Amikor felébredtem, olyan sötétség vett körül, hogy egy pillanatra megijedtem. Felemeltem a kezem, könnyű takarót rántott magával, a mellényembe rejtett apró zseblámpáért nyúltam, de se lámpa, se mellény. Nem hallottam semmilyen közeli zajt, csak a takaró surrogását, vártam kicsit, amíg megszoktam egy kicsit a zavaros álomképek után a sötétséget és lassan derengeni kezdett pár körvonal körülöttem.

Visszamegyek a szülőszobára és Ada nincs sehol, csak a kis Eszter fekszik margarinnal borított bőrrel, a hasából kitekeredő köldökzsinórral a vérfoltos ágy közepén.

Elég, már ébren vagyok!

Egy ablakot sikerül kivennem, eszembe jut a szoba is, ahova bevezettek, a vetett ágy, amire ruhástól dőltem le, csak a napok óta viselt bakancsomat húztam le és a felszerelési tárgyaimat dobtam le magamról. Hova is?

Kikászálódtam az ágyból, a késő tavaszi éjszaka hűvösétől libabőrös lettem. A sötétben tapogatódzva megtaláltam a mellényemet, felvettem, majd megkerestem a zseblámpát is. Óvatosan tekertem, hogy a dinamó ne kerregjen túl hangosan, sápadt fényével az ágy alá világítottam, a hátizsákomból kivettem a Parát, ellenőriztem, majd a zsebembe mélyesztettem. Elindultam az ajtó felé, és amikor ki akartam lépni rajta, összeütköztem egy lánnyal.

A lámpa az utolsó fotonokat préselhette ki magából, halvány sárgás fénye közvetlen közelről világított a lány arcába, olyan volt, mint egy kísértet, fogai is sárgásan villantak, ahogy zavartan mosolyogni próbált.

- Hát felébredt!

Kicsit hátrébb léptem, mert zavart, ahogy a lendülettől nekem simult és úgy felejtette magát.

- Úgy tűnik - mondtam.

Megigazgatta a ruháját, majd a szoba felé intett.

- Mit csinál itt a sötétben ezzel a lámpácskával?

Lámpácska?

- Próbáltam nem átesni mindenen.

Felnevetett és a fal felé intett.

- Miért nem kapcsolta fel a villanyt?

Kicsit tapogatta a falat a sötétben, majd végül rátalált a kapcsolóra és a szobát elöntötte a fény. Az ajtó fölötti faragott falikarba nem csavartak valami erős izzót, de most mégis vakított. Lekapcsoltam a zseblámpámat és a mellényemre akasztottam. A pisztoly kicsit mélyebbre csúszott a zsebemben, érdekes kidudorodást eredményezve a nadrágomon. Általában nem zavart, de ez a lány alig tizenhat éves, ha lehetett. Nálunk még gyerek, az antiknál már akár kétszeres anya is lehet - ő inkább gyereknek tűnt.

- Mert fel sem merült bennem, hogy van áram - tártam szét a karomat, mire csilingelő hangon felnevetett. A fogai fehérek, csak a lámpám miatt tűntek sárgának. A bajszos vénasszony után egész üdítő a látvány.

Mikor befejezte a nevetést, sután felém nyújtotta a kezét.

- Nyírő Kata vagyok.

- Szondi Zsombor - fogadtam el a kézfogást. Puha, gyenge szorítása volt, szerencsére még időben kapcsoltam és nem ropogtattam meg a kezét. - Nem mutatkoztam még be?

Fogalmam se volt, hogy kivel találkoztam a városba érve, teljesen összefolyt minden. Csak valami kellemes érzés maradt meg, hogy végre elengedhetem magam és nem kell minden pillanatban harcra készen állnom.

Persze az ilyesmi nem oldódik ki egykönnyen az emberből.

- Nem, nem voltam itt, amikor megérkeztek. Nem éhes? Én maradtam fent virrasztani, ha esetleg még hajnal előtt felkelne.

Az órámra pillantottam. Alig múlt el éjfél. Érdekes, pár óra alvás és mennyire kipihentnek érzi magát az ember.

Vagy nem is pár óra?

- Ma este érkeztünk?

