- Nem is baj, hogy később jött, mert így legalább a legfrissebb fejleményekkel is szolgálhatok - lökött elém Rácz százados egy barna borítékot, a Kolozsvári Hadszervezés feltört pecsétjének maradványai csüngtek rajta. - Egyúttal felvilágosítom, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy nem ugrott rögtön, amint szóltam, főhadnagy.

Nem mondtam semmit. Kinyitottam a borítékot és előhúztam a benne lapuló parancsot. A feszített tempójú emancipációs ütemterv tartása érdekében ideiglenes jelleggel beosztottak a megtörő századba. Mellette a személyi lapom kivonata, illetve egy kézírásos megjegyzés arról, hogy az egységemet átvezényelték léghajóstól az Adriához és határozatlan ideig nem csatlakozom hozzájuk.

Nagyszerű.

- Ez tetszik - bökött Rácz a személyi lapomra. - Amúgy se nagy szám a mesterlövészünk, már többször meg akartam szabadulni tőle, hogy kapjak valami jobbat. A Hétvezér idején a Lajtánál szolgáltam, mindenki meg volt győződve róla, hogy ez csak valami kamuhír.

- Nem volt az - közöltem halkan.

- Mennyre volt benne, főhadnagy?

- Eléggé. - Visszacsúsztattam a lapokat a borítékba és az egészet az asztalra tettem. - Enyém volt a harmadik, a negyedik és a hatodik vezér.

A negyedik a kisfiával játszott éppen, mikor ellőttem a fél fejét. A távcsőben jól láttam, ahogy a vér és az agyvelő a kölyök képébe csapódik, olyan sokkot kapott, hogy még ordítani is elfelejtett.

- Az konkrét - húzott elő egy fogpiszkálót a füle mögül és rágcsálni kezdte. - De ettől elvonatkoztatva elvárom a függelmi viszonyok teljes mértékű tiszteletben tartását. Akkor is, ha maga ilyen jó minősítéssel rendelkezik. Sőt, mondok valamit: éppen azért! Érti ezt, főhadnagy?

- Értem - feleltem. Legalább tíz évvel volt fiatalabb nálam, lehet, hogy átgázolt már pár falun, de attól még nem lett olyan kemény, mint azt szerette volna. Ha velem szemben akar bizonyítani, nem állok az útjába. Van fontosabb dolgom is. - Ez természetes. Nem lesz gond.

Várta, hogy hozzátegyem azt, hogy "uram", de azt várhatta.

Már csak azért sem lesz gond, mert amint kapcsolatban tudok lépni valakivel a Felderítő Parancsnokságtól, elhúzom innen a csíkot. Valami hülye irodakukac alaposan elnézte a dolgokat. Ráadásul pont a megtörőkhöz rakott.

- Új parancsokat kaptunk - bólintott elégedetten a százados. - Elég feszített lesz a tempónk. Két napon belül be kell fejeznünk a Tömös-hágót védő állás megerősítését, majd egy szakaszt hátrahagyva biztosítani kell a kézdivásárhelyi bevonulást, megtisztítani a környéket, lezárni az Ojtozi-szorost és készenlétben állni szükség esetére.

- Kérdezhetek?

Kínosan hosszú ideig várt a válasszal, minden bizonnyal az "uram" hiányzott neki. Szóljon, ha ennyire hiányzik neki. Én már végeztem a megtörőkkel és ezt a személyi lapomon is látnia kellett. Annyira nem herélték ki az adataimat.

- Kérdezzen - hagyta rám végül.

- Egy önként csatlakozó, ráadásul magasan emancipált területre miért a megtörők vonulnak be?

Megvonta a vállát.

- Kérdezze a parancsnokságot.

- Melyiket?

- Amelyiket akarja - vigyorgott rám. - A magam részéről nem bánom, hogy ott leszünk a közelben, ha azokkal a mordályokkal akarnának valamit.

Ennyire beijedtek volna egy kicsit is nehezebb ellenféltől?

- Értem - mondtam. Indulásra készülve fészkelődtem egy kicsit.

