Harmadik rész
Ómagyar táj, ómagyar ecsettel
Felnőve, önök ellen harcolva hittem, hogy egy szónoklat százszor annyit ér, mint az írott szó, de még az se ér légypiszoknyit sem a tettekkel összehasonlítva. Ezen elvek szerint éltem. Ám most, ősz üstökkel visszatekintve, rájöttem bár én egész életemben beszéltem önökhöz, de önök, kedves Átkerültek, soha egy szót sem értettek meg. Vadembernek, lázadónak, terroristának és mindenek előtt gyerekgyilkosnak tartanak. Még ma sem múlik el nap, hogy ne kapjam meg: „lógnod kellett volna, mint a cimboráidnak”. De cselekedeteim okait sosem keresték, és sosem hallották meg az üzenetem mélységét, csupán a felületét.
Nem vagyok bölcs ember, sokáig tartott mire megértettem úgy kell megszólalnom, ahogy mindenki megérti, az önök szavaival, az önök nyelvén és az önök módján. Még akkor is így kell tennem, ha gyomrom föl, s alá szaladgál a gondolatra, hogy én mondjam meg népemről, amit tudniuk kell. Mert tudják mi „Antik” kérdezni szoktunk, önök pedig… nos, önök csak kijelenteni, de kérdezni, azt soha.
Kelta Tigrisek Polgárjogi Alapítvány Kiadója
Buda, Kr. e. 236., ÁÚ 44
(copyright: Katona Gergely, Tilleo) .
Bellász lebiggyesztett szájjal olvasta a rádiósok által hitelesített áthelyezési határozatot. Nem is időzíthettem volna jobban az első eltávozásomat az Ojtozi-szorosból.
- Magának vannak odafent barátai, főhadnagy - tette le végül a papírlapot. Nem tűnt túlságosan elkeseredettnek.
- Lehet - hagytam rá. - Vagy csak nem akartak tovább egy felderítőt parkoltatni a megtörőknél.
Visszatolta felém a papírt, majd megcsóválta a fejét.
- Sose tartsa túl sokra magát, főhadnagy - tanácsolta. - Minél fentebb helyezi magát az ember, annál nagyobbat eshet.
- Ez igaz - hagytam rá ezt is. - Engedélyezi, hogy az ellátókonvojjal elutazzak?
- Tehetek mást? - tárta szét a karját. - Különben sem árt, ha eggyel több fegyveres utazik velük. Pár hegyi törzs nem bír magával, mióta átvettük Kézdivásárhelyt.
Futottunk még pár semmitmondó kört, érintettük Pál vezér keresését is (továbbra is semmi nyoma, de bárhol lehet, ha a beszorult valami alámosott partba, fák gyökerei közé, akkor lehet, hogy sohase kerül elő a holttest), az első hét tapasztalatait, a szoros védelmének helyzetét, szóval semmi olyat, amiről már ne tudhattunk volna mást forrásból. Mikor végre megszabadultam, reméltem, hogy többet nem találkozom ezzel az emberrel.
Anna kint várt a főtéren, ami most a helyi boltok és járókelők mellett néhány felfegyverzett teherautótól és kimenőjüket töltő emancipátoroktól volt zsúfolt.
- Szia! - intett felém már messziről. Megigazítottam a málhazsákomat, mert vágta a vállam, és felé vettem az irányt.
- Azt ne mondd, hogy rám vártál - néztem a szemébe.
- Nem is - mosolygott fáradtan. - Be vagyok rendelve a környezeti bizottsághoz. A nyakamba ültetnek valami erdészt.
- Mármint kiköltözik hozzád?
Valahogy rossz érzés fogott el arra gondolva, hogy egy nagyképű emancipátor beköltözik Anna házába. Főleg, ha Anna is ott marad.
- Szerintem egyelőre nem - vonta meg a vállát. - Félne ott kint a vadon közepén. Éjszakánként jobban bevédik a várost, mint mikor a szarmaták portyáztak errefelé.
