(A hová lett T1gris-visszatekintő postsorozat második része)

Éjszakai szállásunk az esztergomi rkap mellett volt. Szerintem itt vendégeskedtem decemberben is, de ebben nem voltam biztos, mindenesetre a régi idők emlékére szívesen összefutottam volna „véletlenül” Sztipán honvéddel, hogy lássam belé fagyni a szart. De végül el sem jutottunk a szállásunkra, mert útban a Kiss János altábornagy út felé, a körforgalom előtt megismerkedtünk Petrával és Mariannal.

Épp lépésben krúzoltunk a lassan szürkületbe burkolózó utcán, amikor felfigyeltünk a velünk egyirányban haladó két lányra. Bár nem egyeztettünk semmilyen programot az estére, meg amúgy lett volna min gondolkodnom, ahogy elgurultunk a két csinos alak mellet, azért csak rápillantottam Téglásra, ő meg szótlanul bólintott, úgyhogy megálltam. A lányok úgy csináltak, mintha nem a kocsihoz jönnének, csak az útjukat folytatnák, de azért mellénk érve naná, hogy besandítottak az ablakon, majd odaléptek hozzánk. Megkérdezték, hogy útbaigazítást szeretnénk-e, mi mondtuk, hogy csak inni szeretnénk valahol valamit, mire az volt a válasz, hogy hát inni max otthon lehet manapság – ha van mit. Helyes, mi is pont így gondoltuk, így aztán elég könnyű volt rátérni az este további részére.

A sötét üvegű Audinak még anno a XXI. században is volt elég komoly üzenetközvetítő hatása, manapság meg, amikor Esztergom utcáin naponta átlag másfél autó haladt végig, az is mind katonai teherautó, a lányok nem érthették félre az üzenetet, hogy aki autóval furikázhat, az valószínűleg olyasvalaki, akinek inni is akad mit. Vannak dolgok, amelyek koroktól függetlenül működnek, de azért bizonyos korok és bizonyos körülmények jobban a felszínre hozzák; a lényeg, hogy simán kikötöttünk a lányok lakásán. Megtudtuk, hogy mindketten a Közgázra jártak Pesten, mielőtt azon a hétvégén, amikor itthon voltak, eltűnt körülük az ország. A viszontkérdésre megtudták, hogy amivel foglalkozunk, az annyira szupertitkos, hogy arról nem beszélhetünk, ettől aztán végképp úgy érezték, hogy megfogták az isten lábát, aztán én végül Petrát választottam, Téglásnak jutott Mariann. Bár lehet, hogy olyan értelemben is jó barátnők voltak, aznap este semmilyen orgia jellegűhöz nem volt kedvem, csak szerettem volna egy szimplát és egészségeset dugni, és kipihenten ébredni. Másnap reggel a kocsiból adtam Petrának egy karton cigit, és bár egyikük sem dohányzott, megköszönte, mivel a dohány az egyik legmagasabb értéken jegyzett csereáru volt Ómagyarországon. Ebből a két lány akár egy hónapig is fejedelmien meglesz.

Csak rádión jelentkeztünk be Hunyadinál, mivel ő nem jött velünk Nyergesbe. Lejelentett minket a börtöntelep parancsnokánál, egy karvalyorrú tisztnél, aki már a kapunál várta az érkezésünket. A régi gyártelep ideális volt a kitűzött célra, a két sötét kockaépületet kiterjedt szabad terület övezte, amelyre most két sor szögesdróttal kombinált kerítést húztak ki, köztük salakos járőrúttal. A telep az egyik oldalával Nyergesújfalura, a másikkal a Dunára támaszkodott, a többi oldalán csak a széljárta határ ásított üresen és barátságtalanul.

A parancsnok már felkészítette a csőcseléket, hogy miféle kiválasztás zajlik ma (már amennyit ő tudott a dologról, ami annyi volt, hogy akit alkalmasnak találnak arra, hogy harcoljon a keltákkal, az nem kerül a statáriális bíróság elé, és életben maradhat – a program ezen szakaszában ennyi információ pont elég is volt számukra, az én megítélésem szerint).

