A felhajtott ponyva alatt katonás rendben várták sorsukat a különböző ládák és zsákok, amelyekben az expedíció legalább egy éves túlélésének vékonyan kicentizett, éppen csak elégnek gondolt készleteit tároltuk. És amit most meg fogok dézsmálni, mert ez a kölyök belengetett az Öregnek egy papírt, amit állítólag a főgóré írt alá „eská” Esztergomban, jó fél évvel ezelőtt.
„Utasítom, hogy ezen okirat felmutatóját az általa szükségesnek tartott felszerelésekkel – figyelemmel azonban az expedíció biztonságára – térítésmentesen ellássa.” – ez a mondat volt a legütősebb a papíron, leszámítva a cirkalmas aláírást és a hatalmas körbélyegzőt. Álltunk a málha előtt és a gyerek csillogó szemmel kezdte a saját kis listájából sorolni a kívánságait.

- AMD gépkarabély 50 darab, hozzávaló lőszer 2000 darab…
- Az, sajnos, nincs – mielőtt nagyon belelendült volna, közbeszóltam és erőteljesen bólogattam magamban. Erre a kívánságra számítottam első körben.
- Mi az, hogy nincs? – kicsit meghökkent a srác, arca értetlenséget és egy csipetnyi dühöt árult el.
- Alezredes úr. Ez a megszólításom. Tudja, ezeket nem a hangyák hordták össze - a zubbonyom gallérján a parolimra mutattam. - Ismeri a rendfokozatokat és azok jelentését, öööö.... mi is a maga rendfokozata meg beosztása, uram?
- Jelentem, civil vagyok, alezredes – enyhe fintorba rándult az arca - Úr. És ami a rendfokozatokat illeti, most már legalább ezt is tudom. Alezredes úr.
- Vegye már észre, hogy ez még nem a maga szemétdombja - mondtam kicsit emelt hangon. -A játékszabályokat itt nem maga írja, azt a nyomorult papírt meg másra is használhatja. Ha valamelyik őr keresztüllövi és behajítja a vízbe, ugyan ki fog emiatt Esztergomban sírni? Vegyen vissza egy kicsit a lendületből, fiatalúr.

Szótlanul állt előttem, biztos voltam benne, ha tehetné, már rég megölt volna. Kivettem a kezéből a papírt és gyorsan átfutottam a szép kézírással megírt sorokat. Aprólékos és gondosan elkészített kívánságműsor volt, el kellett ismerjem. A kívánt készlet nagysága alapján legfeljebb ötven embere lehetett – ez a Sisak vagy csak egy kis kelta koszfészek, vagy tényleg tehetséges a srác.

- Azt mondtam, hogy AMD nincs. Nem hoztunk – megrugdaltam az egyik padlón heverő zöld faládát. – AK-t hoztunk, látja? AK-63F.
- Hogy mit? Van még olyan? – bukott ki belőle a kérdés, haragja egy pillanat alatt elszállt és átvette helyét az őszinte érdeklődés. – Alezredes úr…
- A Magyar Honvédség rendszeresített, hazai gyártású gépkarabélya – elégedetten bólintottam. – Gadácsi, nyissa ezt ki.
A ládában barna zsírpapírok fényes lapjai alatt hat darab, feketén és olajosan csillogó, szép és szűz fegyver feküdt. Fatusájuk volt, mind minden rendes AK-63F-nek, amiket otthon gyártottak. Jobbak voltak, mint a műanyagtusás változat, mert a műanyag tus és markolat egy idő után elporladt, és használhatatlanná vált a fegyver. Fatust meg talán még én is faragok magamnak, ha nagyon kell. Kivettem egyet, kibiztosítottam és töltőfogást vettem a fegyveren. Oldalról belenéztem a töltényűrbe, ami – milyen meglepő – üres volt, elengedtem a felhúzókart, mire a gázdugattyú fémes csattanással visszasiklott a helyére. Az ég fel tartva elcsettintettem a fegyvert, majd Fülöp kezébe nyomtam.
- A húszegynéhány emberének gondolom, van sajátja. Kinek szánja ezt a tizennyolcat? – mutattam a nyitott láda mellett heverő másik kettőre.
- A többi emberemnek, alezredes úr – mondta Fülöp, cseppet sem meglepetten. – Pont elég lesz az a harminc, ami ebben az öt ládában van.
- Négy láda valóban elég – bólintottam. – Jól gondolom… öö… mit is mondott, mi a megszólítása?
- Gergő, a Faevők vezére – nyújtotta a jobbját felém. – A kelták maguk között egyszerűen Brennusnak hívnak, mint minden királyukat, de ezt hagyjuk meg nekik.
- Horánszky alezredes – ráztam meg a kezét – A katonák maguk között csak Horinak hívnak, de ezt hagyjuk meg nekik, igaz Gadácsi? Vagy van valami kevésbé elegáns nevem is?
Gadácsi kínjában tördelte a kezét, semmi humora nem volt, nem értette az iróniát, vagy a viccelődést.
- Jelentem, nincs – suttogta végül olyan hangon, hogy nem hittem el neki…
- Akkor inkább nézzük csak tovább ezt a listát… - gyorsan terelni akartam a témát. – Lőszer, gázmaszk, bakancs, ruházat – konkrét méretekkel – gyógyszer, kötszer, orvosi eszközök, ipari és mezőgazdasági szakkönyvek, vitaminkészítmények. Király ez a lista… Nem raktáros volt régebben, Gergő?
- Régebben senki se voltam – ezt egész komolyan mondta, de láttam, hogy megkönnyebbülten beszél. – De az már elmúlt. És kellene még úgy két-háromszáz lőszer is…

