- Hát én ki nem toltam volna ide a képemet, annyi szent - morogta az egyik megtörő, egykedvűen markolta a vállán lógó Kalasnyikov szíját és egy fűszálat rágcsált rendületlenül.

Az egykori tölgyember egy kicsit mintha jobban kicsípte volna magát, mint a többség, piszkosszürke, hosszú ruhában álldogált a tömeg szélén, mintha nem álltak volna olyan közel hozzá a többiek, mint egymáshoz. Le nem vette volna a szemét a fűzfaágakból fonott életnagyságú, szépen felöltöztetett, virágokkal és fagyönggyel ékesített báburól, amibe az atya egy latin nyelvű katekizmusból származó kérdés-felelettel áttette a fával közös lelkét. Még sohasem csinált ilyet, de állítólag a műtét sikerült és a beteg is meg fog maradni. Bár boldog nem lett ettől. A fene se érti, bár nem próbáltam még ki, milyen úgy felnőni, hogy az az ember életcélja, hogy egyszer majd elégjen egy fával együtt.

- A tied nem is hiányzott volna - ugratta a megtörőt a társa. A szemem sarkából láttam, hogy lopva rám néznek, de nem foglalkoztam velük. Közöltem, hogy ki vagyok és mit várok el tőlük, ezen felül se keménykedést, se bratyizást nem kaptak tőlem.

A tölgyfát már alaposan körbehordták felhasogatott fahasábokkal, a tisztás szélén kosarakat gyűjtöttek össze, amiben majd a hamut gyűjtik, hogy széthintsék a földeken. Ez legalább tényleg használ majd, valamit csak tudnak. A tölgyről az éjszaka folyamán eltűnt az összes fagyöngy, az antik állították, hogy egy druida járt itt és ő vitte el az értékes terméseket, a fánál őrködő két emi és négy kisegítő antijuk viszont semmit sem vett észre mindebből. Ahogy Vargát ismerem, lesz ebből még fegyelmi ügy. A druidák egy idő óta hidegháborút vívnak ellenünk, pedig az Átkerülés után volt egy rövid időszak, amikor majdnem sikerült megegyezni velük.

De túl makacs egy népség és képtelen magasabb összefüggéseket látni. Nem azon a pár emberen bukott ki a dolog, akiket feláldoznak, de a nép felé ezzel lehetett a leginkább eladni a balhét. Azóta a druidák nagy ívben kerülnek minket és szinte bizonyos, hogy a lázadások, szabotázsok túlnyomó többségében benne van a kezük.

Már csak azért sem akartuk elfogadni azt, hogy a tölgyet egy druida szüretelte le, mert akkor száz százalék, hogy nem áll meg ennyinél itt Brassó környékén. És ha még majdnem a fele csapatot kivonják innen, ráadásul egyre több lesz anti, ahogy híre megy az ingyen ételnek és a védelemnek...

- Túl közel jönnek - mutattam az antikra. - Küldjék vissza őket a kijelölt vonal mögé!

A szakaszvezető továbbította a parancsot, szóltak a biztosításban segítő emiknek is.

- Nyugodtan, méltóságteljesen - kiáltottam még utánuk. A szakaszvezető mosolyogva felemelte a hüvelykujját.

Tényleg nem volt szükség semmiféle erőszakra, de még komolyabb odalépésre sem. Az emik sem szenvedtek tisztelethiányban, de a megtörőknek elég volt ránézni valakire, hogy az összes szomszédja is hátrébb húzódjon. Pedig még a sisakjuk sem volt rajtuk. A szertartást koordináló emancipátor elindult felém.

- Maga felügyeli a megtörőket? - szegezte nekem a kérdést, amikor odaért hozzám.

Köszönni luxus.

- Én - bólintottam.

- Szerintem eltévesztette a házszámot, ö... főhadnagy. Itt egy vallási szertartás lesz, ami fontos lépcsője az emancipációs folyamatnak. Nem tűröm, hogy megtörőkkel ijesztgesse a résztvevőket!

- Senki sem kötelezi rá, hogy tűrje - vontam meg a vállam. - Ha ez a rakat fa itt belobban, akkor kurva nagy tűz lesz és nem venném a szívemre, ha egy rakat antinak leégne miatta a pofája.

Ezt emésztette egy darabig.

- Főhadnagy, már több száz éve végeznek ilyen szertartásokat, szerintem tudják, hogy kell.

- Embert égetni? Egyetértünk. - Intettem visszatérő megtörőimnek, hogy foglalják el a helyüket. - Nézzék biztonságos távolból, és nem lesz semmi gond. Amúgy mikor kezdik?

