Egy pillanatra kinéztem az oldalára dőlt szekér mögül, majd felemeltem a karabélyt, a felém vágtató lovas felrikoltott, a lándzsájával a magasba döfött, majd rándult egyet a kezemben az AMD és a sötét színű ló a földre bukott. A patakmedret kísérő kavicságyból szanaszét repkedtek az apró kövek.
- Ne a lóra! - morogta mellettem Dávid, majd kilépett a szekér mögül és vállához szorította a puskáját. A következő pillanatban felrobbant körülöttünk a szoros.
- Nem a lóra ment - morogtam. Leguggoltam és kinéztem újra, de már nem láttam számomra is hasznos célpontot. A sziklák, fák közé elbújt katonák mindenfelől lőttek a ránk törő csapatra, közelről az éles vasdarabokkal megtömött patronok ellen nem védett sem a páncél, sem a halált megvető bátorság, a sebtében elindított roham hamar szétolvadt a kézdivásárhelyiek tüzében.
- Tiszta! - adták hátra egymásnak a kiáltást.
Dávid parancsokat ordibált, én a vállamra löktem az AMD-t és a kocsi elejéhez siettem. A hajtó már nem lélegzett, a torkából, hasából kiálló nyílvesszőkön kezdett megalvadni a vér. A lovak közül az egyik még élt, bár belőle is úgy meredeztek a fekete tollú nyilak, mintha sündisznó lett volna, egyik lába természetellenes szögben csavarodott a szétrepedt kocsirúdra. A szanaszét heverő támadók számához képest nehéz volt elképzelni, hogy tudtak ilyen nyílzáport zúdítani ránk. Pár nagyságrenddel gyorsabban lőnek, mint Dávid csőletörős puskával felszerelt katonái.
- Lelőhetné a pisztolyával - lépett mellém Dávid, majd duplacsövűjével megbökte a haláltusában remegő ló hasát. - Szebb látvány lesz, mintha ezzel segítenék rajta.
A ló bevérzett szemébe néztem, majd előhúztam a Parát és átnyújtottam az éllovasnak.
- Tessék. Itt kell kibiztosítani.
Átvette a fegyvert, cserébe megkaptam a puskáját, majd a ló fejéhez lépett és nekinyomta a Para csövét.
- Nincs hozzá szíve, mi? - nézett fel rám.
- Azt gondol, amit akar - vontam meg a vállam.
Sikerült kibírnom, hogy ne rezzenjek össze a lövésre.
- Azt gondolok - cseréltük vissza a fegyvert. Még azzal sem foglalkozott, hogy a Parára fröccsent vért lepucolja, kis gondolkozás után a nadrágomba töröltem, ellenőriztem, hogy biztosítva van-e, majd visszacsatoltam a tokjába.
Huszonöt éves lehetett, az orrát gőgösen fent hordta, az öreg csak annyit mondott róla, hogy ő a város csapatainak éllovasa. Idefelé jövet annyit sikerült kiderítenem, hogy ez nagyjából a századosnak felelhet meg nálunk, de direkt nem akartak olyan rangokat kialakítani, amik emlékeztetnek az ómagyar beosztásra. Nyilván azért, hogy a csatlakozásnál ne legyen belőle gond, a tisztjeik nagy részét úgyis visszaminősítik majd, majd szétverik a fegyveres szervezetüket, utána meg rájönnek, hogy kár volt. Pál vezér fiának néztem, de ezt senki sem mondta, nem is céloztak rá, a tekintete azonban nagyon hasonlított rá. Az első kérdése az volt, hogy a kétkerekűmmel jövök-e vagy a szekéren, mert lovat nem tudnak adni. Mintha némi gúnyt fedeztem volna fel a hangjában (ez egy ilyen család), de nem érdekelt, előhozattam a Neuzer katonai terepkerékpáromat és gyorsan leellenőriztem, hogy mennyre viselte meg a dák falu és a szekerezés. Csak a váltóból kellett némi szalmát kipiszkálni, amúgy egész jó. Ha az őserdő vadcsapásain elboldogultam vele, akkor ebben a szorosban is menni fog, ahol kereskedők is átkelnek, ha meg forróvá