- Azonkívül létszámhiány van - folytatta. - Minimum egy külön emancipációs hadtest kellene, mert a kézdiektől függő falvakat is bevonták az akcióba, ehelyett a tizennégyesnek kell szétválnia és elvégeznie a munkát. Amikor már most is másfélszer akkora területen dolgozik, mint amekkorára hitelesítve van és az utánpótlás is egy vicc.

- Értem - ismételtem meg.

Megvakarta az állát, a többnapos borosta sercegett koszos körmei alatt.

- Megváltoztattam a napiparancsot, főhadnagy - nézett rám álmos szemekkel. - Reggel még nem volt köztünk, hogy hallja. Délután háromkor lesz a tölgyáldozás, kirendeltem a biztosító szakasz parancsnokának, ez lesz a debütálása, semmi extra. Este eligazítás lesz az ezredesnél, oda is hivatalos.

- Értem - ismételtem meg. Asszisztálás palira vett antik babonáihoz, fejesek süketeléséhez. Holnapra elintézem a rádiókapcsolatot, akkor is, ha meg kell verni érte valakit.

- Cuccoljon át a rezidenciánkra, főhadnagy - dugta vissza Rácz a fogpiszkálót a füge mögé. - Keresse Kovács őrmestert, ő majd elkalauzolja. Külön szobával nem szolgálhatunk.

- Értem - közöltem utoljára, majd sikerült végre elszabadulnom.

A postamester barakkja előtt hosszú sor állt, az ajtó melletti foltos tábla körül tolongtak főleg, amire folyamatosan felfirkálták krétával azoknak a neveit, akik levelet vagy csomagot kaptak, két ajtóval odébb meg át is lehetett venni, ha az ember valahogy oda tudta könyökölni magát. Már hónapok óta vártam levélre, azonkívül ez a járat nem sokkal azután indult, hogy én Brassóba érkeztem, ezért különösebben nem türelmetlenkedtem, de ha már úgyis errefelé vitt az utam vissza a barakkomhoz, vetettem egy pillantást a táblára, Az S mezője teljesen üres volt. Legalább nem kell sokat nézegetni.

A barakk mellett álló, gyalulatlan asztaloknál sokan egyből le is ültek elolvasni, mit kaptak, volt, aki már a választ körmölte, igyekezve kizárni a nyüzsgő külvilágot.

Mindjárt elsírom magam.

Az üres barakkban összeszedtem a cuccom, kifelé menet az egyik mókamesterrel sikerült összefutnom, szerintem ráment pár órája, mire kiderítette, hogy tényleg összeköltözöm-e Karolával. Mindenesetre úgy tűnt, hogy bevette. A raktárt is útba ejtettem, hogy a megőrzésre átvett fegyvereimet és felszerelésemet visszakapjam, a megtörőkhöz való tartozásnak akadnak előnyei is. Az AMD-hez kaptam egy rakat lőszert is, apám szuronyát visszacsatoltam az oldalamra, majd még hozzám vágtak egyet a nevetséges megtörő rohamsisakokból is. Sose bírtam az ilyesmit, de az antik állítólag több száz kilométerre Ómagyarország aktuális és leendő határaitól beépítették a fémszarvas, lángoló jelekkel telerótt sisakot viselő démonokat a rémtörténeteikbe. Soha nagyobb karriert egy idióta graffitinek. Már tele volt mindkét kezem, jobb híján kiengedett szíjakkal feltettem a fejemre és állig felfegyverkezve elindultam visszafelé. A postamester tábláján az S mezőnél felbukkant a Szondi fhd. krétafirka.

Nagyon könyökölnöm se kellett. Nem tudom, hogy a cuccok miatt alig látható rangjelzésnek vagy a megtörő rohamsisaknak és a kezemben szorongatott AMD-nek köszönhettem-e, de szétnyílt előttem a tömeg, azt, aki nem vette észre, a társai figyelmeztették. Nem köszöntem meg senkinek se, nem illett volna az imidzsemhez.

- Szondi főhadnagy - közöltem a levélosztó pultnál ülő nővel. Zavartan végigmért, majd a kezében tartott papírra nézett.

