Minden kedves olvasónak boldog átkerülésnapot kíván a ma két éves omagyar.blog.hu!

Ünnepi poszt a nap folyamán várható.

A lent felsorakozott emberek vezényszóra elengedték a léghajóról lelógó köteleket, a légcsavarok zúgása élesebbé vált és nekirugaszkodtunk az égnek. A lenyugvó nap vörösre festette a tájat, úgy függtünk felette, mint egy hatalmas vérfolt. Segítettem a matrózoknak felcsörlőzni a leszállóköteleket, majd kioldottuk a géppuskákat az alsó, nyitott fedélzeten, ellenőriztük az állványaikat, eligazítottuk a hevedereket. A Sárkánytűz nem hadihajóként szolgált, de mind minden léghajónak, neki is meg kellett tudnia védeni magát. Az őrök átvették a géppuskákat, kis színes szalagot csíptettek a biztosítójukra.

Brassó és a környékén frissen alapított új telepek, a köztük futó földutak, a központi gőzgép füstöt okádó kéménye, az Olt sodrását megcsapoló vízimalmok összezsugorodtak alattunk, majd elnyelte őket a távolság és a gyorsan leszálló szürkület. Lent maradtam az alsó fedélzeten, élveztem a kellemes levegőt, néha váltottam pár szót az egyik ügyeletes őrszemmel. Egyszer még az éjjellátóját is átengedte, ami nagy kitüntetés, főleg, hogy úgy tudta, én is csak egyszerű földi halandó vagyok, aki csak ábrándozhat arról a szabad életről, ami a léghajósoknak jár.

Az emancipációs doktrínának teljesen legális része volt a problémás vezetők kiiktatása, a széplelket néha hőbörögtek miatta pár sort, de komolyra sohasem fordult a tiltakozás. Mindenki elismerte, hogy jobb egy embernek meghalnia, mint soknak az ellenségeskedés során, amit az váltana ki vagy tartana fent, ha életben maradna. A híres Hétvezér is bebizonyította az elképzelés létjogosultságát, a Száva-menti felkelésből nagyon csúnya dolgok lettek volna, ha hét nap alatt nem iktatjuk ki a hét ellenünk szövetséget kötött törzs vezérét. Az antiknál egy karizmatikus vezető szinte mindent jelent, az elvesztése akkora törést okoz, amit nem tudnak olyan gyorsan kiheverni, amilyen gyorsan kellene. Hét ember halt meg és nem több ezer.

Hármat én öltem meg - a pszichológus is azt mondta, hogy ne erre a háromra gondoljak, hanem arra a sok százra vagy ezerre, aki így életben maradt.

Sose hittem a pszichológusokban.

Ha az ember erősen akarja, akkor ezt a doktrínát Pál vezér esetére is ráhúzhatja, feltéve, ha egy vénember zavaros álmai a kis birodalma jövőjéről tényleg ennyire messzire vezetnének. Nekem inkább úgy tűnt, hogy csak a katonai szárny szokásos eltúlzott félelmei léptek működésbe, legszívesebben az egalistákra is ráküldtek volna pár megtörő századot, lehetőleg olyan állapotban, amikor egy több hónapos, az antik háta mögött végzett bevetésből érnek haza. Az egalisták eszméi szépek - minden ember egyenlő, függetlenül attól, hogy milyen viszonyt ápol Ómagyarországgal, legyen akár piliscsabai egyetemi professzor, athéni filozófus vagy vérivó, tetvektől hemzsegő hegyi barbár. Minden ember egyenlő, ezért a jogaiknak is egyenlőknek kellene lenniük. Emlékszem, még a főiskolán a kimenőkben, füstös kávéházakban jókat lehetett vitatkozni ezekről az elvekről, naiv szemű tanítóképzős kiscsajokat szédíteni velük, közben pedig jó és felvilágosult embernek érezni magunkat.

De pár hónap a végeken hamar helyrepofozza az embert.