válik a talaj, akkor inkább ezzel lépek le, mint gyalog. Visszaszereltem rá a hordtáskát, bár nem sok dolog került bele, leginkább víz. Nincs rosszabb, mint szomjasan harcolni. A gyülekező katonák tekintetétől kísérve magamra csatoltam a hátizsákból előkotort fémszálas testpáncélt, fölé a málhaövet, térd- és könyökvédőket, a védőszemüveget a sisakomra csúsztattam, majd helyére került a kés és a Para is, melléjük két kézigránát. Nem hagytam hátra muníciót, jobb helyen lesz nálam. Az elején, mikor még a biciklivel bajlódtam, elkaptam pár lekicsinylő mosolyt, de most, hogy teljes harci díszben álltam a gyenge közvilágítás és a lobogó fáklyák fényében, kezdtek másképp nézni rám. A rémmesék sokat emlegetett hőse lépett közéjük, a megtörők sem néznek ki sokkal durvábban - bár lehet, hogy az antik szemében a szabvány megtörő felszerelés részét képező rövidkard és a klasszikus acélsisak a rápingált századjelvénnyel nagyságrendekkel emeli a kinézet félelemhányadosát. Kerülték a tekintetemet.
Még pirkadat előtt elindultunk, a mélybordó égen is ki lehetett venni a szorosból magasba törő őrtüzek füstjét, rendületlenül táplálták őket egész éjszaka. Ahogy világosodni kezdett, úgy kerültek a tűzre egyre jobban leveles ágak, nem lehetett könnyű levegőt venni a közelében.
Egy darabig a szekér mellett tekertem, majd mikor az út kezdett meredekebbé és kellemetlenül kövessé válni, belekapaszkodtam az egyik vaspántba. Nem haladtunk gyorsan, a lovasok sem siettek előre. Az őrhelyeknek három fokozata van. Az elsők, amik a szoros túlsó végének közelében települtek, csak jeleznek és visszavonulnak. A második fokozatba tartozók jeleznek és kisebb-nagyobb kellemetlenségeket okoznak a támadóknak, eleinte csak akadályokkal, apró robbanócsomagokkal, messzebb hordó fegyverekkel, szikladobálással a magasból, majd mielőtt komolyra fordulna a dolog, ők is visszavonulnak, csatlakozva a hátrébb lévőkhöz. Minél beljebb hatolnak a szorosba a támadók, annál jobban összegyűlnek előttük a védők, akiket nem csak a saját posztjukra, hanem az összesre kiképeztek, mi hol van, honnan mit lehet a nem kívánatos vendégekhez vágni. A kisebb portyázócsapatok már az elején, az elszántabbak (vagy ostobábbak) a közepe táján szokták feladni. Ha pedig nem a zsákmány, hanem a hősi halál reményében érkeztek, akkor a harmadik fokozatot az Ojtoz után összeszűkülő szorost lezáró erőd képviseli: amióta azt befejezték, senki nem jött át, akinek nem engedték meg. Legalábbis a hajtó ezzel dicsekedett, miután az egyik rövid megállónál felkötöttem a biciklimet a szekér oldalára és felkérezkedtem a bakra.
- Mégis csak a szekér? - lovagolt mellém Dávid.
- Nagyok itt a kövek - mutattam az útra, ami néhol inkább patakmederre emlékeztetett inkább.
- Hát nem egy betonút - bólintott.
- Látott már olyat? - kérdeztem.
- Még autót is vezettem rajta - mondta olyan hangsúllyal, hogy éreztem rajta, azt gondolja, most leesik az állam, de a hatást már nem várta meg, megsarkantyúzta a lovát és előresietett. Útközben még két csapat csatlakozott hozzánk, összesen olyan háromszázan lehettünk, némi lovasság, a többiek szekéren. Csak a mi szekerünk nézett ki mozgó erődként, a többi egyszerű parasztjármű volt, amit a földeken is láttam. Szekerező gyalogság. Talán az amerikai polgárháborúban találták ki, ha jól emlékszem a hadtörténet óráimra.