Nem tudtam nem észrevenni a fekete szalagot, amit a ruhájára tűzve viselt. A régi, kedvenc piszkosfehér köpenyét már egy ómagyar szabású bő nadrág-hosszú blúz összeállításra cserélte, ránézésre nem lehetett volna megmondani, hogy nem az emancipációs hadtesttel érkezett.
Fél hadtesttel.
Vagy mondhatni félős hadtesttel.
- Részvétem - mutattam a szalagra. - Továbbra is semmi?
A mosoly visszahúzódott, de azért én láttam, hogy továbbra is ott bujkál a szája szélén.
- Nincs - jegyezte meg. - Most erről ne... Jó?
- Persze - bólintottam. - Elnézést.
Igazából pár dologra nagyon is kíváncsi voltam, de túl nagynak tűnt a tömeg és abban sem lehettem biztos, hogy Bellász nem állított-e rám valakit. Itt a főtéren nem is tudnám kiszúrni, ha meg valami kisebb forgalmú helyre húzódnék Annával, akkor csak gyanúsabbá válnék.
És őt is belekeverném.
Még jobban is, mint most.
- Mesélték, hogy letisztáztátok a helyzetet a szarmatákkal - váltott témát Anna. Hátradobta a haját és egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy a nap felé nézett. - Gyújtottak pár örömtüzet a környéken.
- Ja, letisztáztuk - jegyeztem meg szárazon. Rácz kését láttam magam előtt, ahogy elakadt a már nem is olyan büszke harcos fülében, hogy egy káromkodás és egy újabb vágás után mégis csak megszabadítsa tőle a balszerencséjére életben maradt gazdáját.
Egyik oldalon gyászének, a másikon örömtűz. Bár állítólag az Átkerülés előtti legendás civilizációban sem különböztek nagyon a dolgok.
- A húgomhoz készülök ebédre - mutatott Pál vezér egykori rezidenciájára Anna, az emeletes faépületen most az emancipációs hadtest zászlója lobogott. Úgy tudtam, Bellász is ott lakott, amikor nem a városi tanács fapalotájában osztotta az észt. - Velem tartasz?
Megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt Pál vezér népes családjához, el tudtam képzelni, milyen szánalmasak lehetnek most, hogy nem csak az előjogaikból, de a kényelmes lakásaik egy részéből is kirakták őket. Ráadásul úgy hallottam, hogy Kata már össze is jött az egyik emi tiszttel. Biztos Kolos hiányát nem bírta tovább elviselni.
- Bocs, de most nem.
- Akkor üljünk be valamelyik kifőzdébe - javasolta. - Ha már így összefutottunk.
Már nem tudtam figyelmen kívül hagyni az ismerős, de rég eltemetett bizsergést.
- Elmegyek a konvojjal - közöltem vele, mikor kihozták az anti módra sűrű bableves és egy vastag szelet, barna, ragacsos kenyeret hozzá. - Holnap hajnalban.
Meglepettnek tűnt.
- Csak úgy elmehetsz? - kérdezte. - Vagy történt valami?
- Történt - tettem le a kanalat. Még túl meleg volt a leves, inkább törtem egy kis darabot a kenyérből. - Egyrészt jeleztem a Felderítő Parancsnokságnak, hogy valami aktakukac benyomott ebbe a bandába. Másrészt meg rendkívüli eltávot kaptam, mert a lányom férjhez megy. Megyek vissza az Átkerült területre.
- Ó. - Újabb meglepett arckifejezés, több is van neki ezek szerint. - A lányod, aki annyi idős, mint én?
- Csak ez az egy lányom van.
- Tudom. Akkor ez jó hír, nem? - Óvatosan szürcsölt egy kicsit a leveséből. - Nem tűnsz túl boldognak.
- De, az vagyok.