Parancsot kaptam és részletes végrehajtási utasítást is. A véleményemre már nem nagyon voltak kíváncsiak, igazából ennek túl nagy jelentősége sem volt. Minden elterveztek, időzítettek. Brassóra befutott egy nagyobb szállítmány, régóta nem láttam már ekkora konvojt, ami érkezett, úgy látszik, tényleg sikerült beindítani az üzemanyagszállítást a Maroson, küzdöttek érte rendesen. A körzetben élő antik láttak már robbanómotoros járműveket, de ennyit egyszerre mozogni még nem, a gondosan megrakott teherautók bevonulását talán sohasem felejtik el. Ennek megfelelően nagy kavarodás is támadt, a konvoj kísérői cukrokat osztogattak, hadd romoljon az antik foga is, raktársátrakat húztak fel, pakoltak, szortíroztak, könyveltek, és mindig csurrant-cseppent annyi, hogy egy-két napra beüssön a Kánaán. A hágó őrségének leváltása is ekkor lett esedékes, a váltásba bekerültem én is. A kivonulásunkat messze nem kísérte akkora figyelem, mint a konvoj érkezését, a megtörők különben sem a cukorka osztásáról híresek, de azért látták elegen, hogy lelépek a Kárpátok üvegszerűnek tűnő bércei felé. Amikor viszont már senki sem látta, szépen visszakanyarodtam és némi ruhacserével álcázva felszálltam a visszainduló léghajóra. Kétlem, hogy lenne olyan dörzsölt egalista ügyvéd vagy aktivista, aki össze tudna kapcsolni egy hatvan és a halál közti vénember váratlan eltávozásával.

A hágóra indulásom előtt kötelességtudóan meglátogattam Kolost is, akit visszarendeltek civilizáltabb területre, fogalma sem volt róla, hogy megint egy léghajón fogunk utazni. Gondoskodtam róla, hogy továbbra se legyen.

- Hát veled aztán jól kicsesztek - állapította meg kajánul. Az arcán még mindig lázrózsák virítottak, de már erősebbnek tűnt, mint Kézdivásárhelyen. - Egy koszos megtörőként hajkurászni a hegylakókat a semmi közepén...

- Ne hidd, hogy nem lépek le innen hamar - biztosítottam róla.

- Hiszem, ha látom - vigyorgott tovább. - Lehet, hogy még én jártam jobban.

A hasát elfedő kötéseket néztem, majd megkocogtattam az infúziós palack karcos üvegét.

- Ja, egyértelmű.

Magamtól nem látogattam volna meg, de kellett az álca. Véletlenszerűen kerültünk csak egymás mellé, és hiába vannak legendák arról, hogy az őserdőben végzett közös járőrözés a legnagyobb ellenségekből is barátot csinál, velünk nem történt meg ez a csoda. Bár lehet, hogy könnyebb lett volna, ha valamiféle ellenségek vagyunk. Egyszerűen nem érdekelt minket a másik, túlságosan is különbözőek voltunk.

- Ha egyszer kijutok az utcára - sóhajtotta Kolos -, huh, hát azt megünneplem. Annak nyoma marad a történelemben, öreg, azt elhiheted. Felírtam annak a kurva medvének is napját, hogy ne felejtsem el. Kinevezem második születésnapomnak. Te leszel a második anyám.

- Túl nagy tisztesség ez nekem - hárítottam el, majd a zsebembe nyúltam és előkotortam a kézdi lányok cetlijének gondosan leválasztott felét. - Ez neked jött.

- Mit csináljak vele, még füldugónak is kicsi - húzta el a száját.

- Talán olvasd el, ami rá van írva - javasoltam.

- Ja, hogy rá van írva valami - derült fel a tekintete. Nehézkesen átvette, majd hunyorgott egy sort, a gyengélkedő nem úszott éppen fényárban. Gondterhelten ráncolta össze a homlokát, amikor átfutotta a pár sort. - Ez most valami vicc?

Megvontam a vállam.

- Először én is ezt hittem - közöltem vele. - A pap hozta, hogy galambpostán jött Kézdivásárhelyről. Amennyire tudtam, lecsekkoltam. Valódinak tűnik.

- Hát ez nem semmi - sóhajtotta.

- Hát nem.

- Elolvastad?

- Egyéb hülye kérdés?

Újra kihajtotta a cetlit és betűről-betűre végigment rajta.

- Szerinted is bejöttem a kiscsajnak? - nézett rám.

- Nem láttalak titeket együtt - világosítottam fel.

- Jó, de ez alapján? - mutatta fel a cetlit.

-Ja, ez alapján be. Csak nincsenek komolyabb terveid vele?

Sóhajtott egy nagyot, keze visszahanyatlott a takarójára.

