A nagydarab idegen ájultan, összehugyozott és cafatokban lógó ruhában hevert előtte. Nagyon magas lehetett, talán még Aujinál is magasabb, pedig ő két fejjel magasodott a népe feje fölé. És kövér volt, rettenetesen kövér, két embere szabályosan lihegett, amikor ledobták elé a nagy testet. A furcsa ruha alól, ami nem bőrből, hanem valami gyenge vászonból volt, kitüremkedett szőrpihés, fehér hasa, pontosabban a hája.
Eszébe jutottak az asszony rohadt disznói, pont ilyen volt azoknak is a hasuk, dühösen belerúgott a hájba, de az ájult alak meg se moccant. A férfi keze petyhüdten hevert a teste mellett, látta, hogy ezzel a kézzel sose dolgoztak, de nem is harcoltak. A rózsaszínű tenyér, a hiánytalan számban és terjedelemben megtalálható ujjak, az ápolt körmök, mind-mind árulkodók voltak. Ez nem lesz sose jó rabszolga… Dühösen mordult egyet, és arra az átkozott lóra gondolt. Megint rúgott egyet. Ló sem lesz. Tekintete a férfi csuklójára ugrott, ahol egy nagy ezüst armillát vett észre. A karperec nagyon finom kidolgozású volt, érdes végű ujjai szinte nem is érezték a minta finomságát, amikor megtapogatta. Apró, egyforma fémhengerek voltak szorosan egymás mellé illesztve még apróbb fémcsuklókkal. A felső részén az armilla kiszélesedett és egy csodálatos korong alakú, csillogó kristályt fogott körbe. Nagyobb volt, mint Elün arany drachmája, amit az a fattyú a nyakában hordott. Elámult. A kristály alatt három ezüst pálcikát látott, az egyik pálcika magától járt körbe. Amikor a pálcika a fordulata közben felé mutatott megdermedt a félelemtől, de végül semmi sem történt, a pálcika egyforma lendülettel járt tovább körbe-körbe. Megkönnyebbülésében a hála jelét rajzolta maga elé önkéntelenül a levegőbe. A korong szélén tizenkét vonást számolt össze. A Tizenkét Hold jutott az eszébe, a kurgánok tetején égő máglyák, ahol minden újholdkor tüzeket gyújtanak a Holdanyának, hogy fényükben visszataláljon hozzájuk, megvilágítsa az éjszakát és termővé tegye a nőstényeket – embert és állatot egyaránt. Felnézett az égre és a kiteljesedő világosság ellenére, a mélykék nyugati égen, nem messze a láthatár felett, észrevette a Holdat. A Holdanya arcának fényét már jórészt felfalta a Sakálfalka, aminek ezüstös prémje haloványan csillogott a korong sápadt felén. Tudta, hogy ez a karperec sámánvarázslat és azt is, hogy ehhez a férfihoz ő nem nyúlhat hozzá. Rossz kedve fokozódott, felnézett. Három másik íjász is döbbenten bámult a háta mögül az ájult ismeretlenre, aztán tekintetét látva félreugrottak. Még csak el sem lophatja a kristálydrachmát, mert ezek az ostobák mindent láttak.
- Ündöz! – a legfiatalabbhoz fordult. – Fuss a sámánhoz és gyere vele ide. Csak neki szólj.
A barlang szája felé nézett, ahol két embere ácsorgott tanácstalanul.
- Hozzátok már ide a másik kettőt, barmok! – nagyon dühös volt, arra gondolt, hogy otthon elveri az asszonyt. – Verrü tépje le a heréteket, lusta disznók!
- Nem látjuk őket – az egyik íjász tanácstalanul mutatott a barlang belseje felé.
- Akkor menjetek utánuk, vagy talán arra vártok, hogy én menjek?! – fenyegetően csattant fel a hangja, ideges volt, sav tolult fel a torkába. Az asszonyt kegyetlenül meg fogja verni.