- Bocsánat, még egyszer - kérte.

- Szondi főhadnagy.

- Ö... igen. Pillanat.

Több láda hevert az asztal mögött a földön, magához húzta az egyiket és kivette belőle az egyik borítékot. Messziről megismertem Eszter kézírását. A marcona megtörő külső mögött hevesebben kezdett dobogni a szív.

- Itt írja alá - kérte.

Még három Átkerülés is kevés lenne ahhoz, hogy nyom nélkül kiirtsa a bürokráciát. A nő orra elé tettem az AMD-t, majd valamit odafirkantottam a lapra. Láthatóan megkönnyebbült, amikor újra megragadtam a fegyvert.

- Köszönöm - biccentettem felé.

Mikor megfordultam, majdnem összefejeltem a pappal.

- A frászt hozza rám - csuklott egyet, amikor pár centire állt meg a rohamsisak acélpereme a homlokától.

- Az még a jobbik eset, atyám - mosolyogtam rá kedvesen. Megcsóválta a fejét, de a végén már ő is mosolygott. Apám egyik régi barátjára emlékeztetett, halvány gyerekkori emlék. Megigazítottam a sisakot, mert kicsit elcsúszott a hirtelen fejmozdulattól, és ki akartam lépni a barakkból, amikor meghallottam mit mondd az atya a nőnek.

- Valami Szondi, fogalmam sincs ki az, nincs az állománytáblán se.

Mit akar?

Visszafordultam, az AMD csöve egy, az atya után tolakodó eminek ütközött.

- Még egy kicsit, bocs - húztam el tőle a karabélyt, láttam rajta, hogy nem bánja.

- Ő is Szondi - bökött rám a nő. - Másikról nem tudok.

- Akkor ez a magáé - nyomott a kezembe egy gyűrött borítékot, majd hamiskásan a szemembe nézett. - A galambok tojták.

A borítékon töltőtollal firkált szavak: valami Szondinak - Kézdivásárhelyről.

Az órámra néztem. Rácz nem adta meg, mikorra kell jelentkeznem, bár bizonyára úgy gondolta, hogy rögtön. Az első jelenésem a délutáni faégetéses szeánsz, addig meg még akad pár óra.

Meg amúgy is értek a rejtőzködéshez.

Eszter levelét hónapok óta vártam, mégis az atyáét nyitottam ki először. Le sem zárta, bár egyből látszott rajta, hogy nem ez az eredeti borítékja. Mikor megláttam, mi van benne, már értettem is miért. Egy vékony, majdnem átlátszó cetli lapult benne, amit a galambpostához használnak, hogy elférjen a madárhoz erősített kis bőrtokban. Levéltitok meg ilyesmi nincs, nem is magánlevelezésre használják. A papoknak meg mi titkuk lehetne az egyház előtt?

Átfutottam a hártyára firkált pár szót és megértettem, mi volt az a hamiskás nézés.

Az első sor: Szondi Zsombornak. Remélem, jól vagy. Anna

A második: Jurásek Kolosnak. Hiányzol. Kata

Az első gondolatom az volt, hogy ez valami vicc. Végigfuttattam a lehetőségeket, de nem találtam túlzottan valószínűnek. Egyrészt nem nagyon tud senki ezekről az információkról így együtt. Kolos maximum a saját Katájáról. Annáról meg senki. Az atyát beszervezni, rajta keresztül a tábori postai szolgálatot... Botrány kockáztatni.

Ez tényleg onnan jött.

Bár attól még lehet, hogy a kézdieknél szórakozik valaki, de ki? És miért? Az egyetlen, aki megtehetné, az az öreg Pál vezér, de belőle valahogy nem néztem ki.

Félbehajtottam a könnyű kis papírcsíkot és a mellényzsebembe csúsztattam. Helló, lányok.

Eszter levelén a "4. számú másolat" keltette fel a figyelmemet. Múltkor, még érettségi előtt állva sehogy sem értek utol a levelei, nem könnyű belőni, hogy egy léghajós felderítőt épp hol kerül a postaszolgálat közelébe. Ekkor javasoltam neki, hogy készítsen másolatot és küldje ki őket többfelé, ami csak szóba jöhet. Okos kislány. Nem hiába az én nevelésem.

