Lassan letelt a szabadság, mi pedig felcuccoltunk, hogy elinduljunk a Gyepüre. Elbúcsúztunk a lányoktól, és megigértük, hogy vigyázunk magunkra meg egymásra. Az eligazításkor mondták nekünk, hogy két-három hetente elszabadulhatunk majd, de ezt annyira nem hittük. Az egész hadsereg zsongott, alakulatok jöttek-mentek, felszereltek, átszereltek, jöttek a hírek a kelták mozgolódásáról is. A puskaporszag ott volt a levegőben, szóval a romantikázást egy időre el lehetett felejteni...
A szolgálati helyünk legalább nem volt messze. Ahogy nézegettük a térképet, az átkerülés előtti Kocs környékére lettünk kihelyezve. A gyepüt az átkerült területeken alakították ki, minket a régi E60-as végéhez vezényeltek, ahol egy kibelezett Mol-kútból barkácsolt „kiserődöt” kell védenünk. Végig a határ mentén ilyen őrposztok épültek, benne egy vagy két szakasszal, lovasjárőrrel, rádiókapcsolattal, szóval tisztára olyan volt, mint Az utolsó mohikán.
Az alakulat gyalog tette meg az utat. A két szakaszt kibővítették, és felszerelték a szükséges extrákkal. A törzs (értsd Járai) kapott egy szanitécet, aki a felszerelését egy öszvérre pakolta, kapott még egy rádióst rádióval, de öszvér nélkül, kaptunk két kétlovas szekeret a felszerelésnek és egy „önjáró löveget”. Na, utóbbin volt mit nézni. Emlitett harceszköz egy háromlovas kocsi volt, megerősített tengelyekkel és alvázzal, magas oldalpalánkkal és egy 82mm-es aknavetővel. A személyzetet három tűzér és egy hajtó alkotta. Leginkább a huszita harci szekerekre emlékeztetett, meg a Délvidékre 1941-ben bevonuló fogatolt tüzérségre. A kényszerhelyzet szükségmegoldásai, vagy nevezzük, aminek akarjuk.
Az szakasz is kapott némi új fegyverzetet. Minden ember egy kézigránátot (be kell osztani), Parabellum pisztolyokat a többi altisztnek is, és végre találtak nekünk egy géppuskát is. Zoli őrmester szívesen a maga közelében tartotta volna, csak éppen Raf ezt másként gondolta. Csabival együttműködve hevesen magyarázta, hogy ő egyedül is boldogul vele, és felesleges két embert lekötni egy fegyverre. Hogy ezt demonstrálja, könnyedén felkapta a fegyvert, betárazta, és a rakasz szalagját a bal csuklója köré tekerte. Szinte gyermeki öröm terült szét az arcán, amikor végül Zoli rábólintott (Hülye Ramboy!). Sejtette , hogy komoly munka lenne elszedni tőle, lévén 195 centi magas, 100 kiló és Ómagyarország ketrecharcos abszolút bajnoka. Mivel nem sok hasonló kaliberű marha mászkált erre mostanában, hajlamosak voltunk ezt elfogadni...
Menet közben röviden elmagyaráztam az embereknek a gyepű lényegét. Nagyjából úgy írtam le, mint a vadnyugati határvidék (frontier) és a római limes együttesét. Láttam, hogy ez sokaknak komoly fejtörést okoz, ezért inkább Csabi verziójánál maradtunk: Aki át akar jönni, azt le kell lőni!
Az „erőd” úgy nézett ki, mint amit a Mad Max 2-ből pottyantottak ide. A parkoló és az út betonjába nem tudtak volna egykönnyen karókat verni, szóval ide egy embermagas barikádot építettek négy kibelezett és oldalra borított szgk-ból, pultokból, polcokból, homokkal teli szemeteskonténerekből, forgalomirányító táblákból meg mindenből, amit találtak. Az északi és keleti oldalt jó két méter magas paliszád védte, amihez a fákat a másfél km-re zöldellő erdőből vágták. Az egész egy húszszor húszas, nagyjából négyzet alakú területet foglalt el. A fal mögé homokzsákokból és deszkákból lőállásokat építettek, a lővészeket is védte pár zsák a barikád tetején. A fal előtt két sor szögesdrót és kihegyezett karók sora húzódott (10 és 25 méterre), plusz a kettő között egy sor gyalogsági akna a figyelmeztető táblákkal (AKNA! MEGBASZ!). A kaput a benzinkút lehajtójánál alakították ki, két villanyoszlop között, azokhoz láncolva. Masszív fémkeretre feszített drótháló volt megerősítve pár palánkkal, mozgatásához legalább két ember kellett. A benzinkút shopja még megvolt, de minden mást szétszedtek. A berendezést kipakolták és beépítették a sáncfalba a sok egyéb mellé. A tetőn két homokzsák állást építettek ki, ide kerültek a géppuskák és a zászló. Az északnyugati sarokban volt a fúrt kút és a zuhanyzók, a délnyugatiban a tábori illemhelyek, a tábori konyha (barbecue) az északkeleti sarokban. Ágyból nem volt elég, szóval két embernek jutott egy, felváltva kellett szolgálatban lenni vagy pihenni. Szórakozási lehetőség nincs, kapcsolat a külvilággal a rádión kívül nulla.