A két legény behúzott nyakkal elindult a barlang felé, kis bronztőrüket szúrásra készen tartották maguk előtt. A barlang szája sötét üreg volt, előtte mindenféle ismeretlen dolgok hevertek szerte-széjjel. Ahogy most szétnézett a mezőn, Iskindü megborzongott. A nappali fény kiteljesedésével a nyílt térségen fokozatosan teljesen láthatóvá vált az a felfordulás és pusztítás, amit az az éjszakai nagy hangzavar okozott. A térségen álló fák jó része derékba tört, a mező közepén a vízzel telt árok nyílt sebként húzódott keresztül és mindenfelé fémesen csillogó vagy tompán fénylő ismeretlen tárgyak hevertek, amelyeknek határozottan olyan szaga volt, mint a sámán egynémely kivételesen jól sikerül főzetének. Tőle jobbra, úgy négy tucat lépésre egy nagy menhír meredt felfelé az égnek, ami olyan volt, mint valami nagy hombár, amibe a terményeket szokták a földbe rejteni. Ha az a hombár az istenek ajándéka és tele van gabonával, akár két holdévig is megélnek belőle. Látott még két hatalmas tutajt, amelyek partra vetett roncsként hevertek, bár nem tudta, hogy domború felületükön ugyan hogy a fenében tudtak biztos lábbal állni. És volt pár hulla is, ugyanolyan ócska vászonruhákban, mint a kövér sámán. Hármat meg is nézett közelebbről és nyugtalansága egyre nőtt. Mindegyik csuklóján ott volt a karperec, bár azok nem voltak egyformák. Úgy érezte, hogy a mező amúgy jéghideg talaja tűzforróvá válik a talpa alatt, a fényes napkorong égette a bőrét és nehezen vette a levegőt. Ezek a halottak itt egytől egyig sámánok. A halott sámánnál nincs rosszabb előjel, itt pedig egyből talált hármat is.
Magában átkozta az egész földet, amit Auji parancsára kellett két éve elfoglalnia. A népe a nyugvó napot követve csak pár éve kelt át a Fehér Hegyek Kapuján és ért le erre a síkságra, ami a vezéreket és a táltosfőket emlékeztette a mondák Elveszett Országára. A mocsarak, a lápok, a folyók és a tavak, a hatalmas tölgyesek és az ilyen rohadt mezők, mint ez itt – Iskindü hegyeset köpött maga elé – azt sugallták a vezetőinek, hogy itt kell megtelepedniük. Mióta erre az átkozott földre jöttek, Iskindü végig azt remélte, hogy egy nap továbbállnak. Sereget vagy harcosokat nem találtak, csak elszórt falvakat, nyomorultul tengődő, az állataikkal egy fedél alatt élő embereket, akik harc helyett jajveszékelve kértek kegyelmet. Megkapták, mert élve többet értek, a rabszolgakereskedők hamar megtalálták az új urakat és gyorsan fellendült az üzlet. Iskindü faluja az egyik utolsó volt Auji területének nyugati végén, ide már nagyon közel volt a folyó, félnapi járásnál is közelebb. A folyó túlpartján éltek azok az ostoba és magukat nagyon nagyra tartó kékruhás barbárok, a „keltík”, akik még a bőrnadrágot és az íjat sem ismerték, de a lovaik csodálatosak voltak. Iskindü lovai is szépek és kezesek, kecses mozgású, finom csontú jószágok, de a kelta lovak mások. Szikár, hatalmas, vastagcsontozatú állatok, amelyek zokszó nélkül bírták napokig egyhuzamban vinni akár a legnehezebb harcost is. Igénytelen és érzéketlen csatalovak voltak, olyanok, mint az a szürke mén, amit jó fél éve már megcsodált a folyóparti piacon. A barbár négy tucat drachmát akart érte kapni, Iskindü nem is tudta, hogy létezik ennyi pénz egy kupacban a világon, de megfogadta, hogy előkeríti a pénzt. Az a ló kell neki. Mióta ez a gondolat befészkelte magát a fejébe, megváltozott. Elmaradtak a tivornyák, a vadászatok és átvette helyüket az adóbehajtás és a rabszolgakereskedelem. Kegyetlenül sanyargatta a rá bízott területet, mindenkiből kisajtolt minden terményt és terméket, ha kellett elvette erővel, és aki ellenállt, azt megölette. Akit meg életben hagyott, azt eladta a bőrére kent avas olajtól messziről bűzlő, színes rongyokba öltözött trák kereskedőnek, Bazsírnak - hogy Íje messe ki csorba tőrével a szívét -, aki szemtelenül keveset volt hajlandó fizetni értük, mert látta Iskindün, hogy nagyon kell neki a pénz. A rá bízott terület alig két évnegyed alatt jóformán pusztasággá vált, csak azok a szolganépek maradtak helyben, akiknek nem volt szabad költözésük és a majorságokban dolgoztak neki. Aujit nem érdekelte a hozzá is elérkező panaszok sora – Iskindü megfizette a rá kirótt adót, harcosokat küldött, a többi az ő dolga volt, ebbe a fejedelem nem szólt, de nem is szólhatott bele.
