A sorozás megkezdéséhez mindenképpen végezni kellett a népesség nyilvántartóval, mert az alapján kellett dolgoznunk. Az összeírás elég fura eredményt hozott a városokban, mert például csak Esztergomban közel 6000 emberrel nem tudtunk elszámolni. Ami ennél is nagyobb gond, hogy az eredetileg tervezett 30+ korosztályt nem tudtuk behívni, mert a szinte mindegyikük valamilyen fontos szakmával rendelkezett. Ezért a kicsit fiatalabb srácok felé kellett fordulnunk, hogy a pár hetes gyötrés után be lehessen vetni őket. Kissék megdolgoztak a kiképzési tervvel – bár egyszerű volt, összetörni és újra összerakni a fickókat. Az MVB-ben nagy vita volt, mint mostanában mindenen, hogy akkor hogy is legyen a felavatásuk, hova kerüljenek, ki irányítsa őket. 

Az MVB-ben kezdett eluralkodni a pártosodás. Az egész azzal kezdődött, hogy bővítettük a tagok felsorolását, bekerült a püspök, ha már olyan sokat tud tenni a megmaradt területekért. A „vezérkar”, követelte a jogosítványainak szélesítését, és azt, hogy a rendőrséget rendeljük alájuk. Ebbe persze Albert nem ment bele, inkább toborozni kezdett. Erre a püspök is kért egy századot, a kereszteseket… Őszintén szólva nem örültem ezeknek az ellentéteknek, meg a magánhadseregeknek, mert egy csomó problémára egyszerűen nem tudtunk figyelni, ráadásul feleslegesen pazaroltuk az erőforrásokat.

Persze miután már megvolt a jegyrendszer, ami sokat segített, automatizálta a lakosság ellátását, és bejáratott rendszerként működött, maradt idő a torzsalkodásra. Pedig a jövő év rengeteg feladattal várt ránk: meg kell teremteni az ipart, az élelmiszer-ellátást, a környező népességekkel valamilyen konszenzust kell kialakítani és valahogy a jogrendszert, az állapotokat is normalizálni kell. 

Három viszonylag jól meghatározható erőcsoport alakult ki a csapódó mellé. Az egyik a püspök és köre, akik szent küldetésükre készültek, várván Krisztus újbóli(?) eljövetelét, aztán Albert aki egy erős államot szeretett volna, biztosítva a magyarság jövőjét, illetve a katonák vezette elégedetlenkedők. Nekik mindenből több kellett, többet akartak, ők akartak mindent, mert az úgy nem jó, és ők sokkal jobban csinálnának mindent. Az tény, ha nem lenne a lövészdandár, akkor lennénk igazán nagy kakiban, ám ők sem tudnak mindent megoldani! A közigazgatáshoz nem értenek, a saját ellátmányuk megszervezése és sokszor gondot okoz nekik, nemhogy az egészségügyi ellátás! Az eü főnökük nagyon jó sztorikat tud mesélni, ám a munka az már büdös neki! Kínszenvedés volt vele együttdolgozni a sorozási rendszeren! 

Albert és a püspök közötti hallgatólagos szövetségnek köszönhetően azonban a katonáik követelődzéseit folyamatosan visszadobtuk. Ez nagyon bőszítette őket, mert hát az ő fiaik szenvednek a határon… Az lehet, de a kedves tábornok urak (egyik napról a másikra előléptették magukat. Albert legalább stílusosan csinálta, őt az MVB léptette elő ezredesből dandártábornokká) semmiben nem szenvedtek hiányt… Párszor jártam náluk, nos, mintha mi sem történt volna, pia, rakat ennivaló, fűtés ezerrel… 

Ennek a szövetségnek volt az eredménye, hogy Albert vezette a tárgyalásokat a gellérthegyi törzzsel. Meg kell hagynom, hogy nagyon ügyesen intézte, még akkor is, ha a törzs is be akart hódolni. Területet, biztos hátországot és bizony ellátmányt is szereztünk. Igaz, hogy ebbe néhány vén kelta is bele fog halni, de az a kis gabona is jól jött nekünk. Komoly szabályokat alkottunk, hogy jövőre a finom asszimilációjuk is megkezdődhessen. A közvélemény nagyon hálásan fogadta e remek híreket! 

Persze ez a jó hír üdítő kivétel volt. A csentőfai eset  igencsak felkavarta a kedélyeket. A Morvai ddt (dandártábornok) rögtön ki is használta az alkalmat, hogy bezzeg ha megkapják amit kérnek. Persze azt elfelejtette mondani, hogy egy rendőr, pontosabban egy ex-rendőr keresztes kapta el az egyik támadót.

