Valami miatt felriadtam az éjszaka közepén, pedig most nem is álmodtam semmi rosszat. Egy léghajós utazás képei maradtak meg bennem, a csendben feszülő hajótest fölöttünk, az éjszakai erdőbe vágódó nyomjelzős géppuskalövedékek az egyik lövészállásból, a túlságosan lassúnak tűnő ütemes pufogás, ahogy a cső újra és újra lángot köp, mint egy lassított felvétel...
Újra hallottam egy tompa puffanást. Kintről.
Akkor ez.
Az órámra néztem. Még nincs hajnali egy. A sok lovaglás és az esti rendes vacsorához ivott bor alaposan elálmosított, máskor ilyentájt még simán fent vagyok. Ha nem kell aludni, persze.
Újra a puffanás. Mintha valami nagy dob lett volna. Vagy gong, csak bőrből.
Ösztönösen Kolos Parája után nyúltam a párnám alá, majd ledobtam magamról a könnyű szövetből készült takarót és az ablakhoz mentem. Nem nagyon lehetett lelátni, mert egy függőfolyosó futott a szobák előtt, a város főterére nézve, előző hajnalban itt találkoztam Katával. De annyit ki tudtam venni, hogy lent valami mozgás folyik, fáklyák fénye vonaglott a szépen lekezelt faépületek tompán csillogó oldalán. Bebújtam a bakancsomba, a Parát a mellényembe rejtettem és kiléptem az ajtón.
- Maga minden éjjel kimászkál?
Anna állt a korlát mellett, pár méterre az ajtótól. Hosszú, világos színű köpenyt viselt, a fejét kendő borította, egyik kezében egy félig elrágcsált almát tartott.
- Ez egyfajta mánia nálam - közöltem vele. Szótlanul végigmért, majd újra a korlátnak dőlt. Ügyelve az illő távolságra csatlakoztam hozzá. A főtéren fegyveres lovasok gyülekeztek egy vastag deszkalapokkal borított, mozgó erőd benyomását keltő szekér körül, úgy harmincan lehettek. A szekér mellett egy dobos állt, aki úgy félpercenként nagyot vágott a hangszerre egy bottal. A szekérre bőrrel bevont csomagokat pakoltak az egyik kétszintes épületből.
Vártam, Anna hátha mond valamit a látottakról, de ehelyett egykedvűen rágcsálta az almáját. Ugyanolyan öncélú játszma lehetett ez nála, mint amikor farkasszemet néztünk. Nem volt kedvem belemenni.
- Valami gond van? - mutattam a katonákra.

- Úgy is lehet mondani - felelte egykedvűen, majd az éjszakában tompa tömegként sejlő Kárpátok felé mutatott. - A szoros bejáratánál meggyújtották a jelzőtüzet.
Egy darabig meresztettem a szemem, mire ki tudtam venni a pislákoló fénypontot.
- És az mit jelent? - kérdeztem.
- Hogy végigért a riasztás. Apám nem mesélt róla?
- Sok mindenről mesélt, de erről nem. Milyen riasztás? Megtámadták a szorost?
- Valami portyázó csapat. Egészen a kijáratig vannak őrhelyeink, akik legelöl vannak, csak annyit csinálnak, hogy ha gond van, meggyújtják a tüzet és visszavonulnak. A következő szintén. Mire az első őrök beérnek a második helyére, már mi is tudjuk, hogy valami jön. Ezt mennek ellenőrizni a fiúk - mutatott le.
- Ennyien? - Kicsit kevésnek találtam őket, főleg, hogy nincsenek sorozatlövő fegyvereik.
- Ennyien. A szekérrel utánpótlást visznek lőporból az Ojtozi erődbe, azt a szoros innenső felén van. Ott szoktuk megállítani őket, addig meg hadd jöjjenek.
- Akkor semmi komoly - foglaltam össze. A dobos újra lesújtott, a tompa dördülésre valami miatt megremegett a szíve, egy pillanatra olyan érzésem támadt, mint mikor néha leesik a vércukrom és rosszul leszek. Nagyon néha, ha túlhajtom magam. Elfehéredtek az ujjaim, ahogy megszorítottam a simára csiszolt fakorlátot, mélyet lélegeztem a hűvös hajnali levegőből.