- Hamarosan. - Örömmel nyugtáztam, hogy kicsit visszavett magából. - Kellett pár változtatást eszközölni a bábu miatt, de már mindent értenek. Remélem, Ön is örül, hogy ilyen jól halad az emancipáció.

- Nem látszik rajtam?

Amikor otthagyott, a két katona bizalmaskodva rám vigyorgott, gondolom, a legtöbb megtörőhöz hasonlóan ők sem bírták az ilyen hivatalnok emancipátorokat.

- Mi olyan vicces? - kérdeztem tőlük.

Lehervadt a mosoly az arcukról.

- Semmi, uram.

- Azért csak lépjünk hátrébb. Ne mondják azt, hogy zavarjuk a köreiket.

Egy régi emancipációs óra jutott eszembe, ahol az anti ünnepekről volt szó, ott a legtöbb esetben nem lehetünk résztvevők, csak kívülállók, de mindkettőnek megvan a maga szerepe és szabályrendszere is. Meg a fizikailag elfoglalt helye.

A megtörőim hátrébb húzódtak, egészen a tisztás szélén sűrűbben álló fákig, ha valaki elég durván bandzsít, észre se veszi a zöld háttér előtt álldogáló egyenruhásokat.

- Voltak már ilyenen? - kérdeztem a szakaszvezetőt.

- Párszor - bólintott a megtörő. - De akkor egyből mi lettünk a főszereplők.

Kedvelt megtörő módszer szétlőni az ellenálló területek vallásos rítusait, ezzel is megmutatva, hogy a mi isteneink mennyivel erősebbek az övéiknél. Szerencsére az ilyesmi eddig kimaradt az életemből.

- Hát most nem leszünk azok - közöltem vele. - Tisztázza le az embereivel is. Lehet, hogy lesznek furcsa dolgok, de addig nem csinál senki semmit, amíg nem adok rá utasítást.

- Ezt természetes, uram.

- Nem véleményezést kértem, hanem a parancs továbbadását.

- Értem, uram.

Sóhajtottam egy nagyot, majd lecsavartam a kulacsom kupakját és ittam pár kortyot. A nap eltűnt pár kisebb felhő mögött, a szórt fény álomszerűvé tette a tisztást a középen álló, máglyára állított, de még vígan zöldellő tölggyel, a virágokkal ékesített, csendben gyülekező antikkal és a fák törzséhez lapuló terepszínű ördögökkel.

Eszter készített egyszer valami házidolgozatot ezekről a rítusokról, egy időben nagyon rákattant az összehasonlító néprajzra, amiben az Átkerülés előtti népszokásokat próbálták levezetni az élőben megfigyelhető barbár és véres anti szokásokból, nem is értettem egyet vele, hogy miért kell középiskolásoknak ilyennel foglalkozni. Bár még mindig jobb, mint amit mi tanultunk annak idején, épp csak felocsúdva a múltba sodródás okozta sokkból. Másodikos tananyag volt a fegyverismeret, harmadikban már azt gyakoroltuk, hogyan lehet fegyver híján szerszámokkal, háztartási eszközökkel, puszta kézzel halálos sebet okozni a ránk támadó antiknak vagy rosszban sántikáló honfitársainknak.

És a legtöbbünk pályaválasztása már ekkor el is dőlt.

Itt a falu egyik vénemberének kántálásszerű énekével kezdődött a késő délutáni program, ide-oda mászkált, dülöngélt, majd páran ütemesen dobolni kezdtek a kezükben tartott száraz faágakkal, az öreg valami elképesztően nevetséges fejhangon énekelni kezdett, majd a tölgyhöz ment és egy marék száraz füvet tömött a felhalmozott hasábok közé. A megtörők nem mozdultak, de láttam a tekintetükön, hogy feszülten figyelik minden mozdulatát.

Az antik megmozdultak, fél szemmel ők is a megtörőket nézve, majd kettős-hármas csoportokban szintén a máglyához mentek, vékony ágakat, fűcsomókat, maréknyi szalmaköteget, a fiatalabb lányok elszáradt virágkoszorúkat dobáltak rá. Tisztes távolságot tartottak a megtörőktől és a virágkoszorúkkal ékesített vesszőbábtól egyaránt. Kékes ruhás emik húzódtak kicsit közelebb, egyfajta folyosót képezve a tömeg és a máglya közé, ahol már bátrabban siettek az emberek, hogy ők is beletegyék a részüket a nagy varázslatba. Balszerencsét jelentene, ha nem tennék. Mivel a falu lakossága alaposan felduzzadt az utóbbi hónapokban, elég sokáig tartott, amíg mindenki végzett, de származástól függetlenül a földnek mindenkit el kell tartania, senki nem sértheti meg. Mi nem tartoztunk ide - sokkal inkább istennek, mint embernek számítottunk ebben a leosztásban. Pedig ha valakinek volt köze ahhoz, hogy mennyire lesz termékeny a föld, az az emancipációs hadtest volt.