- Hát, miért ne? - kérdezte végül. - Elvégre valamikor meg kell állapodnom. Jó bőr, lehet vele dumálgatni, ráadásul az apja is gazdag... Nekem meg hamarosan lejár a szerződésem, lehet, hogy amúgy se hosszabbíthatnám meg a maci miatt. Miért ne? Te megpróbálnád?

- Ha nem zavarna, hogy ilyen fiatal.

- Egy frászt túl fiatal! - legyintett erőtlenül. - Pont az a jó, nem? Azt ne mondd, hogy nem kóstolnád meg szívesen!

- Ezt nem kívánom veled megvitatni - jegyeztem meg hűvösen.

Hangosan felnevetett.

Kolos most valahol fölöttem feküdt az egyik tiszt által átengedett kabinban. Elméletileg nem mászkálhatott, de mivel nála az ilyesmit sose lehetett biztosra venni, inkább nem akartam arrafelé mutatkozni, ahol ő is felbukkanhat. A nyitott alsó fedélzet amúgy is kellemes hely volt. Zavartalan panoráma, megfelelően szófukar társaság, alul háborítatlan, a naplementében bíborrá vált őserdő, fölöttünk megnyugtatóan zúgó légcsavarok és a kompakt gőzgép duruzsolása, karnyújtásnyi távolságban pedig egy behevederezett géppuska. Katonaember jobban érzi magát vele, mint nélküle, főleg ilyen vidék fölött szállva.

Az alumíniumlétrán léptek dübörögtek, az egyik lányos képű matróz bukkant fel, nagy málhazsákot hozott a vállán.

- A kapitány küldi, hogy nézze át - tette elém a csomagját.

- Köszönöm - biccentettem. - Beszélhetnék majd vele?

- A kapitánnyal?

Nem feleltem, nem szeretek hülye kérdésekre válaszolni.

- Jelzem a kérését - lépett le végül.

Ugye, hogy érteted te ezt...

Az egyik tartópilon melletti ülőkéhez húztam a zsákot és óvatosan kibontottam. Az egyik első dolog, ami a kezembe akadt egy fejlámpa volt, ezt fel is tettem és bekapcsoltam, a égen eluralkodott hangulatvilágítás kezdett kevésnek bizonyulni.

Úgy tűnt, rendben van a felszerelésem, majd ha leszáll az éj, át is vedlem teljesen. Speciális bevetési kesztyűt nem találtak számomra az emancipációs hadtest készleteiben, az meg furcsán nézett volna ki, ha igényelnek párat, amikor még léghajójuk sincs. Óvatosan kell csinálni és akkor jó lesz ez a normál is. A kötél se az igazi, de legalább vastagabb, majd mászok rajta és nem csúszok. Ha nem lőnek lentről, végül is mindegy.

Mire mindent átnéztem, visszaérkezett a matróz. Épp a méregampullákat védő gyapjúgombócot nézegettem.

- Ö... a kapitány várja - állt meg pár méterre tőlem a kölyök.

- Köszönöm. - Visszatettem a gombócot a málhazsák megfelelő zsebébe, majd szóltam az egyik őrnek, hogy figyeljen a zsákra. Nem mintha bárki olyan járkálna errefelé, aki hozzányúlna, de azért jó, ha van gazdája, aki tudja, hogy a körmére néznek, ha bármi is történik a cuccommal.

Felálltam és a matrózra néztem.

- Mehetünk.

Bólintott és elindult a lépcső felé. Kezdett hűvösödni a levegő, a fedélzet fémszerkezete maszatossá vált a lecsapódó párától.

Fent, a zárt fedélzeten sokkal melegebb volt. A keskeny folyosót térképek és az állomáshelyek városairól készült légifelvételek díszítették, ha szembejött valaki, mindkét félnek a falba kellett préselnie magát, hogy elférjenek. A cellákra osztott emelőtesten kívül csak a raktér volt tágas az ilyen ellátóhajókon, és persze az alsó fedélzet, ami sok súlyt nem képviselt az alumíniumrácsos szerkezetével.

A kapitány a gondola elejét elfoglaló hídon várt. Kurtán biccentett, amikor beléptünk, majd kiküldte a matrózt. Egyedül vezette a Sárkánytüzet, a híd sötétségbe burkolódzott, csak a műszereket világították meg a beépített lámpák.