- Nem, tegnap - mosolygott rám. - Elég szépen aludt, tényleg több napig fent volt egyvégtében?

- Muszáj volt. - Az átaludt nap említésére elviselhetetlen erővel kezdett feszíteni a hólyagom. - Elnézést, ki kellene mennem.

- Vécére?

Ennyit a körülírásról. Dobnom kell egy sárgát. Ezt is megértené vajon?

- Úgy is mondhatjuk.

Félreállt, én pedig kiléptem az ajtó mögött húzódó teraszra. Egy nagyobb ház első emeletén voltunk, lent a halvány, de azért még hasznos közvilágítás fényében sehol sem láttam megfelelő bokrot.

- Jobbra a második ajtó - mutatta Kata. - Utána jöjjön vissza enni!

Valami büdös pottyantósra számítottam, ehhez képest kőből faragott, furcsa, de célszerű alakú, lehajtható faülőkés angol WC várt az említett helyen, csapteleppel, tiszta folyóvízzel, érdes vécépapírral, ami leginkább fakéregre emlékeztetett, szét is morzsoltam egy lapot, de nem fakéreg volt. Valahogy az jutott eszembe, hogy mit szólna Eszter, ha a sejhaját ilyennel kellene törölnie.

- Megkérdezhetem, min mosolyog? - nézett rám a lány, miután leültetett a sebtében megterített asztal mellé. Hideg sült hús, barna kenyér, juhsajt, szeletelt, kissé már megbarnult alma és pár kancsó, az egyikben mintha bor lett volna.

- Csak eszembe jutott a lányom - feleltem. Kicsit vártam, van-e valamiféle szertartásuk az evés kezdetéhez, de csak annyit mondott, hogy lássak hozzá. Ha nekik nincs is, nekem van, szüleim kiirthatatlanul belém nevelték, hogy ima nélkül nem látunk neki az evésnek, ez már egyáltalán nem vallásos dolog volt nálam, hanem olyan reflex, mint az, hogy behunyom a szemem, ha belevilágítanak. Persze csak magamban, igazából csak egy gondolat. Igazából babona.

- Van lánya? - erőltette tovább a csevegést Kata.

- Eszternek hívják, februárban volt húsz éves.

Ada boldog, elkínzott arca, ahogy megcsókolom és a fülébe suttogom, hogy tényleg lányunk született.

- Akkor ő már igazi felnőtt nő! - vidult fel Kata arca. - Az maguknál már felnőtt, ugye?

- Már két éve - bólintottam, miközben a húst és a sajtot tömtem a számba. Nagyon finom volt mindkettő, az utolsó kantinban elköltött reggelire emlékeztetett, amit Marosvásárhelyen ettünk. Amibe Kolos olyan jóízűt beleböfögött, mert hogy náluk az a szokás. Bunkó állatja. Azért remélem, még fog mellettem böfögni. - Legalábbis papír szerint. De van, aki sose nő fel.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy lánya van már. Azt hittem, sokkal fiatalabb.

- Negyvenéves vagyok - közöltem.

- Negyven? - Oldalra hajtotta a fejét, mintha abból a szögből is meg kellene vizsgálnia. - Ránézésre harmincnak mondtam volna.

Mit élveznek a nők ennyire az üres fecsegésben?

- Apámtól örököltem - törtem ketté egy szelet kenyeret. Kicsit száraz volt már, lehet, hogy még akkor vágták fel, amikor elaludtam. - Ő is mindig sokkal fiatalabbnak tűnt az igazi koránál.

De azért rendesen megőszült az öreg, mielőtt meghalt volna. Az Átkerülés nem használt neki. Mint ahogy senkinek se.

- Csak ez az egy gyereke van?

- Igen. - Egyből ideges lettem a kérdésre, a saját érdekében reméltem, hogy itt leszakad a témáról. Megérezhette, mert úgy hátrált ki belőle, hogy még nagyon témát se váltott.

- Nekem három testvérem is van - ragadta meg az egyik kancsót. - És tizenegy féltestvérem. Nem kér bort? Vagy inkább sört?