Alaposan teletömték gyújtóssal a máglyát, szegény bábu is kapott pár marékkal, úgyis olyan üres volt a belseje. Mindenki visszasorolt a helyére, a vénember is elhallgatott, az emik komótosan visszaballagtak a társaikhoz. Az egykori tölgyembert elveszítettem szem elől, de tudtam, hogy két emi is figyel rá közvetlen közelről, biztos, ami biztos.

Furcsa lesz neki majd holnap felébredni.

Kezdett zavarni a feszültség, ami a csend miatt telepedett a tisztásra. Egyedül a halálraítélt tölgy susogott egy kicsit a késő délutáni szellőben, még a madarak is elhallgattak. Valahogy kibírtam, hogy ne csúsztassam a kezem az AMD megnyugtató közelségébe.

Hirtelen éles rikoltások tépték darabokra a feszült csöndet, láttam, hogy a szakaszvezetőm összerezzen, majd zavartan körülnéz, hogy észrevette-e valaki. A tömegből kivált két fiatal anti, a bábuhoz rohantak, felkapták és eltűntek vele az erdőben. Egy hosszú pillanatra újra sűrű csönd támadt, majd a vénember kiáltott valamit, mire több tucatnyi férfi eredt a szökevények nyomába.

- Most meg mit bohóckodnak? - morogta a szakaszvezető.

- Gondolom, ez az a rész, amikor a tölgyemberünk rohangászott volna egy kicsit az életéért.

- Azt hittem, ő is meg akart halni.

- Úgy van ez, mint a nőkkel - bölcselkedett a bajtársa. - Azt mondja, hogy nem, aztán lehet, hogy még nálad is jobban szeretné, hogy beakadjon végre a szerszám.

Inkább elővettem a zsebkendőmet és kifújtam az orrom, mielőtt még mondok valamit. Milyen női lehettek ennek a fickónak? Vagy ezzel magyarázza, hogy miért szép dolog anti nőket erőszakolni?

A szakaszvezető megérezhetett valamit, mert csendre intette a társát.

Az üldözés itt zajlott körülöttünk, nem akartak messzire futni. Néha felvillant egy-egy arc, világosabb ruhadarab a fák törzsei, a köztük megbúvó aljnövényzet foltjai között, máskor inkább csak az avar zörgése és az eltörő kis ágak reccsenése adta hírül, merre járnak, de a közönség mindenesetre egyre hangosabban és lelkesebben biztatott valakit, gondolom, az üldözőket. Végül nagy hempergéssel, némi hisztérikus, ziháló nevetéssel utolérték a szökevény vesszőhalmot, valamit kikiáltottak a sűrűből, amire hatalmas ordibálás volt a válasz, amit fokozatosan felváltott valami monoton, lüktető dallamú ének. A vénember előresietett, valamit vitt a hóna alatt, letérdelt a máglya elé és bő ruhája ujja alól egy lapos deszkát és egy hegyes rudat húzott elő, a rudat a deszka szénfekete mélyedésébe szorította. Az üldözők is előbukkantak a fák között egyre sűrűsödő félhomályból, diadalmasan, magasba emelve hozták a némileg megtépett bábut, aminek az eredeti hordozói időközben nyilván visszasompolyogtak valahova hátra a tömegbe. Az öreg már buzgón forgatta a botot a deszkába vájt mélyedésben, fel sem nézett, amikor elvitték mellette a bábut. Gondosan ráültették a tölgy törzse körül felhalmozott fahasábokra, bőrszíjakkal az alsó ágakhoz kötözték, majd néhány fiatal lány sietett előre és virágokból font koszorúkkal halmozták el. Mintha Karola pártfogoltja is köztük lett volna. Kíváncsian végigmértem a tömeget, de se az emik, se az antik közelében nem láttam a lelkes tanítónőt, akivel majdnem összeköltöztem.

Pedig valahol biztos itt van.

És valószínűleg engem néz.