Iskindü megtapogatta az övére fűzött tarsolyt, ami súlyosan lógott a derekáról. Nem kell már sok, csak pár drachma és megveszi a lovat, ha törik, ha szakad. Aztán lenézett a hájas sámánra és hirtelen felforró dühében belerúgott a magatehetetlenül fekvő alak tomporába. Hogy Íje olvassza meg csontjaidat – gondolta, aztán gyorsan kijózanodott. Hátha tényleg varázsló, visszarántotta a lábát. Emberei kiabálására tért magához és nézett a barlang felé.
A két legény fejvesztve futott felé, nem sokat voltak a barlangban, ahonnan földöntúli üvöltés jött. A legények leugrottak a barlang szájához vezető földkupac tetejéről és sebesen futottak felé. Az üreg szájában megjelent a hosszú hajú nő, kezét a feje felé emelte és velőtrázóan éles hangon sikított. A következő pillanatban megdördült az ég, a nő kezéből lángoló és füstölő farkú csillag szökött az égbe, aminek vörös fénye elvakította a tátott szájjal bámuló Iskindüt. Annyira meglepődött, hogy még megijedni is elfelejtett. A nő abbahagyta a sikítást, a csillag fénye fokozatosan elenyészett a magasban, csak a füst lebegett az álló levegőben. Iskindü megrázta a fejét és újra a nőre nézett, aki karját felé nyújtva két lépést tett felé. Egy pillanat alatt felajzotta az íját, bár még messze volt tőle a nő. Őt nem fogja váratlanul érni ennek az Íje fattyának a támadása. Nem azért volt ő ennek a területnek a vezére, mert megijedt volna mindenféle lidérctől és rontástól. Látott ő már különb varázslatokat és boszorkányokat ennél. Az íj idege reccsenve feszült meg és agya már kiszámította azt az erőt, amivel meg kell feszíteni még az íjat, hogy a vessző röppályájájának vége a nő mellkasának közepén érjen véget, amikor újabb mennydörgés hallatszott. Egy új csillag szökött ki a nő kezéből, hatalmasan izzó csóvát húzott maga felé, fénye betöltötte az egész eget és arcát sütötte a forrósága.
- Takarodjatok! Takarodjatok! – a női alakot öltött démon vérfagyasztó hangon sikított a barlang előtt. Girder és Berler, a két siheder íjász, meg hátrébb álló három társuk a rémülettől megdermedve álltak a réten és nem tudták levenni szemüket Iskindüről, aki üvöltve fetrengett a földön, lángolt a haja, fejéből fekete füst emelkedett, ott, ahol a vörös csillag, amit ez a boszorkány engedett szabadon a kezéből, az imént belebújt. Aztán elhallgatott és csendben feküdt. Csak a démon ismételt vérfagyasztó sikoltására eszméltek fel és íjaikat maguk mögött hagyva, hanyatt-homlok elmenekültek a falu felé.
A démon maga elé ejtette a kezét. Dús, hosszú vörös haját gyengéden emelgette a friss szellő, magas alakját ruházatának rongyos maradványai éppen hogy eltakarták, de a mögötte még alacsonyan álló Nap átvilágított a rongyokon és láthatóvá tette nyúlánk, magas testének kívánatos formáit. Keskeny, szabályos vonású arcának szépségét a kormos foltok még jobban kiemelték, magas arccsontjának ívén vékony seb látszott, amelyből gyengén szivárgott a vér. Zöld szemei idegesen fürkészték a környező tájat, de nem látott semmi mozgást.
- Előjöhetsz – mondta félig hátravetett fejjel, mire a géptörzs roncsolt belsejéből, az ülések összekuszálódott maradványai közül egy fiatal, talán húsz éves fiú bújt elő. Szeme idegesen kutatta a tájat és ádámcsutkája fel-alá járt idegességében.
- Mi volt ez? – cérnavékony volt a hangja az idegességtől.
- Íjászok voltak. Baszott nagy íjakkal – a nő akkurátusan töltötte meg a jelzőpisztolyt az utolsó kettő patronnal. – Ha jól emlékszem, a mentőknek nincsenek íjászcsapatai.