Végül megalkudtam vele, bár olyan érzés volt minden egyes tétel kiadása, mintha a fogamat húzták volna – a jó raktáros már csak ilyen. Sikeresen megnyirbáltam a lista tételeit, és úgy láttam, hogy Fülöp is belenyugodott a ténybe. Nem volt vészesen sok a csomag, odahaza talán nem is tűnt volna fel, de itt a készletek szűkössége miatt hatalmas érvágásnak tűnt a dolog. Késő éjjel volt, mikor a kézilámpák gyenge fényénél az utolsó ládát is átraktuk a bárka oldalához kötözött kezdetleges tutajra, amin bőrruhás kelták várták, hogy királyuk is a „fedélzetre” lépjen és kihajózzon a partra, ahol a víz felett szálló hangokból ítélve, lovaskocsik várták őket. Sose láttam még a vadakat ilyen közelről – két nap múlva pedig közöttük fogunk élni… Végszóra Fater is megjelent, egyik segédje tálcán három poharat hozott, meg egy kis laposüveget, amiben átlátszó folyadék csillogott a sárgás lámpafényben.
- Bízom magában, fiam – emelte fel az egyik poharat az ezredes. – Remélem, nem alaptalanul. Bár, tulajdonképpen ez oly mindegy. Ki másban bízhatnék odakint, nemigaz?
Vigyorgása nyomán kivillantak lófogai, én így első látásra hétszentség, hogy nem bíznék meg benne.
- A hely biztonságos – mondta Gergő határozottan. – Volt némi gond az elején, de most már biztonságos. Alkalmas hely egy magyar erődítésnek.
- Úgy legyen. Egészségünkre! – Fater nem is várt semmire, bedobta az arcába a felest, amit most én sem úszhattam meg. Az ital kellemesen égette a nyelőcsövemet és hamarosan melegséggel árasztotta el a gyomromat. Gergő szeme kicsit könnyes lett, amikor lenyelte a pálinkát és hiába próbálta, nem tudta visszatartani a köhögését.
- Holnapután… - a hangja kicsit fátyolosan szólt. – Holnapután, ha egy nagy szigethez érnek, kössenek ki és várjanak meg. Onnan én vezetem magukat.
Válaszra sem várva átugrott a fedélzet palánkján és két pillanat múlva már a tutajon állt. Halk mormogást majd evezőcsapásokat hallottam, és kihajolva láttam, hogy a nagy tutaj lassan elúszik tőlünk és beleveszik az éjfekete háttérbe.
- Na, aleskám – fordult hozzám Fater. – Milyen fickó ez a… király?
- Fene tudja – vontam meg a vállam. – Legfeljebb ötven, gyengén felszerelt és rosszul ellátott embere lehet. De állítólag elfoglalt egy egész kelta várat.
- Oppidumot – vágta rá az ezredes. Imádott felvágni az antik műveltségével, amit valami gyorstalpaló kiképzésen szerzett meg két hónapja.
- Ha te mondod, főnök, akkor azt – hagytam rá.
- Mennyi anyagot adott neki?
- Sokat. És így is lealkudtam a felét legalább – sóhajtottam. – Remélem, otthon tényleg tudják, hogy mit miért tesznek, mert én ennek eddig nem sok értelmét látom.
- A mi katonáink élete drága. Ez a király meg egy törvényen kívüli senki, otthon sokan nem is tudnak a létéről, érte meg a bandájáért igazán nem kár. Remélem, hogy a most átadott fegyverekkel nem nekünk akar kellemetlenséget okozni.
- Jelentem, azokkal nem fog – félmosolyra húzódott a szám. – Zártest nélkül viszonylag nehéz lőni egy ilyen fegyverrel.
Az orra alá dugtam bal kezemet, tenyeremben fémesen csillogott az ujjnyi nagyságú zártest, ami nélkül a fegyver használhatatlan.
- Bazdmeg, Zsolt – határozottan tetszett, ahogy Fater hápogott a meglepődéstől. – Mikor vetted ki belőlük? És mennyiből?
- Még a behajózás előtt, otthon, és jelentem, mindegyikből. Nem tudhattam, mennyit kell átadnom neki, nem kockáztattam.
- A kurvaéletbe… - egyenesen az üvegből szippantott egy jó nagy korty pálinkát. – Ez mekkora ötlet! És ha rájön, hogy átvertük?
- Mi vertük át? – néztem rá ártatlan tekintettel. – Hiszen ezek zsír új fegyverek, ezredes úr. Most csomagoltuk ki őket, így jöttek ki a gyárból, selejtesek voltak…
- Mától fogva azt sem hiszem el, amit kérdezel, Hori – veregette meg a vállamat, és közben hangosan felröhögött. – Remélem, engem nem akarsz átbaszni, mert annak csúnya vége lenne.
- Jelentem, eszembe sem jutna – közvetlen főnököt sose verünk át, ez aranyszabály a seregben.
- Helyes – bólintott elégedetten. – Örülök, hogy ilyen megbízható és talpraesett beosztottakkal vagyok körülvéve.
Gadácsi ebben a pillanatban botlott meg egy ládában és hangos kiáltással, nagy csörömpölés közepette eltűnt a felhalmozott málha között, majd kétségbeesve próbált kikecmeregni a romok alól. Fater előbb dermedten nézett rám, arcára ráfagyott az előző mondatot kísérő megelégedett mosoly, aztán elkezdett röhögni, ami ragályos módon a fedélzeten álló összes katonára átterjedt. Csak Gadácsi állt csendben a romok közepén, félig vakon, mert a szemüvege persze lerepült a fejéről. Nem volt szokatlan számára a helyzet, egész életét végigkísérték az ilyen jelenetek. És valami megkönnyebbültség is elárasztotta a lelkét – mintha csak otthon lett volna.