Még a végén kiderül, hogy ezt a Dávidot meg valami katonai szakra csempészte be az apja. Na az lenne csak a botrány, ha kipattanna.
Ahogy egyre följebb értünk, már a nap is kisütött, kezdett némi melegséget is árasztani magából, de azért jól jött az a farkasbőr bunda, amit a hajtó felajánlott, ő is hasonlóba burkolódzott. Az első pihenő után, a gondosan kiosztott meleg teával a gyomromban már nem is bújtam vissza a farkasbőr alá. A csapat újra menetoszlopba állt, a hajtó továbbra is csak beszélt, beszélt, fél füllel figyeltem rá, de igazából a körülöttünk magasodó, sűrű erdővel borított hegyoldalakon kúszó felhőket néztem. A Pilisre emlékeztetett, de néha a falunk mellett álló, fiatal fáktól tüskés hegyoldal is ilyen fehéres párafoltokba burkolódzott. Gyerekkori emlékek.
a Pilisben pedig
Elég!
Miután átkeltünk az erőd előtti utolsó patakon, Dávid lovas futárt küldött előre, a patkók csattogása hamar elhalt az egyre szűkülő szorosban. A füst egyre sűrűbben tört az ég felé.
- Ez hányadik ilyen útja? - kérdeztem a hajtótól, hogy ne csak ő beszéljen.
- Minden héten felszekerezek - vonta meg a vállát, majd oldalra köpött. - Nem számolom.
- Úgy értem, amikor sereggel megy.
- Úgy? Úgy az ötödik. De eddig még csak halott ellenséget láttam.
Mikor az előőrs hírül adta, hogy nem az őrtüzek, hanem maga az erőd ég, felgyorsultak az események. Gyors parancsok csattantak, amiknek a felét nem értettem, a másik felébe nem tudtam elhelyezni magam, de úgy éreztem, hogy a nehézkes társzekér bakjánál jobb pozíciót is el tudok foglalni. Leugrottam a földre, leakasztottam a vállamról az AMD-t, majd a szemem sarkából gyanús mozgást láttam és reflexből egy nagyobb kő mögé vetettem magam, elhasalva a mögötte rejtőző jéghideg tócsában.
A nyílvesszők pedig dühös méhrajként csaptak le ránk.
- Szétszór, szétszór! - üvöltözték a szakaszparancsnokok. A szekér döcögve megindult, lefutott az útról, majd nagy csattanással felborult a meredek falú vízmosásban, a lovak kétségbeesetten prüszköltek. Ekkor kaptuk be a második adagot a nyílzáporból, majd a nyomában sötét ruhába öltözött lovasok törtek elő az erdőből és az út kanyarulata mögül. A menetoszlop addigra már az erdőbe és a vízmosások mellett heverő kövek fedezékébe húzódott, a társzekér kivételével a többit is a fák közé rejtették.
Dávid bukkant fel a semmiből, megragadta a ruhámat és felrántott.
- Lőállásba! - ordított rám. - Le kell szedni a vezetőt!
A felborult kocsi felé taszított, majd a fegyverét szorongatva előresietett. Furcsán húzta maga után a lábát.
Mialatt a katonák hevenyészett állásokat építettek sebtiben kidöntött fákból, összehordott kövekből és keresztbe fordított szekerekből, a tisztek kissé hátrébb a szoros térképvázlata fölé görnyedtek. Dávid engem is maguk közé hívott, de meghúzódtam a háttérben, elég hamar elértem, hogy tudomást se vegyenek rólam. A bőrruhák és anti hajviseletek ellenére teljesen olyan érzésem volt, mint mikor a Száva mentén a parancsnoki sátorba szorulva vitatkoztunk a fejlámpáink fényében, odakint pedig néha megeresztettek egy sorozatot a túlpart felé az idegesebb őrök, csak hogy senki se aludjon jól egyik oldalon se.