- Szerinted mit szólna a papa, ha megküldeném a deszkáját egy világítóssal? - kérdezte a szakaszvezető a másik megtörő. Rájuk néztem, mire zavartan elfordultak, a választ már sohasem tudhattuk meg.

A bábu hordozói az öreg mellé guggoltak és mikor elfáradt, átvették tőle a tűzgyújtás feladatát. Errefelé még nem jöttek rá arra, hogy egy kis íjszerű alkalmatossággal sokkal hatékonyabbá tehetnék ezt a folyamatot, bár az is lehet, hogy tudták, csak ehhez a szent tűzhöz nem használhattak ilyesmit. Sose lehetett tudni az antiknál.

Az összegyűlt tömeg mindenesetre jól érezte magát, ütögették a botjaikat egymáshoz, énekeltek, ide-oda hajlongtak, mintha lépések nélkül táncolnának. A nap egyre lentebb ereszkedett, a felhők kezdtek a vörös különféle árnyalataiban pompázni.

Már én is elkezdtem a világítólövedéken, de legalábbis egy öngyújtó felajánlásán gondolkodni (elvégre az is szent dolog lenne, ha egy ómagyar eszközzel gyújtják meg a tüzet, és mennyivel gyorsabban végeznénk), mikor vékony füst kezdett tétován szállingózni a deszka feketére dörzsölt mélyedéséből.

- Na végre - sóhajtotta a szakaszvezető. A szívemből szólt.

Innentől kezdve már felgyorsultak az események. A füst egyre határozottabbá vált, majd apróra vágott forgácsokat, kiszáradt fűcsomót halmoztak a mélyedés köré, letérdeltek (volt a mozdulatban valami vallásos, mintha pár túlbuzgó hívőt láttam volna hálát adni a Bazilika valamelyik oldalsó oltára előtt), fújni kezdték, és hamarosan fellobbant az első apró, vidám kis lángocska.

Észre se vettem, hogy a füst megjelenésekor mindenki hirtelen elcsendesedett, csak most tudatosult bennem, ahogy az antikból kitörtek a visszafojtott sóhajtások, majd hangos örömkiáltásokkal kommentálták, ahogy a lángok elborítják a tűzgyújtódeszkát, a bábu elkapó férfiak felemelték a lángot, felmutatták, nem zavartatva magukat olyan apróságtól, hogy a lángok már a kezük felé kapdosnak, majd a máglyára dobták. A felhalmozott száraz széna és szalma pillanatok alatt lángra kapott, a piramisszerűen felhalmozott vaskos hasábok alatt nagy robajlással kelt életre a tűz.

A lelkes ének olyan magasságokba csapott, hogy már kezdtem én is úgy érezni, hogy meghatódom.

A tölgy testében keringő nedvesség hangos durranásokkal, pattogásokkal tiltakozott a fára mért tűzhalál ellen. Az alsóbb ágak levelei vízcseppeket izzadtak magukból, majd összezsugorodtak, volt, amelyik aláhullott a lent tomboló hőségbe, az erősebbek az ágon maradva égtek hamuvá. A tömeg úgy zúgott, mintha a fa vonyított volna haláltusájában.

Mikor a felcsapó lángnyelvek már elérték a fa koronájának felsőbb részeit is, az éneklés dallamosabbá vált és megmozdult a tömeg is. Gyanakodva fordultam feléjük, de nem készültek semmi rosszra: a dal ütemére összekapaszkodva, lassú mozgással elkezdtek ide-oda lépni, egyfajta lassú, vontatott körtáncot járva. Néhány emi is hagyta, hogy belékaroljanak, de a többség elhúzódott, ami már csak azért sem volt egyszerű, mert a máglyából pokoli meleg áradt, az antik meg nem léptek hátrébb.

De legalább közelebb sem.

- Eltart egy darabig, mire ez leég, uram - jegyezte meg a szakaszvezető.

- Egész éjszakás program, nem tudta? - néztem rá. - A legtovább fennmaradók kifejezetten pajzán dolgokkal is jutalmazhatják magukat, addigra már kellemes hangulatvilágítást fog szolgáltatni a parázs.

- Ö, igen?

- Gondolom, azt a részt sohasem várták meg.

- Nem szokásunk antikra várni, uram.

- Látja, pedig érdemes lett volna.

Gondolkoztam, hogy elmondjak-e pár részletet, hogy milyen praktikákkal segítenek rá a föld termékenységére a túláradó babonás érzületekkel és hormonokkal rendelkező ifjak, de mielőtt belekezdhettem volna, a szemem sarkából oda nem illően gyors mozgásra lettem figyelmes.