- Fogalmunk sincs, mennyire komoly - morogta Anna. - A futárok már kimentek, de még soká lesz, hogy visszaérjenek. A biztonság kedvéért ilyenkor minden megerősítjük az erődöt. Nem kell félni, nyugodtan alhat - nézett rám egy pillanatra. - Amióta elkészültünk a fallal, senkinek sem sikerült a városba betörnie.
Mélyeket lélegeztem, mintha csak törődötten sóhajtanák a megjegyzésére.
- Akkor jó - mondtam végül, nem jutott eszembe semmi jobb riposzt. Időközben lent bezárták a szekér ajtaját és a kocsis felkapaszkodott a bakra. A vastag, állatbőrökkel fedett deszkabatár tetejére egy hosszú csövű puskát szorongató katona ült.
- Szóval, mit keres errefelé? - kérdezte Anna váratlanul. A szemem sarkából láttam, hogy felém fordul és kérdőn néz rám.
- És maga? - dobtam vissza a labdát.
- Én itt lakom.
- Azt hittem, ott kint az erdőben.
- Mikor hogy. Most viszont maga miatt kell itt lennem, úgyhogy érdekelne, hogy mégis mit keres itt, ha nem emancipátor. Úgy tudom, már felderítettek minket.
- Nem magamtól jöttem ide, hanem az apja hozatott ide minket. A társam súlyosan megsebesült.
Kicsit közelebb húzódott. Odalent a kocsis odaszólt valamit a lovaknak, mire a szekér lassan megindult. A lovasok közrefogták, a menet tompán dübörgött a főtér földjébe ágyazott lapos köveken.
- Nem hinném, hogy olyan ostoba, mint amilyennek mutatni akarja magát - közölte velem Anna szigorúan. - Tudok a társáról, meg apám önzetlenül naiv mentőakciójáról is. Maga meg nagyon jól tudja, hogy nem erre vonatkozott a kérdésem, hanem arra, hogy mi a fenének biciklizgettek ketten kint az őserdő közepén, a lakatlan területek szélén? Azt ne mondja, hogy medvére vadásztak.
- Még akkor se árulnék el semmit a parancsomról, ha a foglyuk lennék - feleltem.
- Mesélne maga - villantotta ki a fogait, elég furcsán hatott a félhomályban, talán gúnyos vigyornak szánta. - Minden anti tudja, hogy milyen jól bírják az ómagyarok az ilyesmit.
Visszafordultam a kiürült tér felé és elgondolkoztam azon, hogy miért nem megyek vissza a szobámba és próbálok aludni egy kicsit reggelig. Hétkor van jelenésem a papnál, aki állítólag naszályi gyerek és az egomi hittudományi főiskolán végzett hat éve. A törvény betűje szerint ő is időszennyező, de mivel maga az érsek küldte ki ide, biztos elkenik majd valahogy ezt a dolgot. Akkor is, ha aki az időszennyezőkkel kollaborál, maga is időszennyezővé válik. Emancipációs jog, sokadik felesleges óra.
Túlságosan emlékeztetett ez a lány Eszterre. Már vagy egy éve nem láttam a kisasszonyt és hiányzik az az okoskodó, pimasz képe. Az utolsó levelében azt írta, hogy megtalálta az igazit. Pedig nem szokott nagy szavakkal dobálódzni.
Eszter pedig Adára hasonlított.
megdobban alattunk a kő
- Szóval ma éjjel magát rendelték ide, hogy őrizze az álmomat - állapítottam meg némi kajánsággal a hangomban.
- Apám mániája. Ahogy öregszik, egyre több van neki.
- Tegnap az egyik húga volt itt.
- Tudom. Ma biztos a kórházban van a kis ribanc.
Felkaptam a szóra a fejemet. Észrevette a csodálkozásomat és csengő hangon felnevetett.
- Azt ne mondja, hogy magával nem próbálkozott! - rázta meg a haját a csuklyája alatt. A copfjait már kibontotta, korábban észre sem vettem, milyen sűrű haja van, alig fért a bő csuklya alá. Megborzongtam, nem csak a hidegtől.
- Hova gondol, még csak egy kislány!
- Az összes régi osztálytársa anyuka már. Errefelé másképp mennek a dolgok, mint a civilizált világban. Ő csak azért nem, mert apánk úgy határozott, hogy a még hajadon lányainak ómagyarokhoz kell hozzámenniük. Igazi ómagyarokhoz, nem valami állampolgárságot nyert antihoz. Ha a papunk apánk nagy bosszúságára nem tartozna a cölibátushoz ragaszkodó fogadalmas papokhoz, tuti, hogy Kata már papnéként tenné a fejét.
