December 25.
Végre újra a pályán. Az elmúlt két hét ismét komoly tervezgetéssel telt, és úgy érzem, sikerült kiküszöbölnünk a múltkori akció hiányosságait és kockázatait. Kockázatot persze már amúgy sem vállalhatunk, hiszen a csapat három főre fogyatkozott, másrészt igazán nem is kell vállalnunk, mivel a két kocsiba bezsúfolt csentőfai készletekkel jelenleg jóval több fegyverünk, lőszerünk, kajánk és gyógyszerünk van, mint amennyi most azonnal szükséges. Az egyedüli, amit még be kell szereznünk, egy olyan kocsi, amelyik nincs szarrá lőve – szemben az általunk menekülés közben használtakkal, a senkiföldjén elrejtett terepjárókkal – és hamis papírokkal képes átcsúszni egy EÁP-on. Ha ez megvan, akkor nagyjából biztosítva látom, hogy Tibi alias Tyson, Luí, Fecó, Szivacs, Misa és Szilas nem feleslegesen lyuggatták ki a bőrüket abban az elátkozott porfészekben. Meg azt, hogy ne kelljen legyőzöttként gondolnom magamra. Azt nem most fogom elkezdeni, ennyit megígérhetek ennek a kibaszott világnak.
Krisztián visszatért a csapatba, szerintem végre helyesen mérte fel a túlélési esélyeit Ómagyarországon. (Igaz, általános derültségünkre a rajtaütést követő héten megafonnal hirdették ki a városban, hogy elfogták az egyik csentőfai túszejtőt, és a nagy tiszteletű emvébé statáriális bírósága halálra is ítélte. Ezek a gyökerek lelőttek vagy felakasztottak helyettünk egy tök ártatlant. Hehe, tényleg klassz hely ez a Magyarország, nem akarunk mégis inkább maradni?) De ettől függetlenül még nem lélegezhetünk fel, hiszen két támadót továbbra is keresnek – „nagy erőkkel”, mint megtudtuk... azért a hatóság humorban még mindig erős –, és ebbe a szórásba még bármelyikünk beleeshet, viszont csak egyikünk úszhatja meg.
Legalábbis addig, amíg két újabb balekot ki nem végeznek, és akkor hátradőlhetünk.
Krisztiánnal azon a héten sokat beszélgettem, mivel december elején a kötelező összeírásokat is megkezdték Szentendrén. A helyi VB komoly erőkkel ment házról házra, felmérték a sorozható fiatalokat, meg, hogy kinek milyen szaktudása van. Emiatt nekünk majd’ egy hétig előtréninget kellett folytatnunk a nomád létből valahol Pilisszentlászló környékén, csak Téglással volt napi kapcsolatunk. (Baszki, a farkasok nagyon durván nyomják a hegyekben... Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg, amikor visszatérhettünk a városba.)
Szóval, Krisztiánnak még mindig égett az arca amiatt, hogy a faluban szarban hagyott bennünket. A gond az volt, hogy továbbra sem éreztem rajta azt a mindent feladó eltökéltséget, ami garantálta volna, hogy hasonló helyzetben nem teszi meg újra. Aztán ezt egyik éjjel egy remekbeszabott beszéddel sikerült benne helyreraknom. Nem a saját szavaim voltak, de mindegy is, a helyzethez kurvára illettek, a hatásuk pedig még engem is meglepett. A szavak forrása, az Elit alakulat című sorozat a legjobb mozgóképes adaptációja annak a pokolnak, amit háborúnak hívunk, és amit megtapasztaltam Boszniában. A csillagos-sávos patrióta faszságok helyett azt mutatja be, hogy a halál legtöbbször a véletlen és egy pillanat műve. Vagy jó helyen vagy, vagy rossz helyen, és semmi sem az, amit megérdemelsz, vagy amit büntetésül/jutalmul kapsz, egyszerűen csak... történik. Az egyik epizódban Speirs hadnagy, az osztag vezetője éjszaka beszélget egy Blithe nevű katonával, aki bevallja, hogy a D-nap után elbújt egy árokban, és nem akart harcolni. Speirs a következőket válaszolta, és ugyanezt adtam tovább kissé átalakítva Krisztiánnak.