- Hé!

A tölgyember tört át a tömegen, egy emi lökdöste félre utána az embereket, de esélye sem volt rá, hogy utolérje, mintha az antik kicsit össze is zártak volna előtte.

- Szakaszvezető! - kiáltottam el magam. Már ő is észrevette, még ki sem mondtam teljesen, a társával együtt már meg is lódult, egyenesen bele a máglya körül kavargó forróságba, hogy lerövidítve az utat még időben oda...

Sehova.

Az egykori, falelkétől megfosztott tölgyember lerázott magáról mindent, ami visszatarthatta volna, rakétaként süvített a máglya izzása felé, majd egyszerűen fejest ugrott a lángokba. A haja már akkor lángra lobbant, amikor még a levegőben úszott.

a kötél elfeketedik, felizzik, majd elpattan és Ada néma sikollyal a mélybe hullik

- Biztosítani! - ordítottam magamból kikelve, de nem láttam se az antikat, se a megtörőimet, akik teljes harci díszben elő kellett, hogy pattanjanak, hogy senki se ismételhesse meg a tölgyember mutatványát, de nem láttam, hogy így tettek-e. A lábam önálló életre kelt, szinte kívülről figyelhettem magamat, amint kinyújtott kézzel rohanok a máglya szélén kavargó zsarátnok felé. A szakaszvezető megtorpant, ahogy a forróság előszele megcsapta, de a társa sokkal fanatikusabbnak bizonyult. Futás közbe leakasztotta a válláról a karabélyát, messzire dobta, mint mikor a vízbe ugrás előtt megszabadul az ember pár ruhadarabtól, majd üvöltve odébb rúgott két lángoló hasábot, félreugrott három másik lezúduló elől, majd kesztyűs kezével megragadta a tölgyember felhólyagosodott lábát és kirántotta az izzó kavargásból.

Hallottam, hogy az antik rémületükben vagy felháborodásukban felhördülnek.

- A fegyver! - ordítottam a szakaszvezetőre. Már ő is észrevette az antiktól alig pár méterre heverő karabélyt, odafutott, felkapta, mire felegyenesedett vele már ki is biztosította és harcra készen a tömeg felé fordult. Azok nem léptek közelebb, elkerekedett szemmel bámulták a haláltusáját vívó tölgy körülötti eseményeket.

Mintha falba ütköztem volna, amikor megcsapott a máglya körül gomolygó hőség, visszatántorodtam, orrfacsaró bűzt éreztem, mintha az arcomból áradt volna. A levegő remegett körülöttem, az alakok szétestek, fejre álltak, összeolvadtak, ha nem lett volna a bűz, azt hihettem volna, hogy valami rémálomba kerültem. A tölgyembert tetőtől talpig elborították a lángnyelvek, haja, ruhája a bőrébe égett, de mégis felállt és szembefordult a katonával, aki egy pillanatra megdermedt, már neki is füstölt a haja, ahol nem takarta a sapkája, de kötelességtudóan elkapta a tölgyember kezét, hogy messzebbre húzza a tűztől. Két emi vödörrel, pokróccal rohant felé.

Nem tudtam levenni a szemem az antiról, olyan volt, mintha egy Átkerülés előtti képregény tűzdémona jelent meg volna köztünk.

És még ebben az állapotában sem bírt vele a megtörő.

- Uram?! - nézett rám kétségbeesetten.

Megszédültem.

Ebből már nem lesz ember.

- érzem, hogy ez lesz a megoldás, Zsobó, és milyen más választásunk maradt még, érzem, hogy ez jó lesz, de ha nem akarod, akkor én beleegyezem és így is az utolsó tiszta pillanatomig szeretni foglak, én szeretném megpróbálni, de te vagy, akinek döntenie kell -

Ebből már nem lesz ember.

Úgy kaptam a gondolat után, ahogy egy fuldokló megörül a felé dobott mentőövnek.

- Rúgd vissza! - ordítottam rá.

A katona bakancsba bújtatott lába előrelendült, gyomorszájon találta az lángoló, formátlan hústömeggé vált, sikoltozó alakot, aki visszahanyatlott a pattogó fahasábok közé, a hőtől meggyengült halom nem bírta ki a súlyát, összeomlott és mindenestül elnyelte a tölgyembert.

- Kurvaélet, kurvaélet! - zilálta mellettem a szakaszvezető.

- Hallgasson! - mordultam rá és hátat fordítottam a tűznek. Már átsütötte az arcomat a forróság.