- Maga az idősebb - szúrok vissza. - Szerintem maga lett volna a soros ahhoz.
- Az első héten kitekerném a csuhás nyakát - támaszkodott háttal a korlátnak. A csuklya lecsúszott  a fejéről, haja a mélység fölé lógott, belekapott a szél. - Ezt apám is tudja. Szerinte az én időm most jött el, egy délceg ómagyar lovag képében, aki se nem emancipátor, se nem megtörő, és hülyének néz mindenkit.
Éreztem, hogy elvörösödök, de legalább egyből rendbejött a vérnyomásom.

Kezdett kellemetlenül hideg lenni, az álom menthetetlenül kiment a szememből, behívtam, hogy ha már vigyáznia kell rám, egyikünk se fagyjon meg.
- Apám is büszke lenne rám - jegyezte meg, mikor kinyitottam előtte az ajtót. - Csak akkor lenne büszkébb, ha kilenc hónap múlva egy igazi ómagyar gyereket pottyantanék el. Lehetőleg fiút.
Vártam, hogy előremenjen, ha már kinyitottam neki az ajtót, de nem mozdult. A szoba felé mutattam.
- Esetleg...
- Mi van, fél bemenni? - kérdeztem.
- Próbáltam udvarias lenni - mutattam rá a dologra.
- Ja, vagy úgy. El is felejtettem, hogy maguknál hogy szokás. - Végre megindult, ahogy ellibbent előttem, valami kellemes illat csapott meg, virágé, vagy inkább gyógynövényé, de semmiképpen sem azoké a furcsa szagú illatszereké, amiket az Átkerült terület kozmetikusai kotyvasztanak, a fene se tudja, minek.
- Ha olyan jól informált - léptem be utána -, akkor azt is tudhatná, hogy családos ember vagyok.
Mire becsuktam az ajtót, már az ágyamra is dobta a köpenyét, alatta hosszú, a derekánál övvel összefogott bőrruhát viselt, a ruha világos ujjain rovásíráshoz hasonló jelek sorakoztak díszítő motívumként. A tekintetétől és testtartásától eltekintve egy igazi anti nő állt előttem. Ő is végigmért, majd lovaglóülésben ráült az asztal mellett álló székre.
Ennyit az igaz anti nő illúziójáról.
- Van egy lánya, azt annyi - vonta meg a vállát. - Ráadásul olyan idős, mint én. Amiből némi logikai előképzettséggel ki lehet találni, hogy akár az apám is lehetne. És ha ez nem zavarja, akkor tényleg akár az apám is lehetne. Zavarja?
Egyelőre jobban zavart, hogy pont köztem és az ágy alá rejtett két AMD között ült.
Felmutattam neki a gyűrűsujjam. Először félreértette a mozdulatot, láttam, hogy mérges grimaszt vág és már nyitja a száját, hogy engem is elküldjön valami szép helyre, de talán megcsillanhatott a gyenge izzó fénye a gyűrű aranyán.
- Ez mond valamit? - kérdeztem, kiélvezve a pillanatot, hogy majdnem behúztam a csőbe.
- Magának nincs felesége - közölte.
az újszülött Eszter kétségbeesetten sír a vérfoltos, üres szülőágyon és a köldökzsinórja a semmiben ér véget
Szerencsére a közelben volt egy szék, igyekeztem nem túl gyorsan leülni.
- Erről nem kívánok beszélni.
- Tudom. Én se. Csak ebből is kiderül, hogy nincsen felesége. Mindegy, hagyjuk.
Nem tudom, miért nem vertem bele a fejét az asztal vastag deszkájába.
Fagyos csöndben üldögéltünk egy darabig, szerintem még élvezte is. A farkasszemezéshez hasonlóan itt is én bizonyultam gyengébbnek.
- Maga tanult erdésznek nálunk? - kérdeztem, hogy kérdezzek valamit.
- Én. Ennyire látszik?
- Nem, csak összeraktam pár dolgot. Egerben?
- Egerben.
- Az antik tanulmányi programjában erdészet is van? Nem is tudtam.
- Rendes iskolába jártam, nem antiknak való agymosodába.
- Álnéven?
- Mindent el lehet intézni.