- Bort - toltam felé a szépen faragott fapoharat. A helyi sörökből egy időre elegem volt. Szőlő meg nem nagyon terem errefelé, úgyhogy hátha az valami jobb, ha már idáig elhozták. - Tizenegy féltestvér?

- Apám ágyasaitól.

- Hm. - Pont jókor jött vissza a pohár, elrejthettem mögé az arcomat. Ágyast tartani nem volt ritka dolog Ómagyarországon sem, sőt, apám szerint az Átkerülés előtt is volt ilyesmi, csak akkor még nem nevezték nevén. De ha valakinek több ágyasa is van és bő egy tucat gyereke hozzá, az nem valami utolsó kis szolga itt az antiknál. Csak nem..? Lettem a poharat. - Az apja?

- Nyírő Pál.

- Pál vezér?

Újra felnevetett. Kezdtem megszeretni ezt a hangot, de lehet, hogy csak az ereimben szétáramló bor melegsége miatt.

- A kézdiek hívják csak így - törölt le egy könnycseppet a szeme sarkából. - Magának is így mondták?

- Azt hittem, ez a hivatalos címe.

- Nincs itt ilyesmi - rázta a fejét nagykamaszhoz méltó öntudattal, göndör, barna haja a homlokába hullott. - Ő a város és a környék vezetője. De nem vezér. Főleg nem király.

- Király?

- Már többször kérték tőle, hogy királynak hívhassák. De még a követeknek sem engedi meg.

Egyre érdekesebb. Főleg az, hogy a saját lányát rendeli ki mellém virrasztani. Teljesen egyedül. Ha nem lennék vele tisztában, hogy egy ki tudja mikor elszökött, időszennyező ómagyar, azt hihetném, hogy ugyanolyan céllal, mint mikor annak a kis falunak a főnöke hozta elém a lányait. Ami pedig a legdurvább, hogy ezt a szokást nem ők találták ki, hanem a kalandozó honfitársaink terjesztették el, egyik kezükben gépfegyverrel, a másikban kábítószerrel - és még mindig nem kapták el az összeset.

- Követeknek? - mormoltam tele szájjal. A bor erősebb volt, mint amire számítottam, nem akartam újra kába fejjel létezni, az elmúlt pár nap épp elég volt. Gyorsan rá kell enni, hogy felszívja.

- Sok követ járt erre mostanában. Voltak maguktól is.

- Honnan?

- Nem tudom, ugyanúgy lovon jöttek, mint a többiek. Csak másmilyen volt a ruhájuk.

- Olyan szürkés?

- Olyan szürkéskékes.

Emancipátorok. Akkor rám sem mondhatnak semmit, hogy itt vagyok. Ez egy jó hír.

Majd végre leesett, mit illett volna kérdeznem rögtön a felébredésem után.

- A bajtársam hogy van?

- Úgy tudom, hogy jól - tört egy kis sajtot magának is Kata. - Mármint a körülményekhez képest. Újra kipucolták a sebeit, összevarrták, kapott gyógyszereket, infúziót. Tényleg medve támadta meg magukat?

- Összeakadtunk eggyel, a bocsát védhette.

- Azok olyan aranyosak! - húzott maga elé egy poharat ő is.

- Az anyjuk kevésbé, főleg, ha mérges. - Erre a megjegyzésére újra ideges lettem. Elszoktam már attól, hogy ilyen korú lányok idétlen okoskodásait hallgassam, Eszternél szerencsére nem tartott sokáig ez a korszak.

Csevegtünk még egy kicsit erről-arról, majd mikor éreztem, hogy a bor kezdi benyújtani a számlát és hogy az egy napi alváshoz is még tudnék mit hozzátenni, jeleztem Katának, hogy még reggelig pihennék egy keveset. Kicsit csodálkozott rajta, talán azt hitte, hogy majd végigcseverésszük az egész éjszakát, mert reggel úgyse ő lesz az, akit odaengednek még mellém, de egész gyorsan leszedte az asztalt, némi kaján mosoly kíséretében megmutatta, hogy az ágyam mellett álló kislámpa hogyan működik, majd magamra hagyott.

Meghagytam, hogy a náluk szokásos időben ébresszenek majd fel. A Parát azért a párnám alá raktam, méltóbb helynek tűnt, mint az ágy alja.