A kisüsti eléggé karcolta a torkom, cserébe kellemesen melegített gyomortájékon. Odasétáltam a laptophoz, hogy megnézzem, mi szól, a szövege hihetetlenül elkapta az életérzésünket. Amit láttunk, megerősítette, hogy lesz még jobb a helyzet. A harmadik portán fejeztük be az építést, délután jöhetnek az állatok.
Még karácsony és szilveszter között felmértük, hová mit lehetne tenni. Elsősorban azokat a házakat választottuk ki, ahol amúgy is volt valami gazdasági épület, és így kevés átalakítással oda lehetett telepíteni pár jószágot. Aztán persze volt, aki egyáltalán nem akart a saját udvarába istállót, szóval, nem volt sétagalopp. Az embereknek elég nagy öröm volt, mikor visszajött az áram, igaz, csak valami félmegoldás, napi pár óra, így aztán könnyebben fogadták ezt is. A gőzgépünk még csak a kútnál működött, rendes áramellátáshoz kellene még pár. Január végére remélhetőleg meg is lesz.

Az ünnepek csendesen teltek, szilveszterkor volt némi mozgolódás, de értelemszerűen meg sem közelítette az óhazában megszokottat. Én mondjuk nem is vágytam semmi különösre. Talán fura, de volt elég tennivaló ahhoz, hogy az eredményekkel megelégedjek. Bár elég sok dolog hiányzik, de ezt most hagyjuk. Viszont már van rádió! Nemrégiben kezdték el a műsorszolgáltatást, kicsit recseg, kicsit összevissza, de a miénk, ahogy mondani szokták. Ha nem lenne, talán a puccsról sem értesülünk. Nem mintha olyan nagyon sok mindent megváltoztatott volna. A katonák, akik ide lettek vezényelve, pár nap leforgása alatt beilleszkedtek. Látták, hogy a falu megbecsüli őket. Meg aztán egyikük sem tűnt annak a karrieristának. Ott ültünk az őrmesterrel a tanácsházán, egy üveg bor mellett, és egymást méregettük. Igazából mivel nem kaptak semmiféle parancsot erről, nem is nagyon tudták, mit tegyenek.
- Gondolom a törvények nem változnának, őrmester.
- Gondolom nem. Nem mondtak semmi ilyesmit.
- Lövöldözésből elég volt már a faluban. Mi itt megélni akarunk. Felnevelni az állatokat, tavasszal bevetni a földet. Enni kell. Ennyi kell.
- Az már igaz. Nem terveztünk mi itt semmit. Nem vagyok én katonaember, tartalékos vagyok, ahogy maga is lehetne az akár. Nem fogunk lövöldözni meg ilyenek.