Középiskolásként Eszter is dolgozott a dorogi antiképzőben (persze nem ez volt a hivatalos neve, de mindenki így hívta, még az antik is, amint megtanultak annyira magyarul, hogy beszélgetni tudjanak ritka kimenőik során az emberekkel). Nyári munka volt és különösen jól összebarátkozott egy észak-itáliai lánnyal, akit valami nemesi családból szalajtottak ide a felkínált program keretében, de legalább Eszter is egész jól megtanult latinul. A pun háborúk nem jöttek be olyan jól a rómaiaknak, mint a történelemkönyvek szerint illett volna, de azért ki fogják nőni magukat olyan nagyra, hogy megérje latinul tudni. De az antiképzős programok során gondosan ügyeltek arra, hogy a velünk szövetséges, de legalábbis nem ellenséges népek küldöttei csak olyat tanuljanak, aminek nincs stratégiai jelentősége, hogy hazatérve az ómagyar kultúra szószólói legyenek, és ne a saját tudásunkat fordítsák ellenünk. Épp ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy egy - hivatalosan - antinak számító személyt hogyan engednek az erdészeti iskolára. A fa még évszázadokig stratégiai nyersanyag marad. Vagy ha jól tanulnak, még azután is.
Döcögő beszélgetésünket erőteljes kopogás szakította félbe.
- Szabad! - szóltam ki. Furcsa volt a kopogás, a legutóbbi helyeken, ahol laktam, egész más jelentéssel bírt.
Pál vezér lépett be az ajtón. Egy gyors pillantással felmérte a terepet, majd Anna felé fordult.
- Hagyj magunkra! - közölte vele nyersen. A lánya felállt és szó nélkül kiment, az ajtóból egy pillanatra még a szemembe nézett, de nem tudtam megfejteni, mit akarhatott üzenni vele. Felálltam és az öreg felé fordultam.
- Történt valami? - kérdeztem.
- Anna lányom elmondta, hogy mi volt odakint ez a készülődés? - kérdezett vissza, közben halk nyögés kíséretében leült a lánya által üresen hagyott székre.
- Megtámadták a szorost.
- Megtámadták - visszhangozta a szót. - Most ért vissza a futár. Úgy néz ki, komolyabb a támadás, mint azt sejtettük, nem csak egy portyázó csapatról van szó, ami nem hisz a fegyvereinkről szóló mondáknak.
Elhallgatott, talán azt várta, hogy kérdezzek valamit. Nem tudtam mit kérdezni. Nem is akartam.
- Már szétküldtük a riasztást az összes falura és telepre - folytatta végül. - Minden fegyverforgatót összehívtunk, kivéve a bezárkózó telepek védőit. Holnap fog eldőlni, hogy a következő emancipátorok egy virágzó Kézdivásárhelyet találnak-e itt, vagy feldúlt földeket és ostrom alá vett falakat.
Nagyon költői volt a kép, de nem hatódtam meg túlságosan. Még mindig nem mondtam semmit, kezdtem újra érezni, hogy fáradt vagyok, Anna szavai kavarogtak a fejemben és valahogy nem tudtam szabadulni attól a képtől, hogy nagy nehezen lehúzom a gyűrűt az ujjamról és a lány rövid körmű, munkától durva, de mégis kecses ujjára húzom, miközben az öreg Pál vezér elégedetten mosolyogva figyel minket.
holtáig vagy holtomig hitetlenül el nem hagyom
Végül kiderült, hogy pár tárat szeretne a ki tudja honnan szerzett Kalasnyikovjaikhoz, mert nagyon kevés lőszerük van a gépkarabélyaikhoz.
Eléggé megnyúlhatott az arcom a kérésére, mert tőle szokatlan gyorsasággal magyarázkodni kezdett.
- Csak egyszerű lőszert tudunk gyártani, azokhoz a fegyverekhez, amiket láthatott is. A többi féle lőszerrel nagyon takarékoskodunk, mert nehezen jutunk hozzá. Most viszont szükségünk lenne rájuk, mert nem lehet mindent söréttel és vasdarabokkal megoldani. Sok emberem életét megmenthetné, ha a rendelkezésünkre tudná bocsátani a társa lőszerét. Neki úgy se lesz rá szüksége, nincs olyan állapotban, és ha eljönnek érte...
Zavartan elhallgatott a tekintetemet látva. Szokatlan lehetett neki az a szerep, amiben kérnie kell.
- Tudom, hogy ez bizalmi kérdés, de azt hiszem, a magunk részéről tanújelét adtuk annak...
Felsóhajtottam.