Most nem akadt túl sok vitatkozni való. A szarmaták valami új taktikát találtak ki, egy kisebb csapatuk átrohant az eddigi pontokon, az is lehet, hogy már napok óta szivárogtak befelé a nehezen járható hegyoldalakon, sűrű erdők takarásában kisebb csoportokban, a riasztás után visszavonuló egységeket pedig hátulról lepték meg és a többségüket fel is morzsolták. Miután három hevenyészve hozzánk vágott lovasrohamot visszavertünk, a szoros őreinek maroknyi túlélője csatlakozott hozzánk és még tisztábbak lettek a részletek. Áttörtek, megszállták az erődöt, sőt, elkezdték tervszerűen lerombolni, valahol mögöttük pedig közeledik az igazi nagy had - ez már nem portyázás, ez már háború.
Dávid mintha éveket idősödött volna az elmúlt percekben, amíg összeállt a kép.
- Ha a fősereg ideér és az erőd még nincs a kezünkön, az egész medence hadszíntérré válik - gyűrögette a sapkáját, miközben a térképet nézte. - Itt, ennyien nem tudjuk megállítani őket. Pont most...
Tudtam, hogy rám gondol. Pont most, hogy itt vagyok, vagyunk, hogy jövünk, és mi lesz a büszkeségével...
Az erdőből kibukkanó csupasz sziklaormokat néztem. Ott az a két egymással szemben lévő. Mindkettőre egy géppuskafészek, megfelelő biztosítással és bőséges tartalékkal ellátva, alaposan kicsipkézne bármilyen sereget. Hozzá egy kis műszaki zár keresztbe, esetleg pár könnyű aknavető a konokabbak számára. Ha ideérnek végre az emancipációsok, nem lesz nehéz dolguk ezzel a szorossal se.
Feltéve, ha előtte nem a szarmatáktól kell hozzá elfoglalni Kézdivásárhelyet.
- Látja ezt? - tolta felém a szakadt idegű íjat a fiatal, pelyhedző állú gyerek. Az őserdő csöndje körülölelt minket, mintha nem is ugyanabban a világban lennénk, ahol az út mellett futó kis vízér pár órája már vörösen csörgedezik.
- Mit nézzek rajta? - kérdeztem és fogást váltottam az AMD-n, hogy megvakarhassam a fülemet. Már túlságosan régóta szorította le a sisak ahhoz, hogy kényelmes legyen.
- A végét - mutatta az erőkarként szolgáló merev, egyenes részt a fegyveren. - Ezt tőlünk tanulták.
- Nem hinném - ingattam a fejem.
- Pedig így van! - bizonygatta a kölyök. - Pár éve még nem volt ilyenjük, nem is lőttek ilyen messzire.
Megvontam a vállam. Ha elég jól meresztettem a szemem, a vörösödő nap fényében sikerült kivennem az égő erőd rendületlenül a szoros fölé bodorodó füstjét.
Valahonnan fentről madárfütty harsant.
- Gyerünk - tolta vissza a hátizsákjába a zsákmányolt íjat a kölyök. - Addig a zöldes szikláig, látja? Maradjon alacsonyan!
Legszívesebben felvilágosítottam volna arról, hogy én már akkor antikkal bújócskáztam a felvidéki erdőkben, amikor ő még huncut gondolat sem volt, de nem láttam semmi értelmét. Lehúztam a fejem, majd követtem, igyekeztem nem több zajt csapni, mint ő. Lent pár lövés csattant.
- Mi volt ez? - kérdeztem, mikor végre a szikla tövébe lapultunk. Az erdősáv egyre jobban összeszűkült, hamarosan elérjük a nyílt terepet, ahonnan a maradék pár erdőfoltot is kiirtották, hogy senki se juthasson át észrevétlenül a szoros könnyen járható részét lezáró erőd felett. A másik három pár már ott várt minket a szélén. Eddig minden rendben lévőnek látszott.
- Micsoda? - nézett rám a kölyök.
