Január 19 van. Nem írok. A betelt naplóm a málhában pihen a többi holmimmal együtt, tovább kínozva szerencsétlen hátamat. Pali bá’ veterán téli egyenruhája és a repeszálló mellény van rajtam. A fegyverzetem egy kala, a pisztoly és a Brennustól kapott kard. Az összes cuccom cirka harminc kiló lehet én meg majd’ befosok alatta. Az exodusokat nem bölcsészeknek találták ki.

Az elmúlt napok elég egyhangúak voltak. Desmond máglyája fölött állva filozofáltam egy darabig, pedig tudtam, hogy csak egyet tehetek. Először drámaira akartam venni a figurát és tűzre akartam dobni a tárcámat. Persze sajnáltam megtenni, szóval csak simán zsebre tettem. Két nap feszültség következett. Baromi gyorsan kellett baromi sok embert tulajdonképpen az életükkel együtt összepakolni és hátrahagyni a falut. Azt, ami az otthonuk volt. Ami az én otthonom is volt hetekig. Az úti célunk valami hegy volt egy tó szomszédságában. Kerras szerint nem volt messze, de túl sokan voltunk a rendes haladáshoz. Igaza volt. A nappal keltünk és meneteltünk a havas tájon néhány órát, aztán tábort kellett építeni. Másfél hétig szenvedtünk. Nem volt könnyű, sőt. Izomláz kínzott jóformán mindenhol. Az Eragon trilógia második részében szerepelt hasonló jelenet, amikor Roran felpakoltatta egész Carvahallt és túrázni indult. Én még a falu nevét se tudom.

Kerras nem volt hülye és előreküldte az egyik fiát. Hamar megjárta az utat, épp akkor gyújtottuk be a tábortüzet, amikor visszaért. Váltott pár szót az apjával. Nem értettem belőle semmit, de nem is érdekelt. Fáradt voltam. Lázam ugyan már nem volt, de nem éreztem túl jól magam. Az arcomat a kezembe temetve merengtem, amikor valaki megérintette a vállamat. Felnéztem, Shanna volt.

- Gyere, fontos. – szóval követtem Kerrashoz.

- Áh, Gerrí! Hírem van számodra! – kezdett bele a fickó. Nem volt túl szimpatikus és ő se tartott sokra, de emberi hangnemben tudtunk társalogni.

- Csupa fül vagyok Kerras.

- Brennus beleegyezett.

- Mibe?

- Megtarthatod a faludat.

- Ez remek hír. Messze vagyunk még?

- Holnapra odaértek.

- Ti nem jöttök velünk?

- Dehogynem. De a falud népének máshol biztosítunk szállást. Ne is próbálj vitatkozni!

- Értettem.

- De nem egyedül fogsz menni.

- Kit vihetek?

- Shannát.

- Micsoda? – döbbent le Shanna. Én is, de ő a nevemben is elég kifejező volt.

- Hallottad. Brennus csak kettőtöket fogad. A többiek Achichorius birtokain kapnak helyet.

- És a harcosaim?

- Nem a te harcosaid. Csönd! Tudom, mire gondolsz, de te nem tartozol egyetlen törzshöz sem, így jogaid sincsenek! Csak azért nem vagy szolga, mert… - függőben hagyta. – Reggel indulunk.

Shanna és én együtt mentünk vissza tűzhöz. Egy szót sem szóltunk. Csak letelepedtünk és belapátoltuk az aznapi kásánkat. Egyébként egész tetszetős lány volt. Az apjára ütött, cirka százhetven centis magassága elég feltűnő jelenséggé tette. Hosszú szőke haja és kék szeme volt. A „lényegesebb” részeit a rengeteg és egyébként sem exhibicionista szellemben szabott ruha nem tette láthatóvá. De az arca… Állandóan gondterhelt és valahogy megfoghatatlanul szomorú képet vágott. A nyakán még látni lehetett András akciójának nyomait.

- Druida leszek, ne bámulj!

- Csak kérdezni akartam valamit. – meglepően gyorsan kapcsoltam, de még nem vágtam ki magam.

- Kérdezz! – az a vesébe látó szigorú és nyílt tekintet…

- Szerinted Brennus miért csak kettőnket enged be?

- Lehet, hogy okos vagy és vannak jó pillanataid, de néha nagyon ostoba tudsz lenni…

- Segítenél?

- Megmentetted az életemet. – a nők sosem tudnak témánál maradni?

- Így tűnt helyesnek.

- Aztán megöletted az apámat. Az is helyesnek tűnt? – álltam a tekintetét. Ez kicsit meglepte.

- Mindig vannak áldozatok. Apád azért halt meg, mert olyan ellenséggel került szembe, aki ellen szinte képtelenség győzni…

- És ha te is ott lettél volna? Ha nem hagyod magára a vén harcost?

- Akkor én is meghaltam volna. Sajnálom apádat, őszintén.

- Meglehetősen különös elf vagy te, Gerrí! Hol az égi hatalom? A földöntúli szépség? Az istenekhez kötő erő? Még a nyelvünket is alig beszéled! – kezdtem megijedni. A végén még oda jutunk, hogy a faevők kéme vagyok… Bassza meg! Ez az!

- Köszönöm Shanna, most már mindent értek! – felugrottam, mert sürgősen meg kellett keresnem Donagh-ot és a többieket.

- Jellemző. Olyan vagy, mint bármelyik férfi!

- Mert?