- Egy fenét vagy az! - nevetett fel, a hangra többen is felénk fordultak, főleg a kifőzde durván összeácsolt asztalai mellett ebédelő emancipátorok. A számuk alapján úgy tűnt, a hadtest a tábori konyha feladatainak egy részét kiadta a helyi kifőzdéknek, ha már úgyis voltak. Meg a kapcsolatoknak sem árt, ha kicsit felfut az üzlet, bár eddig sok hasonló eset nem nagyon lehetett.
- Nem ismerem a fickót - vallottam be. - Fogalmam sincs, kiféle-miféle. Ott kellett volna lennem Eszter mellett, mikor megismerkedtek.
- Ugyan miért? - mosolygott egyre jobban, fehér fogai kivillantak a szájából. Nem az a tipikus anti fogsor.
- Hogy valaki józan szemmel is fel tudja mérni azt a gyereket. Amikor szerelmes az ember, nem lát rendesen.
- De bezzeg egy féltékeny apa rendesen lát - szurkálódott.
Jobb híján galacsint gyűrtem egy újabb adag kenyérből, a friss, ragacsos bél különösen hálás alanynak bizonyult hozzá.
- Vannak kétségeim a fickó felől - közöltem végül.
- Büntetett előéletű, vagy mi?
- Átkerüléskutató.
- Ó. Egy igazi tudós. Azt jól is fizetik, nem?
Megvontam a vállam.
- Biztos. Az is biztos, hogy jócskán túlfizetik a munkája értékéhez képest.
- Ha nem ismered, honnan tudod, milyen munkát végez? Miért ne tételezhetnéd fel, hogy nagyon jó szakember?
- Az Átkerüléskutatásról mint olyanról beszéltem.
- Ja. - Kimérten bólintott egyet. - Értem.
- Negyven éve szenvednek vele és egy fikarcnyival sem kerültünk közelebb a magyarázathoz, mint az Átkerülés estéjén. Foglalkozhatnának értelmesebb dologgal is.
- Szerintem teljesen jogos, hogy vizsgálják - mondta Anna. - Ez a legnagyobb volumenű dolog, ami a történelemben előfordult. Téged nem érdekel a miértje?
Némán kanalaztam a levest egy darabig.
- Jobban érdekel, hogy mit kezdünk vele - közöltem végül.
- Ez egy gyakorlatias hozzáállás - állapította meg Anna.
- Szélsőségesen az - értettem vele egyet, de már én is mosolyogtam.
Most sem jutottam közelebb hozzá.
Délután jelentkeztem a konvoj parancsnokánál. A teherautók védőkörben parkoltak a város falai alatt, már lerakodtak róluk mindent, csak a visszaúthoz megtartott üzemanyag maradt rajtuk, illetve a lovaskocsikon érkező kénszállítmányokat pakolták fel rájuk, arányosan elosztva. Szállítási alapszabály, semmiből se legyen sok helyen - ki tudja, melyik jármű éri el a célját. A védőkörön belül pár sátrat vertek fel, az egyik előtt gulyáságyú rotyogott. A szállítószázadok katonái elég maguknak való népek, bár le mertem volna fogadni, hogy a tisztjeik bent alszanak a városban. A géppuskás IFÁk tetején ott gubbasztott egy ügyeletes őrszem, a fegyver behevederezve. Mintha csak a vadon közepén táboroznának.
Az ügyeletes főtörzszászlósnak bemutattam a eltávos papírjaimat.
- Rendben van, főhadnagy - adta vissza őket, épp csak egy pillantást vetett rájuk. - De be kell osztanom önt is szolgálatra.
- Természetesen - bólintottam.
- Itt alszik kint? Van szállása a városban?
- Nincs.
- Rendben. Ez az összes csomagja?
- Ez.
- Egy órán belül elkészítem a beosztását. A kettes sátorban még van üres fekvőhely. Adnak majd hálózsákot is.