- Ezek a lövések.
Megvonta a vállát.
- Biztos csak idegesítik őket.
Újabb lövés csattant, ezúttal felismertem egy Kalasnyikov hangját. Azokkal a patronos puskákkal csak ijesztgetni lehet messziről, remélem a Kalával azért célzott lövést adtak le. És találtak is. Ha már olyan nagy kincs a hozzá való lőszer.
Újra madárfütty.
- A felső kettő közé! - mutatott a kölyök az aljnövényzet takarásában lapuló párok közé. Bólintottam, majd megszorítottam az AMD-t és görnyedten futni kezdtem. Csak egyszer reccsent meg valami ág alattam, a többi léptemet elnyerte az avar és a fák susogása a késő délutáni szélben. Fizikailag nem volt nagyon megerőltető az eddigi cserkészés, hosszas lapulások, néha egy-egy sprint a meredek hegyoldalon, de az állandó feszült idegállapot kezdte felőrölni a tartalékaimat. Jól jött volna egy gabonaszelet, de az Kolos cuccai között maradt, addig pakolgattam ide-oda a dolgainkat.
Az irtást nagyon jó helyre tervezték. Az erődtől távolabb csak sziklamászó felszereléssel lehetett volna átjutni rajta, ha csak úgy simán mennénk, akkor pedig még nyilakkal is el tudnak minket érni lentről, ráadásul fedezék sincs sok, gyakorlatilag semmi. Elővettem a távcsövemet. Nem tudom, milyen lehetett az a megerősített sziklapad fénykorában, most elég ramatyul nézett ki. A középen álló faépületek már szinte teljesen leégtek, ahogy a felső palánk is, a kősánc keleti oldal felőli részeit is buzgón bontották. Ha valahogy mégis kivernénk őket innen, akkor is lerontották a fő védműveket. Milyen előrelátó.
A hegyoldal felé fordítottam a távcsövet. Pár hete fejezték be a kőrepesztést az erőd mögött, igyekeztek úgy elrendezni a dolgokat, hogy természetesnek hasson, de igazából egy kezdetleges műszaki zárat alakítottak ki. Ha nagyon-nagy a baj, akkor elég pár rudat kirántani a lentről nem is látható tartószerkezetből, és a csupasz, meredek hegyoldalon lezúdulnak a sziklák, elzárva az utat a lovasok és szekerek elől. Csak a telepítésnél eszükbe sem jutott az, hogy az erőd előbb elveszik, minthogy ezt a sziklaomlást bevethetnék.
Ezért voltunk itt.
- Még legalább három óra, mire elég sötét lesz - jegyezte meg valaki. Átadtam nekik a távcsövet, mutattam, hogy vagy tíz őrt is kiszúrtam, akik felfelé nézegettek, elég katona lézengett körülöttük ahhoz, hogy sündisznóvá változtassanak minket, ha át akarnánk jutni. Ráadásul rohanni se lehet, mert könnyen a mélybe csúszunk, ha nem törjük ki a nyakunkat, akkor ezt a szívességet megteszik majd a szarmaták, mikor a lábuk elé érkezünk.
- Nem várhatunk addig - ellenkezett a csapat vezetője, egy korombeli, nagy, lelógó bajuszt viselő férfi. - A főseregük bármikor felbukkanhat, három óra alatt pedig már a szorosból is kijutnak.
- Párat lelövök innen - javasoltam. A rövid csövű AMD nem éppen mesterlövészfegyver, de alkalmasabb ilyesmire, mint az ő sima csövű mordályaik.
- Azzal csak felhívjuk magunkra a figyelmet. Az is lehet, hogy járőreik is vannak a közelben, valahol az erdőben.
Rögtön az elején összefutottunk egy kisebb társasággal, szerintem ők még nálunk is jobban meglepődtek, még jó, hogy a kezem ügyében volt a Para.