- Megsértődtél és most elviharzol! – gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm, ha valaki úgy próbál megítélni, hogy nem is ismer.

- Hány telet láttál, te lány? – vajon keltául is bántóan hangzott?

- Tizenhetet!

- És ezalatt volt már dolgod férfival? Nem druida leszel? – ez kicsit erős volt, de már kimondtam, nem fogok visszakozni.

- Utállak!

- Helyes. Jó éjt!

Sikerült simán – botlás és egyéb galiba nélkül – távoznom. Nem néztem vissza, pedig akartam. Mindegy. Elég olcsó módszerrel, de én nyertem. Viszont nem tudom, mi lesz így. Nem tudom mi vár rám. Brennus valami ritka ravasz fickó lehet, már nagyon kíváncsi vagyok rá. Elcsalogat, aztán megfoszt minden számomra ismerős dologtól és szövetségestől, hogy alaposan szemügyre vehessen. Remélem nem egyből a mélyvízbe dobnak, mert tuti, hogy előbb falnak fel a cápák, minthogy magamtól megfulladnék…

Még Donagh is egykedvűen viszonyult hozzám. Én döntöttem volna romba mindent magam körül? Meglehet. Gyorsan megbeszéltük a helyzetet, de nagyon semmitmondóan és egyébként üresen. Tudták, hogy elválnak útjaink. Tudták és nem bánták. Én viszont annál inkább. Az éjszakai menedékemhez mentem, ellenőriztem, hogy minden megvan-e. Aztán odahánytam mindent amit fölöslegesnek találtam és sétálni indultam.

Valamit nagyon eltoltam. A jövőbeli kilátásaim még rosszabbak, mint odahaza… Haza? Otthon? Tényleg egyáltalán nem hiányzott, vagy csak nem vettem róla tudomást? Mindig úgy éreztem, hogy nem oda, nem abba az időbe vagy bárhogy is, de nem illek oda. Most tulajdonképpen álmaim helyzetében vagyok és szinte ugyanezt érzem. Két szék között a padlóra, ez az én formám. Mi lesz így belőlem? Halott. Vagy fogoly.

- Gerrí! – most szívesen mondanám, hogy a pillanat tört része alatt megperdültem és élesre töltött pisztolyt szegeztem az óvatlan Eara, de az igazság természetesen az, hogy majdnem korai szívrohamban leltem halálomat.

- Ea! Ne csinálj ilyet!

- Jó. Igaz, hogy elmész?

- Igaz Ea.

- Nem akarom, hogy menj! De Anya azt mondta, hogy hibáztál és Brennus meg fog büntetni…

- Valóban hibáztam.

- És tényleg megbüntet? – nézett rám nagy szemekkel. Kíváncsi voltam, vajon keltáéknál mit takar a büntetés fogalma egy kisfiú számára. Na meg számomra…

- Nem tudom.

- És Shannát miért akarja megbüntetni Brennus?

- Szerintem, Shannát senki sem akarja megbüntetni.

- Gobvinu azt mondta, hogy meg kellett volna átkoznia téged…

- Van nekem saját átkom. Ea, a legjobb lesz, ha most visszamész a szüleidhez. Ne lássanak velem.

- Nem örülnének… De honnan tudod? – gyerek akarok lenni! Egyszerű világot akarok magam köré!

- Az nem fontos. Na, indulj!

- Ez a tiéd! – bökte ki gyorsan és a kezembe nyomott valamit. A következő pillanatban, pedig már ott se volt.

Egy elég elnagyolt, apró fabábut kaptam. Az egyik kezében kard volt a másikban nem tudtam megmondani. Valami azt súgta, hogy a bábu én vagyok. Vagy csak kényelmesebb volt azt hinni, hogy akadt itt valaki, aki tényleg szeretettel gondolt rám.

Nem tudom mikor és hogyan feküdtem le aludni. Hónapok óta először álmodtam. Elég érdekes volt, ugyanolyan nevetni valóan szürreális, mint mindig. Arra ébredtem, hogy heherészek és fültől fülig vigyorgok. Hamar feltápászkodtam és kicsit megmozgattam a tagjaimat. Összepakoltam. Ea bábuját pedig sikerült felkötnöm a zsákom szíjára, hogy kéznél legyen. Valahogy készen álltam arra, hogy távozzak. Tudtam, hogy van esélyem arra, hogy kimásszak a magam ásta veremből. Elég volt a puszta tény, az nem izgatott, hogy mennyi. Mehetünk!

Valamikor estefelé értünk föl a hegyre, Brennus udvarába. A kapuban várakoztunk. Az egész út tökéletesen szótlanul és jóformán megszakítás nélkül zajlott le. Az udvar egy a maga nemében profi sáncokkal, karókkal is megerősített, több őrtoronnyal is rendelkező cölöpfalú erőd volt. Kerrast lefoglalták a kapuőrök, én pedig a tornyokat számoltam és próbáltam megbecsülni, hányan élnek itt. Egy pillanattal azelőtt éreztem, ahogy Shanna a fülemhez hajolt, mielőtt megszólalt volna:

- Jól aludtál? – ránéztem kissé értetlenül.

- Hé! Elf! Befelé! – kiáltott Kerras.

- Mert ezentúl nem fogsz. – fejezte be a gondolatot a lány. Egyszerű ígéret volt, semmi több. De bőven elég volt, hogy alapjaiban rengesse meg a reggel támadt optimizmusomat. Én is téged, Shanna. Én is téged…