- Egy kis pihenőre küldtem a kormányost - jegyezte meg, mikor kettesben maradtunk. - Úgy véltem, valami bizalmas dologról óhajt beszélni, főhadnagy. Ha megbocsát...

A homlokára tolt éjjellátót visszahúzta a szeme elé és az alattunk kifeszülő horizont felé fordult. Elég magasan repültünk ahhoz, hogy ne okozzanak gondot a környező hegyek, de azért nem árt figyelni.

Leültem a navigátor székébe és az iránytű díszes mutatójára bambultam.

- Igazából csak egy szívességet szeretnék kérni, uram - közöltem halkan.

- Csak tessék - nézett egy pillanatra rám nagy gülü rovarszemeivel, majd mosolyra húzta a száját. - Legfeljebb azt mondom rá, hogy nem.

- Beszélnek kellene pár emberrel rádión, de Brassóban vagy kapcsolat nem volt, vagy adásidő a számomra - mondtam.

Megvonta a vállát.

- A technikai lehetőség adott - közölte. - A többi... Én csak szállítással foglalkozom, maga jobban ért ahhoz, hogy mi a dörgés, főhadnagy. Szólok a rádiósunknak.

Leakasztotta a műszerfal mellől a belső telefont és pár perc múlva már a Sárkánytűz rádiósfülkéjében ültem és azon gondolkoztam, mihez kezdjek a hirtelen ölembe pottyant lehetőséggel.

- A marosvásárhelyi ügyelet - adta át a kézibeszélőt a rádiós és diszkréten kilépett a fülkéből, nem mintha az különösebben hangszigetelt lett volna. Hallottam, hogy vált pár szót a kapitánnyal, aki megkérte, hogy főzzön neki egy kávét. Az erdélyi táj teljes sötétségbe burkolódzott alattunk, az ég befelhősödött, ahogy a meteorológusok jelezték is, csak pár helyen sziporkáztak a csillagok.

- Szondi Zsombor főhadnagy, felderítők - jelentkeztem be.

- Hallgatom, főhadnagy - recsegte halkan az ügyeletes a készülékben. Kicsit igazítottam a fejhallgatóm, apám elálló füleit örököltem és még nem találkoztam olyan fejhallgatóval, amit kényelmesen tudtam volna viselni.

- Néhány üzenetet szeretnék hagyni a Felderítő Parancsnokság részére, kérem az ennek megfelelő titkosítást.

- Az előírásoknak megfelelően továbbítom, főhadnagy.

Ismerős volt a hangja, de amennyire a gyenge vétel eltorzította, akárki is lehetett. Valószínűleg a saját hangomat se ismertem volna fel így.

- Az első Kiss Zorán ezredes számára, Felderítő Parancsnokság, Hármas részleg. Felírta?

- Kiss Zoltán ezredes, Felderítő hármas.

- Megerősítem a leadott jelentést - kezdtem bele az üzenetbe, lassan kimérten mondtam a szavakat, hogy legyen ideje lejegyezni a rádiósok közmondásos macskakaparásával. - Keresés eredménytelen de nyomokra akadtunk. Áttételes megközelítés. Veszteség ötven. Másolat hármas. Értelmezést és kiemelést kérek. Olvassa vissza!

Hibátlanul visszaolvasta.

- A második üzenet Csehi Árpád századosnak, Felderítő Parancsnokság, Kettes részleg.

- Csehi Árpád, Felderítő kettes.

Itt már nem kellett rébuszokban fogalmaznom. Igazából magánjellegű üzenet volt, amit nem is adhattunk volna le így (nem is engedték a brassóiak, az elsőt pedig nem bíztam volna rájuk, legyen bármilyen érhetetlen is, már ha az). De egy léghajó, feltéve, hogy nincs bajban, elég sok fölös adásidővel rendelkezik és az újabb fajta kompakt kazánokkal felszerelteknek már az árammal sem kell annyira spórolniuk.

- Kezdem - nyomta le az adógombot a kézibeszélőn. - Helyzet van. Leinformálást kérek. Horgay Péter. Átkerüléskutató Intézet. Egom környéki lakos. Huszonegynéhány éves. Esztert kerülgeti. Sürgős. Eredmény továbbítási címei: Kézdivásárhely, Brassó, Marosvásárhely, Szeged, jóanyám. Utóbbinak két hivatalos pecséttel, hogy ne merje felbontani. Olvassa vissza!