A másik alakulat parancsnoka, akiket váltottunk, elmondta a legfontosabb tudnivalókat a szolgálattal kapcsolatban és felhívta a figyelmünket a legfontosabbakra. Velünk szemben az erdőben húzódik egy szélesebb út, azon rendszeres a mozgás, főleg kereskedők meg kelta lovas felderítők, ezeket vissza kell kergetni. A szomszéd erőd ide öt km északra és délre, felóránként rádiózás egymás között. Ha baj van, akár füstjelekkel is üzenhetünk. Folyamatosan megfigyelés alatt vagyunk a fák közül, ezekkel ne is foglalkozzunk, nem tudunk velük mit kezdeni. Lelőttek kettőt a kémek közül, de mindig jött másik, szóval nem éri meg a vacakolást. Víz van, de ne igyunk belőle, az ivóvizet kannákban hordják lajtoskocsin minden másnap. Elvileg egy kis dizelmotor hajtaná, de nincs hozzá nafta, szóval lehet kurblizni fel a vizet a tartályba, ha pancsolni akarunk. Szuper. És végül a legfontosabb: A vécéket mindig tartsuk tisztán, naponta kétszer kiüríteni őket, az ürüléket elásni, fertőtleníteni minden használat előtt és után. Pár emberük kórházba került különböző fertőzésekkel, jobb megelőzni az ilyesmit. Elhittük neki.
Estére nagyjából berendezkedtünk, beosztottuk az őrséget és felmértük a környezetünket. Teljesen sík terület vett körbe minket, megművelt földekkel ameddig a szem ellát, erdő a mi oldalunkon alig volt, az is csak pár liget. Tökéletes terep a gépfegyvereinkhez, rossz napja lesz annak a keltának, aki át akar jönni. Tény viszont, hogy az őserdő sávja már bandit country volt, ahová nekünk előbb-utóbb be kell hatolni...
A táj maga szép volt, minden zöldelt. Van, aki a tenger hullámait szereti bámulni, az nyugtatja meg. Rám így hatnak a búzamezők. A száraz tavasz ellenére a gabona mindenütt kikelt, ha lesz kinek leaaratni, akkor idén nem lesz gond az élelmezéssel. Ahogy mondani szokás: Hmm. Eddig még jó!
Vacsora után Csabival felvonultunk a tetőre. A tábori ágyak nem voltak túl hívogatóak, szóval inkább fogtuk a hálózsákot és bevackoltunk a lobogó alá. Kellemesen hűvös és friss volt a levegő, míg az üzlethelyiségben állott és bűdös. Nem csoda, az előző turnus ott rohadt hidegben-esőben három hónapig. Nekünk legalább az idővel szerencsénk van. Elbeszélgettünk a helyzetünkről is. Kerülhettünk volna rosszabb helyre is, meg távolabb Tatától, vagy egyenesen a kelták közé is. Csabi feltette a szokásos nagy kérdést is:
- Pista, mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen?
- Katonáskodunk.
- Az mit jelent?
- Szoktál westernfilmeket nézni?
- Mármint én? Hülye vagy? - Sokban különbözött az izlésünk, főleg a filmek terén. Mind a ketten szerettük Stallone filmjeit, de neki a Rocky volt a klasszikus, nekem a Rambo filmek.
- Ja, igen. Elmagyarázom. Az egyik oldalon vannak az apacsok. Sokan vannak és rosszarcúak. A másik oldalon a védtelen telepesek. Középen áll a puskás ember, főszerepben John Wayne. Na, ezek vagyunk mi.
- Aha. Pista, ki az a John Wayne?
- Tudod mit? Inkább nem szólok semmit...
(folyt. köv.)
Kommentek