Tudom, hogy miért futamodtál meg, és miért rezeltél be aznap, mondtam neki. Azért léptél le, mert azt hitted, így még van reményed a túlélésre. De az egyetlen reményed az, ha minél hamarabb elfogadod, hogy már halott vagy. Hogy mindhárman halottak vagyunk. Minél hamarabb fogadod el ezt a tényt, annál hamarabb tudsz majd úgy működni, ahogy egy katonának kell. Kétség, lelkiismeret és könyörület nélkül. Mit gondolsz, a kelták miért jobb harcosok nálunk, modern fegyverek nélkül is? Egyedül ezért. A veszteségtől való félelem nem hagy győzni.
Úgy emlékszem, több szó nem is esett aznap éjjel. De másnap egy másik Krisztián ébredt fel a sátorban.
Tegnap volt karácsony. Illetve szenteste, mert karácsony az ma van, meg holnap lesz. Téglással meg is ünnepeltük rendesen, a faterja hp-je valami brutális kerítésszaggató kemikália. Kibebaszott módon beharaptunk tőle mindketten. Közben megbeszéltük, hogy ma elmegyünk Búbánatvölgybe (lóháton... agyrém) az ott hagyott Audiért – korábban közösen úgy döntöttünk, ez lesz az autószerzés legkockázatmentesebb módja, mert a panzióban van elrejtett benzin, míg máshová nekünk kellene vinni. Az egyetlen rizikót az jelentette, ha Tyson terepjáróját, amivel Csentőfára mentünk, és amivel Szivacsnak kellett volna elpucolnia, lenyomozták, mert akkor a panziónál számíthatunk némi meglepetésre. De ennek elhárításáról majd Téglás gondoskodik egy Dragunovval a kezében, amíg én bent leszek.
Téglás persze genetikusan olyan, hogy a necces részleteken nem szeret sokat rágódni, ő inkább a távolabbi fényes jövőt boncolgatja mindig. (Emlékszem, hogy még túszokkal a lábaiknál is inkább kendertövek exportálásáról értekeztek Luíval.) Hozzáteszem, azért annak is megvan a maga sajátos bája, ahogy Téglás csontrészegen a fényes jövőt tervezgeti:
– Szerinted hogy kúrnak a kelta csajok? – kérdezte tőlem a nagyonsokadik feles és az azt követő között.
– Pfff... miért, szerinted hogy kúrnak a zergék? Jézusom, Tégla, te beteg vagy. Ezek még állatok, nem emberek. Ne mondd azt, hogy te hozzányúlnál egyhez is.
– Na jó, de gondold el, hogy hosszú időről beszélünk. Amúgy most, hogy Judy lapát, azért valld be, idővel téged is foglalkoztatni fog a kérdés.
– Ha majd foglalkoztatni fog, bőven elég, ha szopni tudnak. De amúgy biztos nem tudnak, úgyhogy azt majd te fogod bemutatni nekik, főköcsög.
– Hát, ha már anyád nincs itt, hogy a mestertől tanuljanak...
– Hehe... suttyó próbanéger. Egyébként még nem döntöttem el, hogy Judy jön-e vagy sem.
– Azon nem kéne gondolkoznod, hogy ő hogy dönt?
– Mér’ bazmeg, hogy döntene?
– Hát, azért az az összeírós gyerek nagyon odaszokott hozzánk. Mióta hazazavartad Judyt, szinte mindennap ott eszi a fene.
– Dugtak is, vagy mi?
– Á, frászt, csak nyomul rá.
– Hát akkor csak nyomuljon, míg fejbe nem baszom. Ismered Judyt. Nem hiszem, hogy meghatja egy ábrándos tekintetű kiscserkész.
Áhh, Judy meg az ő álmai... Na, mindegy, ezt most inkább hagyjuk is.