Ezt is hibátlanul visszaolvasta, bár éreztem a hangján, hogy gyanút fogott. De már megszokhatta, hogy felderítők érdekes szövegeket nyomnak, bár azt is sejthette, hogy ezeknek a nagy része vagy magáncélú vagy csak valami idétlen ugratás. De nem véleményezhetett, ha véletlenül beletrafál valami fontos, álcázott anyagba, megnézheti magát. Valami elvadult megtörőszázadnál jobb helyre nem is számíthat.

Futottam még pár levezető kört az ügyeletessel, majd letettem a kézibeszélőt és jeleztem a rádiósnak, hogy végeztem. Mikor kiléptem a fülkéből, a híd már nem volt annyira néptelen, mint mikor megérkeztem. A navigátor a térképasztala fölé görnyedt, a kapitány kissé hátrébb állva kávézott és a kormányost figyelte. Kilométerekre előttünk egy halvány fénypont pislákolt. Hallottam, hogy a légcsavarok zúgása elmélyül és a hajó észrevehetően irányt változtatott. A fénypont balra úszott majd eltűnt a szemünk elől.

- Valószínű csak valami anti vadász melegedik a hegyoldalban - kortyolt a kávéba a kapitány. - De inkább kikerüljük, fő a diszkréció. Nem kér egyet, mielőtt..?

Megráztam a fejem.

- Köszönöm, anélkül is eléggé éber vagyok.

- Az meghiszem - mosolygott a kapitány. - Negyed óra múlva kezdhet készülni.

Bólintottam. Léghajóval némileg gyorsabban halad az ember, mint lent a fák és hegyek között, kőmosásokat kerülgetve egy sebesülttel a nyakában.

- Lent leszek - indultam a keskeny, fémkeretes ajtó felé. - Köszönöm az adásidőt.

Az az éjszaka járt a fejemben, amikor a vihar messzire sodorta a hajónkat, hiába küzdöttünk ellene, és hajnalra a kritikus szint alá süllyedt a tüzelőanyag mennyisége. Természetesen a felderítők eljárásrendjében az ilyen esetekre is van megoldás - segítség nélküli kikötés egy arra alkalmas helyen, lent tűzifa vételezése, lehetőség szerint szikkasztása, szárítása, majd az így képezett biztonsági tartalékot felhasználva visszatérés a legközelebbi ellátóbázisra. Hol voltak akkor még a hidrogénmotorok...

A segítség nélküli kikötés bizonyult a manőver legegyszerűbb részének, bár ez azt jelenti, hogy egy vagy két ember végzi el azt a munkát, amihez normál kikötéseknél több tucatot is kirendelnek a leszállóbakok mellé. De itt nincs leszállóbak és kikötőpózna, és az egy-két embert is magáról a hajóról dobják le előtte. Az akkori járőtársammal siklottunk le, minimális felszereléssel, hogy pár erősebb fát átszabjunk kikötőbakká és rögzítsük a hajót. Azt sose tudtuk meg, hogy a hegyoldal fölött lebegő kis vadászléghajó látványa, vagy a láncfűrész bőgése vonzotta-e oda az antikat, de valami miatt nagyon mérgesek voltak ránk és annak ellenére is becserkésztek minket, hogy odafent az őrszemek árgus szemekkel figyelték a környéket, kezüket a géppuskákon pihentetve.

A társam lándzsát kapott a combjába, nekem a málhaövem vastag bőrszíjában akadt meg egy vashegyű nyílvessző, a láncfűrészt muszáj volt az egyik rám rontó anti képébe vágnom, hogy pár napot még hosszabbítsak a pályafutásomon. Végül egy nagy bújócska lett az egészből, ahol a hajónk antikra vadászott, az antik ránk, az erdő pedig ott tett keresztbe nekünk, ahol csak tudott.

Túléltük, de a végén komolyan elgondolkoztunk, hogy mi is átvesszük azt a szokást, amit a legutóbbi megtörőknél láttunk, miszerint a különösen sok bosszúságot okozó antik skalpjait a hátizsákjukra akasztják.

Ezúttal simábban nem is mehettek volna a dolgok.