Mindenestre elég komoly erkölcsi deficit volt ez számunkra, számos óvintézkedést is hoztunk az ügy tanulságai alapján az őrséggel, lakhatással kapcsolatban. Azért a csentőfaiak sem reccsentek meg annyira, mint amennyire Morvai szerette volna. Különösen az akasztás után. Sőt, még levelet is írtak,  egész hasznosítható ötletekkel az állatteleppel kapcsolatosan. Mondjuk szerény véleményem szerint az itatórendszer simán át lehet alakítani úgy is, hogy vályúból kapják a cocák a vizet. Gyerekkoromban legalábbis még működött ez a rendszer, talán most is fog. Mindenestre úgy döntöttek a fejesek, hogy egy kisebb delegációt küldenek a faluba, megvizsgálni a kérvény, meg egy kicsit babusgatni a helyieket. Eredetileg Albert akart menni, ám az ellentábor olyan tiltakozásba csapott, hogy micsoda korteskedésbe kezd, meg minden, hogy még a püspök is kérte Albertet, hogy valaki mást küldjön maga helyett, mert az ő munkája olyan fontos. Na persze! 

Szóval engem ért a megtiszteltetés, hogy vezessem a küldöttséget, pár mérnököt, agronómust, meg a kutatóintézetek képviselőit. Örültem a dolognak, mert gyerekkori jó barátom laktak ott a faluban, oda nősült. Sajnos a legutóbbi nyomoztatásom szerint nem kerültek át, bár a felesége családja ott lakott, őket mindenképpen meg akartam látogatni. Sok gyerkőc van, szóval egy kisebb csomagot is összeállítottam nekik. 

A sok szakértő, meg a falunak szánt szállítmány – az MVB is küldött csomagokat – miatt egy kisebb karavánt szerveztünk. Megint úton voltam, és bár a napi 10-12 órai munka fáradságát éreztem minden porcikámban, aludni mégsem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani a falubélieknek, akik elveszítették a szeretteiket, hogy mit fogok mondani a barátom apósáéknak. Én magam már leszámoltam azzal, hogy megtalálom Csillát, hogy valaha lesz családom… Erőt az a sok-sok gondoskodásra szoruló ember adott, akiket nap, mint nap láthattam, ahogy az élelmiszerért sorba állnak, ahogy tüzelőt gyűjtenek… Nem tehetem meg, hogy feladom, és a fájdalmammal visszavonulok, dolgoznom kell, hogy másoknak jobb lehessen! Segítenem és bátorítanom kell azokat, akik ezt akarják! 

A falu nagyobb része összegyűlt a hírre, hogy kapnak egy kis csomagot, ha meghallgatják a beszédem. Látszott rajtuk, örülnek a látogatásunknak, az új katonáknak, az új őrségnek, hogy tőrödnek velük.

Utálok beszédet mondani, meg aztán elég hideg is volt, így csak röviden beszéltem nekik arról, hogy én is elveszítettem mindenkit, ám új erőt merítettem abból, hogy ezért a 350 ezer magyarért foggal-körömmel kell küzdeni! De nem csak nekem, hanem mindenkinek, mert egy-egy ember kevés, mindannyiunk összefogása szükséges! A helyzetünk rossz, de voltunk már sokkal rosszabban is: a magyar olyan, hogy mindig mindent túlél! Most egy olyan helyzetben vagyunk, hogy már nem más nemzetek irányítják a mi sorsunkat, hanem mi magunk! Ha szorgosan és keményen dolgozunk, minden lehetséges a számunkra! Albert tábornok az MVB és jómagam is keményen dolgozunk, de önök nélkül, nélkületek semmire sem megyünk! Átérezzük a csentőfaiak gyászát, veletek együtt imádkozunk az áldozatokért! Alberttel együtt az MVB megfogadta - hogy a még szökésben lévő gyilkosokat kézre kerítjük és megkapják méltó büntetésüket! Ehhez az MVB-nek szüksége van a ti munkátokra is! Arra, hogy a felkészüljünk a tél utáni tavaszra, amikor vetni fogunk és termelni! Kérlek titeket, tartsatok ki, hogy egy új országot tudjunk építeni! 

A mérsékelten sikeres beszédem után még a Himnuszt is elénekeltük! Igencsak megható volt. Látszott az embereken, hogy valahonnan új erőt kaptak, újra bizakodni kezdtek, hogy jobbra fordul a sorsuk. 

Az enyém rögtön jobbra is fordult, hiszen a tömegből előretört az én át nem kerültnek hitt gyerekkori jóbarátom! Micsoda meglepetés és öröm volt látni, a kissé lesoványodott alakját! Mindig is vékony és szívós volt, de most még soványabb volt, és ezen az egyre erősödő szakálla sem segített. Sokan mások is köszönteni akartak, ezért szóltam, hogy kezdjék meg az osztást, így el tudtunk szakadni, és elmentünk hozzájuk. Örömmel láttam, hogy Eszternek és a kis Zsombornak semmi baja. Eszter is nagyon megörült nekem, és izgatottan invitált a férjével együtt, hogy menjünk át a szüleihez – merthogy meglepetés fog várni rám! 

És micsoda meglepetés várt rám: Csilla!