- És most mi lesz? – a fiú hangja idegesen remegett és képtelen volt levenni a szemét a füstölgő fejű alakról, akiről csak remélte, hogy halott.
- Most odamész Egonhoz és megnézed, hogy él-e – a szemöldöke fölé emelt kézzel kémlelte a láthatárt, de nem látott semmit. – Ha él, akkor idehozod.
- Én? Egonhoz? Idehozom? – a fiú hangja minden szónál egy oktávval magasabbra csapott, teljesen sokkos volt.
- Te. Egonhoz. És idehozod – bólogatott kedélyesen a nő, de zöld szeme kíméletlenül fúródott a fiú szemébe, aki ijedten kapta el a tekintetét. – Mozdulj már, te szerencsétlen! Én fedezlek, jelentsen ez bármit is.
- De hát… de hát… - a fiú agya zaklatottan kereste a szavakat. – Nem bírom el. Túl nagy. Nem bírom.
- De elbírod, mókuskám – nézett rá metszően. – Mert különben szétlövöm a seggedet, világos?
- Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? – hirtelen felhorgadt a srác önérzete és durcásan nézett a nőre.
- Ahogy nézem, gyilkos vagyok, és elég jól lövök ezzel a szarral – lóbálta meg a fegyvert a fiú orra előtt. – Mozdulj már, seggfej!
Az utolsó mondatot üvöltötte, nem bírt semmit sem kevésbé, mint a teszetoszaságot. Tizenkét éve dolgozott a cégnél, három éve első légi kísérő, sokat látott és sokat tapasztalt nő volt, aki a magánéletében is csak magára számíthatott, mert a pasik nem tudták huzamosabb ideig elviselni határozottságát. Hiába nézett ki úgy, mint egy plüsscica, valójában egy ravasz hiúz volt. Harmincegy éves múlt, de letagadhatna nyugodtan 8-10 évet, amit gyakran meg is tett, hogy az ilyen fiatal versenyzők, mint ez is itt, nehogy az első pillanatban összeszarják magukat és hazameneküljenek anyuka karjai közé, amikor neki a lábai között lett volna rájuk szüksége.
Nem tudta, hogy hova estek le a géppel, de a kabinajtóban végighallgathatta Radácsi és Horváth beszélgetését. Radácsi – szegény öreg, két hónapja volt a nyugdíjig és most ott fekszik a roncs orrában holtan. Meg még vagy harmincan itt a gépben és szanaszét a mezőn. Az éjszaka meggyászolt minden halottat maga körül, kisírta magát a tűz mellett, ahol Horváthtal és ezzel a sráccal – ha jól emlékszik a nevére, Gutmann – meghúzták magukat. Úgy gondolta, reggelre biztos megtalálják őket. Ebben igaza is lett, csak a mentőcsapat helyett ezek a sipkás kis pöcsök jöttek és íjjal lőttek arra a balfék Egonra, aki mindent indulatból akart elintézni. Csak remélni tudta, hogy az íjászok nem jönnek vissza és a mentőcsapatok végre megtalálják őket. Íjászok, basszameg, íjászok. Megcsóválta a fejét. Nem Afrika felett repültek, hanem Ferihegy felé vitorláztak és valahol Pest környékén érhettek földet. Nem tudta hova tenni az íjászokat. Mintha nem is evilágiak lettek volna. Gondolataiból Gutmann kiáltozása riasztotta fel.
- Él! Életben van! – boldogan rázogatta a földön fekvő Horváth vállát, akinek behemót, öntudatlan teste ide-oda ringott a mozdulatai nyomán, de nem tért magához. – Ébredj már fel, bazmeg. Hallod? Ébredj fel, mert ha beszarok, akkor sem tudlak elcipelni. És akkor az a hülye picsa tutira szétlövi a seggemet.
Ahogy rázogatta a nagy testet, a Horváth lábszárából kiálló nyílvessző beleakadt egy rögbe és megfeszült. A fájdalomtól Horváth felüvöltött és ösztönösen felült, majd bal kézzel hatalmasat kaszált a levegőbe. A lendülő kézfej Gutman állcsúcsán csattant, aki egy nyekkenést hallatva homokzsákként omlott az öntudatlanság boldog feneketlenségébe visszahulló Horváth mellé.
- Aztakurva… - nehezen szakadt ki a nőből a szó. – Férfiak. Férfiakra ne bíz semmit. Soha.
Kommentek