A kötél túl vastag volt, a kesztyű pedig túl vékony, ráadásul nem annyira érdes, mint kellett volna, de megoldottam. Másfél méter magasból már nem szórakoztam tovább a függeszkedéssel, leugrottam az aprócska tisztás magas füvébe, majd egy gyors lámpavillantással jeleztem, hogy minden rendben. Összecsomagoltam a kesztyűt és az éjjellátót, a kötél végére kötöttem és megrántottam, hogy húzhatják. Cserébe leeresztették a hátizsákomat. Gyors leltár, a tartalék tárakat a málhaövembe tuszkoltam, a Parát megigazítottam a tokjában, majd jeleztem, hogy végeztünk. A magasban lebegő Sárkánytűz légcsavarjai felzúgtak és a sötét árnyék méltóságteljesen elúszott az éjszakában. Ha kicsit hunyorított az ember, vagy nem tudta, mit keressen, akár felhőnek is nézhette volna.

Menetkésszé tettem magam, majd óvatosan az egyik nagyobb fához kocogtam, ami a tisztás szélén állt. A törzsének dőlve lehunytam a szemem és hagytam, hogy az erdő átmosson. Egy erdő sohasem csendes, csak akkor, ha nagy baj van. Az apró állatok neszei, az enyhe szélben recsegő ágak, a távolba csobogó víz mind azt üzente, hogy a világ még nem fordult ki a négy sarkából, és ennek a harmóniának akár én is a részese lehetek.

Ha nem simulna az AMD hideg, gonosz teste annyira ismerősen a tenyerembe.

Kinyitottam a szemem. Kelet felé felszakadtak a felhők és kedvesen kikandikáltak rajtuk a csillagok. A betlehemire még várni kell, addig ez is megteszi.

Mély lélegzetet vettem, hogy még jobban átmosson az erdő mohos, korhadástól nehéz illata, majd a léghajón mutatott térképvázlatot felidézve elindultam.

Közel jutottunk. Másnap hajnalra elértem Anna házát az erdőben, ami a fák között megbújva őrizte Pál vezér egykori társainak első és végső közös lakhelyét egyaránt. Már közel jártunk ahhoz, hogy vörösödni kezdjen az ég alja, de még - vagy már - égett bent egy gyertya. Letettem a hátizsákomat az egyik fa tövébe, avarral betakargattam, meglazítottam a késemet a tokjában, majd Parával a kézben a házhoz lopakodtam.

Az egyik sötét ablak félig nyitva állt, a gyalult fatábla mögött durva szövésű szúnyogháló feszült. Már tapasztaltam, hogy a dögök kezdenek egyre jobban felbátorodni, ahogy melegedik az idő. A háló mögül kamaszos horkolás hallatszott.

Mi a neve ennek a hülyegyereknek? Jankó?

Reméltem, hogy nem riad fel. Senki sem lő le szívesen egy félkegyelműt.

Lehúztam a fejem és a terasz felé osontam. Csak az erdő éjszakai neszei hallatszottak, semmi más. A gyertya abban a helyiségben égett, ami közvetlenül a teraszról nyílt. A falra vetett, a gyertya fényében lobogó árnyékokból úgy tűnt, hogy Anna az asztalnál ül. Ha ő az. De ki más lenne?

Az ajtóhoz lopakodtam, éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd a Para rovátkolt markolata körül. Utáltam ezt és mégse tudtam semmit sem tenni ellene. A legutóbbi látogatásomkor megfigyeltem, hogy csak egy egyszerű, csavaron forduló faretesszel zárják ezt az ajtót. Talán úgy is be tudom rúgni, hogy a ház másik végében alvó kölyök nem ébred fel rá.

Áthelyeztem a súlypontomat és az bakancsom kopott, sárfoltos orrára néztem.

- Nyitva van az ajtó, jöjjön be nyugodtan!

Ha közvetlen közelről rám lőnek a semmiből, akkor se rezzentem volna jobban össze. Tudtam, hogy hibátlanul cserkésztem be a házat. Nem hallhatott, nem láthatott senki.

És nem volt idő ilyesmin rágódni.

Nekiveselkedtem, a vállammal benyomtam az ajtót, majd rögtön oldalra is ugrottam és az asztal mellett álló nőre emeltem a pisztolyt.

- Ne mozdulj! Azért küldtek vissza, hogy megöljem az apádat.