Amíg Téglás vezetett idefelé, én papíron összedobtam egy feladatot, amit nyolcfős csoportokkal akartam megoldatni. Egyfajta képességteszt volt, hogy lássam, hogyan tudják a prioritásokat felállítani egy elképzelt szituációban. Volt egy trükkje, hogy ha azt akarták, hogy a végén ne kerüljenek időzavarba, akkor a feladat legelején az egyik társukat hátra kellett hagyniuk, hogy az megszereljen egy járművet, csak így tudták a végén időre teljesíteni a küldetést. Ezzel a teszttel kezdtünk, és az öt csoportból egy kivételével mindegyikben rájöttek a megoldásra. Amíg a társaságok tagjai nagy vehemenciával győzködték egymást a helyes sorrendről, csendben figyeltem, hogy kik a hangadók. A csoportokat nem én osztottam be, hagytam, hogy maguktól szerveződjenek hetesével-nyolcasával. Azt is igyekeztem megjegyezni, kikhez csapódnak a többiek, és kik azok, akik feszülten téblábolnak, arra várva, hogy valamelyik csapat beválassza őket. Volt a börtönben két román srác, akik a kamionjaikkal ragadtak az M1-esen az Átkerüléskor, és azért kerültek ide, mert leszúrtak Tatabányán egy boltost; ők értelemszerűen nem nagyon tudtak belefolyni a feladatmegoldásba, és amikor egyik csapat sem vette be őket, szóltam nekik, hogy nem kell megcsinálniuk.

Amíg a sittesek a feladaton dolgoztak, igyekeztem a karvalyorrú fősmasszertől minél többet megtudni az úgymond vezéregyéniségekről. Volt egy Basa névre hallgató arc, aki egyszer már megszökött innen. Másodmagával a Duna felőli kerítésnél tiplizett egyik éjszaka (mint megtudtam, azt a szakaszt őrizték legkevésbe, inkább arra figyeltek, hogy Nyerges felé ne tudjon megpattanni senki, de aki önként belevetette magát a hordalékkal teli és félig szabályozatlan Dunába, az inkább csak szívességet tett nekik). A másik csóka sosem került elő, de a Basa vagy tizenöt kilométert úszott-sodródott a Dunában, mígnem félholtan kifogták a Contránál. Őt máris felírtam a listámra.

Következtek az állóképességi tesztek – az előző feladat eredményét persze nem ismertettem, mindenki részt vett a továbbiakon is –, az első részben volt némi húzódzkodás, fekvőtámasz, ki mennyit bír. Ezután véletlenszerűen, pénzfeldobással kijelöltük, hogy melyik csapatból kik lesznek a sebesültek, volt olyan csoport, ahol a tagok fele sebesült lett, őket kellett az egészségeseknek minél tovább cipelni az udvaron. Ez eltartott majdnem egy óráig, nehezen akarták feladni.

Kihangsúlyoztam nekik, hogy minden feladatnál nagyon figyeljenek arra, hogy milyen szabályokat mondok, mert az alap ugyan, hogy aki azokat nem tartja be, az azonnal kiesik (a majdani harctéren pedig lelőném ilyenért) viszont ezeken kívül minden megengedett. Na, a cipelős feladatnál az egyik gyerek, piff, már rúgta is le a melléképület ajtaját, és arra fektették rá a sebesültjüket, úgy futkároztak vele körbe. Nem mondtam, hogy tilos – meg is nyerték ezt a szakaszt.