- Ha nem várhatunk sötétedésig, nincs más mód - mutattam rá. Nem akartam hősködni, igazából még mindig nem tudtam hova tenni, hogy Dávid megkért, tartsak ezzel az osztaggal, de ha már itt voltam, nem figyelem tétlenül, hogyan lövetik le magukat. - Ha felriasztjuk őket, akkor fel kell sorakozniuk a lövésekhez, a füstölgő romok közül nem tudnak célozni. Adunk nekik egy sortüzet, valamit csak megéreznek belőle. És egy gránátot - mutattam a málhaövemen függő, tompán csillogó zöld hengerre. Náluk is láttam kezdetleges, kanócos kézibombákat, a felborult szekér is szállított pár ládával, de azt inkább csak védekezéshez használták.
- És a járőrök? - kérdezte a kölyök, gyanakodva figyelve a fák törzsei között megbúvó félhomályt.
- Eddig se jelentettek gondot - legyintettem , bár a legtöbb ómagyarhoz hasonlóan én is irtóztam attól a gondolattól, hogy közelharcba keveredjek antikkal. Főleg ilyen nehéz terepen. Ez is van olyan rossz, mint az a Száva menti mocsár.
A parancsnok letörte a puskája csövét és kicserélte benne a patront.
- Nincs más választásunk - állapította meg. - A két legfürgébb megy át, mi innen fedezzük őket. Az Úr pedig majd megsegít, mert érte harcolunk.
Mintha valami megmozdult volna a hegygerincen, de mikor odanéztem, már csak egy sötét színű felhőt láttam, kicsit magasabban. A fák tövei körül nehéz szagot árasztó virágok vártak a sorsukra, ahogy rajtuk taposva megkerestük a legjobb lőállást. A szétmorzsolt szárukból felszálló illat valahonnan ismerősnek tűnt.
Kicsit rövidre sikerült a dobás, a gránát pattant egyet a sziklákon, majd szinte pontosan az íjászok feje fölött robbant.- Gyorsan, a köveket! - ordítottam.
Majdnem a fele harcost leverte a lábáról a robbanás, bár nem sérült meg annyi tőle, mint szerettem volna. A társaim öklömnyi, sötét köveket hajigáltak közéjük, de nem jött be a csel, a szarmaták nem kapcsolták össze a feléjük pattanó gránátot a robbanással, a kövektől is csak annyira ijedtek meg, mint egy kőtől szokás.
- Tűz! - adta ki a parancsot újra a vezetőnk, ő is rájött arra, amire én. A kölyök és a még nála is fiatalabb társa már megtette a veszélyes út harmadát és még csak pár nyílvessző csapódott be a közelébe.
A mordályok lövései nyomán felszálló füst most már egyértelművé tette, hogy hol vagyunk, pár nyílvessző bele is állt a fákba a környékünkön. Kicsit lentebb húzódtam, majd vállamhoz szorítottam az AMD-t és megpróbáltam kiszúrni, hogy a lenti, fentről kuszának tűnő kavargásban ki lehet az irányító. Egy tollas, díszesebb kalapot viselő harcos lett a szerencsés, harmadik lövésre sikerült is leszednem.
A hátam mögül riadt kiáltásokat hallottam. Az AMD-t továbbra is célra tartva az irtás felé fordultam és láttam, hogy a kölyök, aki az újfajta szarmata íjat mutogatta nekem, most egy nyílvesszővel a torkában bucskázik lefelé a meredek hegyoldalon. Összeszorítottam a számat és újabb célpontot kerestem odalent. Nem zavarta őket a puskatűz, eszükbe sem jutott fedezéket keresni, hiába durrantottak közéjük jó húsz másodpercenként. A következő szarmatát két lövésből szedtem le.
- Vigyázz! - ordította kétségbeesetten valaki hátulról. Megpördültem és tucatnyi bőrruhás harcost láttam, amint magasba emelt kardokkal, fokosokkal a kézdieknek esik. A két csapat egy pillanat alatt egymásba gabalyodott, hiába állítottam gyorsan sorozatra az AMD-t. A karabélyt a hátamra löktem, futás közben előkaptam a Parát és a tőrt, majd hátulról, közvetlen közelről fejbe lőttem az első szarmatát, akire ráakadtam.