* * *
Hát, mit mondjak, sátorozni se volt pite, de lovagolni ebben a szájbatekert hidegben nagyságrendekkel kegyetlenebb. A lovat Téglás szerezte, hogy azzal menjünk fel Búbánatvölgyig, vissza meg ugyebár kocsival. Én egy AK-t hoztam magammal, Téglásnál a biztosítási feladathoz szükséges Dragunov, meg a szívéhez nőtt H&K volt. (Jaj, ez nagyon aranyos, ezt el kell mesélnem: Téglás elkezdett apró piktogramokat felfesteni a fegyver tusára, mint az első világháború repülős ászai a gépük oldalára. Azt mondja, a fegyver megmentette az életét, és ezentúl számolni fogja, hogy hányszor. Nem akartam mondani neki, hogy a keresztecskék számát azóta is gyarapodni láttam, hogy visszatértünk Csentőfáról; úgy látszik, lelkes barátom újra és újra átértékeli az ott történteket. Végül is... kevesen maradtunk, akik megcáfolhatnák.)
Valamivel 21 óra előtt értünk Búbánatvölgybe, útközben három EÁP-ot kellett megkerülnünk. Az elmúlt egy órát megfigyeléssel töltöttük, de semmilyen gyanús jelet nem fedeztünk fel. A parkolóban ott állt az S5-ös, mocskos volt szegénykém, mint az állat. (Nyugi, Kicsim, apu mindjárt ott lesz!) Fényt nem láttunk. Marika vagy nem volt otthon, vagy már lefeküdt.
Úgy döntöttem, elindulok. Utoljára ellenőriztem a fegyvert, betettem két gránátot a hátizsákba, egyeztettük a kézjeleket Téglással.
– Figyelj, megcsináltuk a házit, tehát nyugodtan bemehetek – mondtam izgatott bajtársamnak. – Ha mégis bárki jön, és nem tudod leszedni, akkor egy lövés és a piros rakéta, ahogy megbeszéltük. De NEM jössz be, oké?
– Oké – bólintott. – Viszlát, Tigris.
Hű, de utálom, amikor elköszönnek tőlem akció előtt.
A ledes lámpákat csak az épületen belül kapcsoltam be. Egyenesen a társalgóba mentem, ahol az egyik szekrény mögött az elrejtett kannák voltak. Amint az ugráló fénykör a masszív tölgyfaasztalra esett, egy pillanatra elszorította a torkomat a felismerés, hogy ennél az asztalnál ültem utoljára együtt Laci barátomékkal, mielőtt azon az éjjelen Párkányba indultak. És ennek kereken két hónapja... Inkább két évnek tűnt.
Úgy döntöttem, ha itthon van, inkább szólok Marikának, mielőtt elkezdek szekrényt tologatni. A nő nem volt jó alvó, Tyson pedig tartott fegyvert a házban. Kurvára nem szeretnék sörétet kapni a hátamba, miközben pakolok.
Nem kopogtam az ajtón, mert jobb szeretem látni, mi történik odabent, ráérek majd belülről kíméletesen felébreszteni Tysonnét. Aztán a következő pillanatban rájöttem, hogy nem is fogom itt találni, hiszen valószínűleg őt is erőszakkal betelepítették valahová, talán Esztergomba. A panzióban uralkodó hideg is erre engedett következtetni.
Várakozásaimnak megfelelően az asszony nem volt az ágyában.
Ott volt viszont a fotelban, méghozzá halottan.
Miután az asztalon talált levéllel visszatértem a földszinti társalgóba, magamhoz vettem a bárszekrényből egy Jack Danielst, és leültem olvasni. Marika öngyilkos lett, ez a polcán heverő gyógyszerekből elég egyértelművé vált, tehát, amit most készültem olvasni, nyilván a búcsúlevele.