A következő részben is esett egy hasonló: itt száz méter sprint volt, a fordulónál fel kellett venni egy zászlónak kinevezett rongyot, száz méter sprint vissza. Ezt többen csinálták egyszerre, párhuzamosan. A szabály természetesen az volt, hogy aki leghamarabb ér vissza zászlóval a kezében, nyer. A harmadik körben történt, hogy az egyik ogre, akinek esélye sem lett volna lefutni bárkit is, a táv felénél találkozott a mellette levő pályán már visszafelé sprintelő zászlóssal, kilépett oldalra, és olyat vert a gyerekre, hogy a teste repült tovább, a rongy meg megállt a levegőben. Az orge boldogan visszakocogott vele. Természetesen listára került. (Ennek a következő körben amúgy az lett az eredménye, hogy alig akartak elindulni futni, mindenki a másikat méregette, hogy ki fogja megölni a rongyért. Úgyhogy új szabályt kellett hirdetnem, a továbbiakban mindenkinek a saját zászlóját kellett visszahoznia.)

Délre úgy éreztem, végeztem a teszteléssel. Tizenkilenc foglyot választottam ki végül. (Igazából tizennyolc lett volna, de a két románt nem akartam szétszedni. Az egyik minden erőfelmérésben a legjobbak között volt, őt semmiképp sem hagytam volna itthon, viszont a másik valaha komoly túlsúllyal küzdhetett, ez látszott az erőnlétén. De aztán úgy gondoltam, hogy az ókorban a túlsúly úgysem tart sokáig, az összhang és az egymásra utaltság viszont igen). A kiválasztottakat el is különíttettem a még nem használt másik épületben, Hunyadi szerint valamikor másnap fogják őket beutaztatni Esztergomba. Később, miután már elhagytuk a telepet, újra rádióztam Hunyadinak, és javasoltam, hogy a beutaztatást felejtse el: szóljon inkább a Farkasoknak, hogy másnap reggel fegyverrel együtt futólépésben irány Nyergesújfalu, és a sitteseket gyalog kísérjék be Esztergomba. Zabálta az ötletet.

Megörvendeztetett még egy jó hírrel: amikor az eszköz- és egyéb igényeimet összeszedtük előző nap, poénból bedobtam, hogy szeretnék egy századosi rendfokozatot, hogy neve legyen a gyereknek – valójában pedig azért, hogy fiatalkorom kedvenc regényének egyik hőse, Őrnagy Őrnagy őrnagy előtt tisztelegve én meg Kapitány kapitány lehessek. Hát nem jóváhagyták? Viccesek ezek a katonafélék, de én örültem neki, szerintem a Kapitány kapitány kurvajól hangzik, így fogom hívatni magam az embereimmel.

Alakulni látszott tehát a Tigrisosztag – formális nevén az 1. Speciális Expedíciós Század. Téglással hazatértünk Szentendrére, és mivel ő ebben úgysem tudott volna segíteni, egyedül álltam neki kidolgozni az egység felépítését. Gyertyát, papírt és tollat ragadtam, aztán hosszasan ültem gondolataimba merülve az üres papír felett, amíg a gyertya le nem égett. Nem gyújtottam újat, hanem lefeküdtem és az ágyban folytattam a tervezgetést.

Mi lesz a feladatunk? – ebből az irányból kell megragadnom a dolgot. Amennyit Hunyaditól eddig tudok, az alapján elsősorban megtörni az Ómagyarországgal szemben ellenségesen fellépő kelta vagy más barbár törzseket. Addig sanyargatni őket, míg áldásnak nem érzik azt, hogy jöhet a helyünkre egy másik ómagyar alakulat, orvosokkal, építőkkel és tanárokkal kiegészülve, akiknek aztán boldogan behódolnak, csak mi takarodjunk el végre onnan. A feladatom, hogy létrehozzak egy olyan ütőképes katonai egységet, amelyik igénytelen, nem szorul utánpótlásra, ha hideg van, fázik, ha meleg van, izzad, amelyik azt eszik, amit rabol, és abban alszik, amit elfoglal. És feltételezem, az sem valószínű, hogy valaha visszatérhetünk Ómagyarországra. (Mármint az egység egészben – én biztos, hogy visszajövök, ha megszületik a fiam, akár így, akár úgy.) Nem csoda, hogy a nyakunkba lőcsölték a nyergesújfalui fogvatartottakat – gondolom, annak örültek volna legjobban odafent, ha mind a 35-40 bűnözőt magammal viszem, addig se kell etetni őket, ha pedig Ómagyarország határain kívül döglenek meg, az majdnem ugyanolyan jó megoldás. Nekik. Csakhogy nekem senkit nem volt kedvem emberáldozat céljára magammal vinnem, plusz onnantól már nekem kellene etetnem őket.