Eldördült az egyik csőletörős, a fokossal a kezében felém forduló támadó a szomszédos fának tántorodott a lövéstől, de én is megszédültem, ahogy a sisakomról lepattant valami.
A jó...
A parancsnokunk felhasított torokkal vonaglott az avarban, de nem volt idő segíteni rajta. Valami villant jobbról, alig tudtam elhajolni a csapás elől, a támadómra fogtam a Parát, de már rajtam is volt, nehéz szagú bőrruhája az orromnak tapadt, ahogy magával rántott a földre. A parancsnok remegő testére estünk, a Para kiesett a kezemből, éreztem, hogy a torkomat keresi, hogy sokkal erősebb és ezerszer jobban akarja a halálomat, mint én az övét
és Ada kétségbeesetten kapaszkodik egy kötélbe, az orvos mosolyogva felém nyújtja az ollót, a vörös, margarinnal bekent, ráncos kis Eszter ordít, ahogy egy vágással átsegítem a független létezésbe, a kötél elszakad és Ada a mélybe zuhan, nem sikolt, nem szól semmit, szeme tompán csillog, mint az esőcseppektől nedves mészkő, mielőtt megdobban
Alig bírom lelökni magamról, a késem is a bordái közt marad, egy utolsó görcsös mozdulattal még megragadja a csuklómat, utálkozva rántom el a kezem, majd meglátom a Parát, felkapom és közvetlen közelről a hörgő szarmata arcába lövök.
Nyugalom, nyugalom, nyugalom.
- Jesszusom - guggolt mellém az egyik kézdi, egyik kezében fokos, a másikban nyitott, füstölgő puska. - Megsérült.
Felültem. Nem éreztem semmit.
- Ez nem az én vérem - mondtam, a félhomályban nem láttam rendesen, de a málhaövemből és a zubbonyomból mintha csavarni lehetett volna a vörös nedvességet. - Vége?
- Ketten maradtunk - közölte komoran. - Meg egy sebesült barbár.
Úgy mondta, mintha tőlem kérdezte volna, mi legyen vele.
Nagy nehezen feltápászkodtam. A bal karom alig akart engedelmeskedni.
- De az már a maga vére - mutatott a vállamra a társam. - Úgy látom,nem túl mély a vágás.
Oldalra néztem. Tényleg. Nagyszerű. Nem is emlékeztem, mikor szedtem össze.
Kihúztam a késemet az arctalan szarmatából, a ruhájába töröltem majd visszatoltam a tokjába. Az irtás felé nézve láttam a másik kölyköt is, két nyílvessző is kiállt a mellkasából, úgy esett hátra egy kiálló sziklára, mintha keresztre feszítették volna.
Lent a völgyben pedig felbukkant egy sebesen ügető sereg.
- Hát akkor ennyi - állapítottam meg.
- Át kell mennünk! - Láttam, hogy az irtás felé lép, a combján egy hosszú sebből ömlött a vér. Megragadtam a ruhája ujját.
- Nincs értelme - közöltem vele. Kiszabadította magát a fogásomból és bicegve nekiiramodott. Az erőd felől örömteli ujjongás hangját hozta a szél, ők is megláthatták a közeledő fősereget.
Hátha nem figyelnek már fölfelé...
Elfojtottam egy káromkodást, majd az irtás széléhez húzódtam és újra megragadtam az AMD-t. Legszívesebben rájuk küldtem volna egy egész tárat, de még az sem ért volna sokat ilyen messziről. A sebesült kézdi egész jól haladt, majdnem félútig jutott, mire észrevették. A vállamhoz szorítottam a karabélyt és lőni kezdtem, de annyira remegett a kezem, hogy csak egy szarmatát találtam el, mire kifogyott a tár. Minden egyes lövésnél olyan fájdalom mart a vállamba, mintha kést forgatnának benne.