Na bazmeg, ez kemény! A búcsúlevél igen hamar egy részletes leírásba fordult a túszszedő akcióról, nevekkel, címekkel, a menekülési útvonalunk tervével... Oké, hogy már csak legfeljebb egy hétig aktuális benne bármi is, na de azért mégis... Betyárbecsület, mi? Úgy látszik, a hölgy mégsem bízott annyira az ő Istenében, hogy ne akarjon besegíteni abba a bizonyos igazságszolgáltatásba.
Míg a hamutartó fölött lassan elhamvadó lángokat néztem, újra megköszöntem a ki tudja minek, vagy a saját ösztöneimnek, hogy idehoztak. Kirázott a hideg.
Hamar összepakoltam, és elindultam a kocsihoz. Féltucat reflektor vakított el, amikor kiléptem.
Nem is gondolnánk, mi mindenre elég egyetlen másodperc. Ha csak állsz, fegyveresek gyűrűjében, és az egyetlen, ami jár, az az agyad, akkor ez egy örökkévalóság. Lássuk, mi fog hiányozni? Innen, ebből a világból nem sok minden, ezt vihetik. A régi életemből viszont van egy pár dolog. Jana és az ő illata. A hétfő hajnalok Laciékkal, amikor amerikaifocit nézünk. Az emlékeim Markóról, Predragról és Milojéről. Rájöttem, hogy tulajdonképpen már az előzőek is csak emlékként vannak meg. Ezeket már elvesztettem, azt az életemet nem vehetik el újra. Meg tudnak akkor egyáltalán ölni?
A veszteségtől való félelem, az nem enged győzni.
A SIG a bal hónom alatt volt. Elővesz, csőre ránt, célra tart, tüzel.
Ennyi időm nem volt. Időt kellett nyernem.
Lassú mozdulattal letettem a hátizsákot a földre dobott AK mellé, de a vállpántját még a kezemben tartottam, és elkezdtem hasra feküdni, ahogy a körülöttem lassított felvételen közelítő és ordítozó katonák kérték. Viszont a lábaim már a nagy ugrásra készültek. Amikor tenyeremmel a földön épp féltérdelő állásnál tartottam, amelyből a sprinterek is rajtolnak, előrelendítettem a hátizsákot a katonák közé, a lábaim pedig kilőtték a testem a kocsi irányába.
Nem is gondolnánk, mi mindenre elég három tizedmásodperc. Ha akartam volna, a levegőben úszva megszámolhattam volna az összes kavicsot a panzió ajtaja és a kocsim lökhárítója között, és már tényleg kezdtem nem érteni, miért nem érek végre földet. Aztán a nyekkenéssel ez a fura állapot véget ért, még gurultam kettőt az oldalamon, de ekkor már a tompa zúgás helyett a valódi hangokat hallottam. És mire megálltam, a SIG is a kezemben volt.
A motorháztető fölött két lövést engedtem el abba az irányba, ahol a nagyobb csoport katona állt. A következő két célzott lövés már a félkör legszélén álló autó reflektorainak szólt, ez világította be az Audi és a kerti szerszámoskunyhó közötti körülbelül ötméteres szakaszt. Azon túl már a fák álltak.
BAMMMM!!!
A villanógránát épp akkor csapódott elém, amikor nekiiramodtam életem legfontosabb öt méterének. Pár lépést még vitt a lendület, de aztán a vádlimat átszakító lövedék az ellenkező irányba lendítette a jobb lábamat, így látványos rongybaba-mozdulattal csapódtam a földbe. Oldalra néztem, a tőlem jó két méterre földet érő SIG irányába, és a részleges vakság ellenére, a táncoló kontrasztok között is megláttam a katonák gyűrűjében lehajtott fejjel álló Téglást.
Egy bakancsos láb rúgta odébb a pisztolyt, a többi bakancsos lábhoz tartozó testtömeg pedig a hátamra és a lábamra zuhant. Nem sikerült tőből kitépniük a vállamat, bár becsületükre váljék, megpróbálták. Aztán jött a kattanás és a szorítás.
Hát... akkor ezt most végleg elbasztuk, ugye?
Kommentek