Kételyeim támadtak, reális elvárás-e lelketlen bűnözők és kilátástalan katonák elegyéből ütőképes egységet barkácsolni. Közös kiképzést ugye már nem fognak kapni, hiszen Alberték alig várják, hogy átdobhassanak minket a határon. Akkor meg van-e értelme egyáltalán hagyományos szakasz/raj-alapú hadrenden gondolkodni, vagy minden akciót úgy kell majd megszerveznem, mint a csentőfai rajtaütést? Ami persze a létszám miatt lehetetlen.

A boszniai tapasztalatok itt nem segítettek, hiszen ott sohasem harcoltunk együtt egy századnyi katonával, és mi amúgy sem tartoztunk a reguláris erőkhöz. Végül elvetettem azt a gondolatot, hogy két részre bontsam az egységet, a tizenegy fanatik és a kiválasztott katonák alkossanak egy profi beavatkozócsapatot, a többiek pedig végezzék a piszkos tömegmunkát. Két közepesen hatékony valamiből sosem lesz egy erős, ezt megtanultam. Marad az, hogy megpróbálom a leghomogénebbre gyúrni a rendelkezésemre álló anyagot. Miután ezt eldöntöttem, reggelre kész tervekkel ébredtem.

Az egység teljes létszáma 71 fő: 36 önkéntes katona, 11 „Farkas”, 19 sittes, 2 szakács, plusz Hunyadi, Téglás és én. Legalább két orvost vagy szanitécet várunk még, azaz leszünk minimum 73-an. Az állományt 3 szakaszba, szakaszonként 3 rajba osztottam.

A Farkasokat természetesen nem szedtem szét, így ők, kiegészülve 6 sittessel és 7 katonával, összesen 24 fővel alkotják az A (mint Albert, hehe...) szakaszt. Az szkp Röckl hadnagy lett. A második, B szakaszt én vezetem, ebben egy hétfős sittes, illetve egy nyolc- és egy hétfős katonai raj lesz, összesen 22 fővel. A harmadik, C szakaszban három darab hétfős rajt alakítottam ki, egyet sittesekből, kettőt katonákból. Délelőtt megkérdeztem Téglást, elvállalná-e a C szakasz vezetését, de azt válaszolta, ne legyek hülye, ő kiválóan tud vigyázni a saját irhájára, és bár rengeteget tanult mellettem a harcászatról, de azért embereket inkább nem vezetne. Rakjam csak be nyugodtan a sittesek közé, esetleg a rajparancsnokságot még elvállalja köztük. Úgyhogy ennek a szakasznak a parancsnokságára majd kijelölök valami katonát, amikor már nem csak az adatlapjaikról ismerem őket. Mindhárom szakaszba került egy-egy háromfős aknavetős egység a tataiak közül, és a géppuskásokat is egyenlően elosztottam. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felírtam magamnak, hogy kísérleti haderő jelleggel beépítenék a saját szakaszomba valamilyen házibarkács lángszórós egységet – ha beválnak, mindhárom szakaszt felszerelném eggyel. Elvégre mindig tartsuk szem előtt, hogy hová és kik ellen megyünk harcolni, márpedig az antik szerintem kajálni fogják a hirtelen felbukkanó, lángcsóvát eregető pokoldémonokat...

Hat nappal ezután már teherautókon zötykölődtünk, és útban voltunk Tatabánya kísértetvárosa felé.

[ folyt.köv. ]