Tárcsere közben oldalra néztem, majd a lassan lefelé csúszó kézdi testét látva az avarba rogytam.
Nem az én ügyem, emlékeztettem magamat. Nem az én ügyem. Ezek csak antik. Időszennyezők, de antik. Ha annyira fontosak lennének, az emancipátorok itt maradtak volna, nem szokásuk tisztelgő látogatást tenni. Kolos pedig bent van Kézdivásárhelyen, a falak védelmében, láttam a várost, azt nem tudják csak úgy lerohanni. Nem az én ügyem,
A vállamba hasított seb és a széttiport virágok illata azonban mást mondott.
Újra mozgás a hegygerincen.
A sörétől felszaggatott fakéregbe kapaszkodva felegyenesedtem, kitöröltem a könnyeket a szememből, szétmaszatolva az arcomon a szarmata vérét. Fent, az irtáson túl egyre határozottabban ingott egy termetes szikladarab.
Jobbra. Balra. Jobbra.
ha a lélek lehet sziklaszilárd, akkor a kősziklában is lehet lélek
A szememhez emeltem a távcsövet, de alig láttam valamit. Az is merő vér volt. A zubbonyom ujjával letisztogattam, ráköptem, újra áttöröltem, majd végre láttam is valamit.
Illetve semmit, csak a sziklát. Egyre jobban kilengett, majd egy tompa pattanással kifordult a helyéből és dübörögve lebucskázott a lejtőn.
Egyenesen bele a kézdiek felhalmozott kőhalmába. A görgeteg a mélybe zúdult, letarolva a hegyoldalba kapaszkodó csenevész bokrokat, magával rántva az ott heverő szikladarabokat, majd a szorosban közeledő seregkígyó nyakára taposott, tucatnyi lovast gyűrve maga alá, az élen haladó egységeket elszakítva a főseregtől.
Visszarogytam a fa tövébe. A sebesült szarmata felnyögött valahol mögöttem, erőtlenül suttogott egy szót, ami az alföldi szkíták nyelvére emlékeztetett.
Odalent a lovasok vad kavargásba kezdtek, az erdőből pedig egyre több lövés harsant.
Négykézláb a sebesülthöz másztam. Egy lövés széle kaphatta el, igazán nagy sebet nem láttam rajta, kisebbet annál többet. Gondolom, a lövedékek zöme bent is maradt a testében.
Ebből már nem lesz ember. Főleg, ha a kézdieknek kellene összekaparniuk.
A vállamra löktem az AMD-t, majd elővettem a Parát és a súlyát méregettem a kezemben. Eszembe jutott a törött lábbal, nyílvesszőktől átjárt ló szeme.
Nincs hozzá szíve, mi?
Megint hörgött valamit, ismerős volt a szó, de nem jutott eszembe, mit jelenthet. Már ha tényleg azon a nyelven beszél. De sok lehetőségem nem lehetett. Eltettem a Parát, kiráncigáltam a kulacsot az övemből, én is ittam pár kortyot, majd a kupakjába öntöttem egy kicsit és a szarmata szájhoz vittem. Mohón nyelte, majd köhögni kezdett. A ruhám ujjával letörölgettem.
Nincs hozzá szíve, mi?
Voltam már megtörő is egy rövid ideig.
És, büszke rá?
Sóhajtottam egy nagyot, majd visszamásztam az irtás széléig. Az erőd oldalán ragadt seregtesthez csatlakoztak az erőd megszállói is, és épp vágtázni kezdtek Dávid állásai felé. Elszórt lövések fogadták őket, majd eltakarta őket a szemem elől az erdő.
Nem az én ügyem.
A szarmatára néztem, majd vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam felemelni. A vállamba mintha tüzes kést nyomtak volna, de összeszorított foggal tűrtem. A sebesült barbár felnyögött, majd mikor végre sikerült elhelyeznem magamon, már nem mondott semmit, csak ernyedten lógott rajtam és minden lépésre nehezebb lett.
Alaposan besötétedett már, mire elértem a kézdiek első őrtüzét.
Kommentek