Megrázkódtam.

Ada nincs sehol, csak a kis Eszter fekszik margarinnal borított bőrrel, a hasából kitekeredő köldökzsinórral a vérfoltos ágy közepén.

Egyedül csak az én nevelésem.

Kapkodó mozdulatokkal bontottam ki a levelet, el is szakítottam a borítékot, vétkes pazarlás itt a végeken, de nem érdekelt. A sűrű gyöngybetűkkel teleírt A4-es mellől egy fekete-fehér fénykép is kihullott. Eszter, és egy magas, rövid hajú fiú, ahogy átölelik egymást és a fényképezőgépbe mosolyognak.

Ilyenkor mindig meg kellett küzdenem a féltékenységemmel.

Drága egyetlen apám!

Lehetne erősebb testalkatú is ez a gyerek, remélem, nem valami nyápic városi, akit még a sereg is csak irodakukacnak vonultat be.

Gyorsolvasással rohantam végig a sűrű sorokon, úgyis elolvasom majd még vagy százszor, amíg kívülről nem tudom.

A nagyi beteg volt, megint a torka, de már jobban van, iszonyatosan durván tömény sós vízzel gargarizál, egyszer kipróbáltam, csoda, hogy nem hánytam tele a lakást.

Mert nem kell lenyelni, babóca. Ki ez a kölyök? Anyám meg ezer évig fog élni. Aki apámat túlélte, az mindent túlél.

Tudom, hogy kicsit gyors, legalábbis neked, de ezennel hivatalosan, ünnepélyesen és minden egyéb szükséges cécóval értesítelek, hogy immár menyasszony lettem - sőt, ahogy érzem magam, egyenesen mennyasszony :) -, mert Petya eljegyzett.

Petya? Újult erővel mart belém a féltékenység. Ha otthon lettem volna...

Még jó, hogy nem voltam.

Újra megnéztem a képet. Túl vékony és tuti, hogy szemüveges, csak a kép kedvéért levette. Fehér ing van rajta, lazán kigombolva. Sokat lehet rajta ilyesmi. Nem is emlékszem, hogy én mikor vettem fel fehér inget egyáltalán. Anyám biztos őriz még párat régről.

Fizikus amúgy, de jelenleg egy kiegészítő szakot végez történelemből, de jól csinálja, mert az Intézet fizeti neki, a fizetése mellett, persze. Az Átkerüléskutatóban dolgozik, állítólag nemsokára osztályvezetőnek nevezik ki, mert olyan nagy koponya. Nagyon szeretjük egymást, ez most tényleg komoly, még sose éreztem ilyet. Még nem tudom, hogy mikor lesz az esküvő, bár nagyi már tervezgeti, folyton azzal jön, hogy ne várjunk sokáig, mert meg akarja élni. Jó lenne, ha gyakrabban írnál, esetleg tudnánk, hogy mikor tudsz hazajönni, mert akkor úgy igazítanánk a dolgokat. Nem akarunk nagy esküvőt, az egy csomó pénz, inkább arra költjük, hogy megalapozzuk egy kicsit a közös életünket. De azért nem lehet az ilyesmit egyik napról a másikra összedobni, tudod.

Hát ez sok így éhgyomorra. Újra megnéztem magamnak a leendő vejemet. Átkerüléskutató. Hm. Érdekes. Nagyon érdekes. De talán annyira mégsem, mint...

Gyorsan végigolvastam még a levelet, majd gondosan összehajtogattam és a mellényzsebembe rejtettem, Anna és Kata közös irománya mellé.

Remélem, jól vagy.

Soha jobban.

Felvettem a megtörő rohamsisakot és elindultam az új barakkom felé, ami mind az antik, mind az emancipátorok telepétől elkülönülve, alaposan megerősítve lapult a hegyoldal egyik nagyobb sziklájához - a szikla tetején természetesen géppuskafészekkel.

Az erdőből fejszecsapkodás hangját hozta a szél.