- Ez nem csupán bizalmi kérdés - közöltem szárazon.
- Természetesen nem ingyen kérnénk, megvásárolnánk, rendes szerződést is tudunk írni, nagyon előnyöset.
És grátiszként a lánya keze, az apróbetűs részben.
- Félreértett - ráztam meg a fejem. - Ez nem csupán bizalmi kérdés, hanem függelmi is. Szigorúan tilos bármiféle fegyvert vagy lőszert átadnom a... a nem ómagyarországhoz tartozóknak. Időszennyezés minősített esete.
Szomorúan elmosolyodott.
- Maga körül itt minden az időszennyezés minősített esete, Zsombor. - Most először szólított a nevemen, eddig csak akkor mondta ki, amikor bemutatott valakinek, bár az is elég sokszor megtörtént. - Ami hamarosan Ómagyarország része lesz, valószínűleg rögtön második fokú emancipált területként. Amikor segít minket megvédeni, az olyan, mintha Ómagyarországot védené.
- Gyakorlatilag igen - bólintottam.  - De a hadbíróságot nem hiszem, hogy meggyőzném vele.
Elgondolkozva simogatta  a szakállát.
- Ezt maga sem gondolja komolyan - állapította meg végül.
- Micsodát?
- A hadbíróságot. Ennél sokkal cifrább esetekről is tudok, amiből inkább dicséret meg kitüntetés lett.
Igaza volt.
Kint újra megszólalt a dob, ezúttal sokkal sürgetőbben, gyorsabb ritmusban. A hangolásában lehetett valami trükk, beleremegett az ember gyomra. Az is lehet, hogy szándékosan építették ilyenre. Pál vezér észrevette, hogy figyelem a hangot.
- Ez a riadónk - magyarázta az ablak felé intve. - Annak a törzsnek a hagyománya, ami a közösségünk magját adta annak idején. Minél gyorsabban szól, annál több embert érint. Ez most az általános behívó. Csak akkor lenne gyorsabb, ha az ellenség már a falaink alatt állna.
Bólintottam. Már sok helyen láttam, hogy így használják a dobokat.
- Ami holnap meg is eshet - tette még hozzá. - Hogy hallja a leggyorsabb dobolásunkat is.
Hátradőltem a széken, a faragott támla megreccsent a súlyom alatt.
- Három tárat adok - közöltem halkan. Az öreg arcán nem látszott semmi, szerintem már akkor tudta, hogy sikerrel jár, amikor elindult a szobám felé. Legfeljebb azon izgulhatott, hogy a lányával összejöttem-e már, vagy sem.
- Köszönjük - mondta halkan.
- És a társam AMD-jét, ha van olyan, aki tudja használni.
- Sokan vannak olyanok.
Felálltam és előhúztam a hátizsákomat az ágy alól. Kitettem a tárakat az asztalra, majd az AMD-t is melléjük. Érdekes, hogy az elmúlt napok görcse után mennyire könnyen ment. A hátizsákból ki kellett vennem a sisakomat, hogy hozzáférjek a tárakhoz, most ott állt az asztal szélén. Megfogtam és a hónom alá csaptam.
- Az árban most szeretne megállapodni, vagy majd holnap? - kérdezte Pál vezér. - Vagy esetleg megvárjuk vele az emancipátorokat, hátha nekik lesz valami hasznos ötletük..?
Nem tudom, hogy ez utóbbit minek szánta, kicsit gúnyosabb hangsúllyal a lánya szájából is el tudtam volna képzelni a mondatot, viszont róla meg azt nem, hogy gúnyolódna, főleg nem ebben a pillanatban.
- A társam kezelése - feleltem. - Szerintem még mindig mi jártunk jobban.
Bólogatott egy kicsit, majd felállt. Ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett rajta egy bőrpáncélba öltözött katona.
- Vidd le Dávidnak! - mutatott az asztalon heverő tárakra és karabélyra Pál vezér. A katona szó nélkül engedelmeskedett. Csak arra tudtam tippelni, hogy az ablakon keresztül leskelődött, hogy így tudta, mikor kell bejönni.
Mikor kiment, az öreg valami köszönésféleséget mormogott, majd nehéz léptekkel elindult utána. Látszott rajta, hogy már nagyon fáradt.
A fejemre tettem a sisakom, majd benyúltam az ágy alá és előhúztam az én AMD-met is.
- Várjon! - szóltam utána. - Én is megyek.
Visszafordult és mosolyogni kezdett.