerrel megközelítettük a templomot. Az első utcán való átsurranásnál közel jártam az infarktushoz, a harmadik már egész jól ment. Kezdtem egész profinak érezni magamat. Előkerítettük az atyát, majd miután vagy negyed óráig figyeltük a tornyot, kinyittattuk vele a templomot és előreküldtük a két kalást. Nem volt fent senki. Remek. A kis játék walkie-talkie-n jelentettük az első hatalmas eredményünket, majd felcuccoltunk a toronyba. Rettentő hideg, fagyott galamszar mindenhol és régi zsalus ablaktáblák, amiken tökéletesen lehetett rejtve kifelé nézegetni. Elő a távcsövekkel, négy égtáj felé ketten-ketten, gyakorlatilag négyzetcentiméterről-négyzetcentiméterre végigpásztáztuk a falut körülölelő dombokat, majd mikor mindent megnéztük, kezdtük elölről. Közben lent tárgyalgattak és elkezdték összeszedni a cuccost. Három nagy böhöm kocsi csurig megrakva - nem kis érvágás a falunak jelen helyzetben, de messze nem annyi, mint amennyit a gyerekek érnek. Na jó, meg ott a VB-is.

Lentről szóltak, hogy van egy olyan ötlet, hogy valami kutyára rászíjaznak egy bábut, nagykabátban, kitömött sapkával, és jól seggberúgják, hogy kirohanjon a faluból - háta erre rámozdul a mesterlövészkénk és felfedi magát. Elég abszurdnak tűnt az ötlet, nem igazán hittem benne, hogy élethűen össze tudnának egy ilyet hozni. Kértem még egy kis időt. Közben a túszejtők, látva a leparkolt kocsikat, elengedtek három gyereket.

- Ott van! - szólalt meg hirtelen az egyik vadász.

- Le ne vedd róla a szemed! - szóltam rá rögtön, egyébként teljesen feleslegesen. Odapaszíroztuk magunkat mellé és a rézsútos zsaluk között próbáltuk felfedezni, mit látott. Igen, az a görbe fa. Attól jobbra. Ahol az a nagy fehér kő van. Mögötte. Tényleg. Ott lapult, piszkosfehér nagykabátban, néha még a lehelete is látszott. Olvastam már könyvet a mesterlövészekről, 399-ért vettem egy nyaralás során, egyből kiszúrtam, hogy nem profi.

- Innen messze van, mi? - kérdeztem.

- Lehet, hogy eltaláljuk, de csak ha szerencsénk van.

- És ha többen vannak? - vetette fel az egyik kalás.

- Akkor megszívtuk - vont vállat a másik.

Kicsit vitatkoztunk azon, hányan lehetnek, de végül abban maradtunk, hogy valószínűbb, hogy egyedül. Volt mindenféle érv. Munkahipotézisként elmegy.

Kiosztottam, ki mit csinál. Egy golyós puska marad itt, ha nagy baj van, rálövünk és megriasztjuk vele. A többiek leosonnak, visznek játékrádiót, fentről mondjuk nekik, hogy mikor mehetnek, mikor vannak takarásban. Laza legyezőbe bekerítik, a sörétes fegyverrel be kell jutni az erdőbe és a hátába kerülni, a golyós fegyver kissé messzebbről fedez, a kalások oldalról cserkésznek. Ha észrevenne bármit is, akkor lőni, figyelve, hogy egymás tűzvonalába ne kerüljenek, és legrosszabb esetben is elkergetni a francba, és az erdőben üldözni, a faluból meg egyből indítani az orvost és a kísérőit a domboldalon lelőtt emberhez.

Nem tudom, hogy jó terv volt-e, nem értek az ilyesmihez, ennyit tudtunk összehozni.

De az is lehet, hogy tényleg nem volt profi az illető. Csak akkor vette észre, hogy valami nem kóser, amikor az egyik kalás felbukkant vagy harminc méterre tőle az egyik kivágott fa csonkja mögül. A megadási felszólításra gyanús mozdulattal reagált, egyből össze is hozták neki a haslövést egy acélmagvassal, de kapott egyet a mellkasába is, menjünk biztosra. A doki először az áldozatához sietett, de rajta már nem tudott segíteni - addig az egyre véresebb kabátú szerencsétlent elvonszolták a rendelőig - én is csak ott értem utol őket, mert a toronyból meresztettük a szemünket, hogy van-e még társa. Vagy nem volt, vagy jobbnak látta elhúzni a csíkot.

Mire az orvos visszaért, már nem tudott segíteni rajta, pedig biztos nagyon akart. A puskáját is behozták, tényleg Dragunov volt, de a holttest nem nézett ki katonának, legalábbis a ruhái alapján nem volt az.

Rádió Dorogra, lovas járőrt ígértek, hogy indítják hamarosan, meg adtak pár tanácsot.

Közben a kocsikat megpakolták és lassan lejárt a kapott határidő is. Lecuccoltunk a toronyból és elfoglaltuk új helyünket a hátsó kijáratnál.

Páran suttogva gratuláltak. Nem vágytam diadalmenetre. Jobban örültem volna annak, ha otthon lehetek és vághatom a fát.

De lassan már az ilyesmi is csak szép emlék lesz...

Folytatás