Szép tervek. Még aznap déután újra kellett gondolni ezt a hadsereges koncepciót. Az orvosi rendelőben sorakoztunk, az egyik falubeli asszony, amúgy ápolónő, a helyi őrmester, meg pár katona, tökig fegyverben. Puccsisták. Na meg én. Tökig boldogságban, hogy megint izmozás megy a faluban.
- A rohadt életbe, szétlövünk mindenkit, ha nem kerítenek orvost!
- Nincs orvos. A szomszédban van, Leányváron. Ápolónőnk van, ennyi. Ha nem elég, mehetnek tovább.
- Szeretnéd, mi? – az ideges tekintetből arra következtettem, ezek tényleg használnák a fegyverüket, hát abból nem kell még egy adag, köszi.
- Nézze, ez itt egy csendes környék. Nem fogják tartóztatni magukat. Ami azt illeti, ha a maradás mellett döntenek, annak is örülni fog mindenki. Felesleges a feszültségkeltés. – Kisandítottam az ablakon, ahol sötét árnyékként kivehető volt a két katonai terepjáró, körülöttük a fegyverüket szorongató katonák. – Kitalálunk valami mesét, hogy nem akartak részt venni a saját népük elleni harcban. Megoldjuk. Miért akarnak beállni a hatalmaskodók alá? Úgysem lesz jobb maguknak sem. Mindig a nagykutyák nyernek. Minket le sem szarnak. Ahogy magukat sem. Csak bábuk kellenek a játszmáikhoz.
Az ágyon fekvő katona kezdett magához térni a kábulatból, ezt furcsállottam, mert altatás helyett csak lónyugtatót tudtunk adni neki, ami azért nem egy sima szippantás a palackból. A nővér már a kötözést csinálta, a kivett golyó egy acéltálkán nézett farkasszemet velünk. Még ketten vártak a „beavatkozásra”, alaposan leszedálva a szomszéd helyiségben.
- Semmit sem érnek el a lövöldözéssel. Lesz pár halott, tökfeleslegesen. Ezt akarják? Mi nem ártottunk maguknak, pedig megtehettük volna. Nincs értelme rambózni. – a fickó feje a kellemetlen liláról kezdett visszatérni emberi színűre, sajnos lassabban, mint szerettem volna. Ekkor megreccsent a rádió, számunkra gyakorlatilag érthetetlen mondatok alig fél percen keresztül. Ismét lilulni kezdett az a bizonyos fej.
- Lelépünk. Most. – a normálisabbnak tűnő kiskatona kiszaladt, hallottuk, ahogy felpörögnek a motorok odakint – Visszajövünk a társainkért, még nem végeztünk itt! – Kirohantak, mi pedig reméltük, hogy nem jönnek vissza.
- Lássa el a többit is nővér! Nem ők kavargatják a szaroscsuprot a fejünk felett, ne vérezzenek el itt nekünk.
Amikor a kocsik elporzottak a falu határa felé, egy könnyű kisgép húzott át a fejünk felett. Talán permetezőgép lehetett azelőtt. A szomszéd ház falánál kisebb csoportosulás, gyorsan eldugták a butykost, de kiszúrtam.
- Nem lesz baj, visszatérhettek a helyetekre. – Kevésbé remegett a hangom, mint hittem, egy piros pont.
- Pedig baj lesz, ha azok ott bent magukhoz térnek. Csontozzuk ki őket, aztán majd az atya mond egy szép misét.
- Miért? Mert rosszkor voltak rossz helyen? Az istenit, huszonéves srácok, keresztüllyuggatva, talán meg sem érik a holnapot, mit akartok? Végezzük ki őket? Legyen fáklyás körmenet, vérlocsolás, máglya? Attól mi változna?
- Ezek is csak olyanok! – a szószóló pálinkaszaga kezdett határozottan idegesíteni, nem is nagyon fogtam vissza magam.
- Márpedig itt nem lesz vérengzés! Nem volt még elég belőle? Húzzatok vissza őrségbe! – a nővér a vállamra tett kezével nyugtatott le. Nem szép dolog, de kicsúszott a számon az ultimate beszólás. – Nézzetek Piroskára. Ő a húgát vesztette el decemberben, mikor az az állat lelőtte, és otthagyta az erdőszélen. Neki lenne joga vért követelni az ilyen emberektől. – nem akartam senkit megbántani, de nem bírtam megállni. El is hallgatott mindenki, én meg visszamentem az épületbe. Legszívesebben a kukába vágtam volna a puskámat is, de hát az sem lett volna megoldás.

Pár nap elteltével a rádió már csak a lázadás bukásáról szóló üzenetet ismételgette. Falun ez kevésbé látványos, mások, máshol, nyilván izzasztóbb perceket éltek át. Mindig csak a hatalom. Hogy mi mondhassuk meg másoknak, mit csináljanak és mit ne. Szánalmas. Bár, mit lehet elvárni az embertől. Kollektív időutazás? Ugyan már. Kollektív hülyeség-átmentés. Na ez már igen! Kár, hogy ennek meg nincs értelme. Ilyenkor kicsit szomorú leszek, aztán mindig rájövök, hogy tudjuk máshogy csinálni. Kell is, felelősségünk van. Tucatnyinál alig többen vagyunk, de ezer ember függ attól, hogy cselekszünk. Ez akár stresszes is lehetne, de megbirkózunk a feladattal. Állok egy udvarban, a frissen ácsolt féltető előtt, a hangszórókból a távoli jövő reggae-muzsikája, a fából a fenyőgyanta illata árad. Megnyugtató ebben a kifordult világban.