Követtem a tekintetemmel, merre mutat. Hirtelen úgy éreztem, hogy semmi kedvem ezt az éjszakát egy rakat vadidegennel teli, büdös katonaszagú sátorban eltölteni egy ki tudja milyen lakótársakkal rendelkező hálózsákba burkolódzva.
- Azt hiszem, mégis inkább bent alszom a városban - közöltem.
A főtörzszászlós felnézett a papírjaiból, majd megvonta a vállát.
- Ahogy gondolja. Reggel négykor akkor is jelentkeznie kell.
- Itt leszek. Az útvonalról mondana valamit?
- Persze. - Kicsit felhúzta a szemöldökét. - Amint elindultunk, főhadnagy.
Mert még a végén leadom a drótot valami ellenséges anti társaságnak. Óvatosan elmosolyodtam.
- Ezt itt hagynám - mutattam a málhazsákomra. - Reggel négykor itt leszek.
- Még egy rubrika - bökött tintaceruzájával az űrlapjára. - Egyedül jön?
Ez a kérdés volt a végső lökés. Apámra gondoltam és a kedvéért megköszöntem a jelet az Égnek.
Kopogásomra Kata nyitott ajtót és az arckifejezéséből ítélve mást várt. Rövid felsőt viselt, nem is kellett nagyon felemelnie a karját, hogy elővillanjon a könyöke. Elgondolkoztam azon, hogy mit szólna az apja, ha látná.
Helyesen: mit szólt volna?
- Annát keresem - közöltem vele. Mielőtt válaszolt volna, még kinézett az emeletes faépület halvány lámpákkal megvilágított belső udvarára, de ott nem mozdult senki és semmi. Csalódottan az ajkába harapott.
- Szólok neki - mondta végül és becsukta az ajtót.
Ada nagyon szeplős volt, soha nem nőtte ki, ahogy idősebb lett, úgy bukkantak fel újabb ás újabb barna foltocskák az arcán. Érdekes módon fel sem figyeltem erre, csak azon az estén, amikor elhívtam sétálni a Bazilika köré, meghallgattuk a korzenei fesztiválra érkezett görögök nyilvános főpróbáját, majd felsétáltunk a Dunára néző falszakaszhoz, és mindketten tudtuk, hogy fogok neki mondani valamit. A Bazilika hatalmas tömegét megvilágító reflektorok fényében döbbentem rá, hogy mennyire szeplős, pedig korábban se nézegettem keveset az arcát. Érdekes volt, annyira nem vonzott sose az ilyesmi, de akkor, hogy arra készültem, amire, már nem zavart. Elfogadtam, hogy hozzá tartozik. Nem tudtam a szemébe nézni, ő is zavartan kerülte a tekintetemet, jobb híján Párkány pislákoló fényeit bámultam, miközben nagy nehezen kinyögtem, hogy szeretném, ha nem csak barátok lennénk.
Egy év múlva Eszter már élt, Ada pedig eltűnt a mélységben.
Újra kinyílt az ajtó és Anna mosolygós szemei villantak rám. Önkéntelenül is az arcára siklott a tekintetem, de nem találtam rajta egyetlen szeplőt sem.
- Szia - törte meg végül a csendet, amibe belefagyftam. - Mi a helyzet? Szegény Kata a lovagját várta, erre te jössz.
- Senki sem lehet tökéletes - állapítottam meg. - Vacsoráztál már?
- Vacsoráztam.
- Én még nem. De azért eljössz velem? Már csak azért is, mert nem tudom, hova érdemes menni.
Érdekes kis gödröcskék jelentek meg az arcán.
- Amióta az emacipátorok megjöttek, minden kifőzde késő estig nyitva van és alaposan kitesznek magukért - világosított fel. - A kérdés az, hol találsz üres helyet?
- Bárhol.
- Azt megnézem - nevetett fel. - Egy pillanat és elkészülök. Bejössz?
- Ha nem muszáj, nem.
Ada családja jutott eszembe, az a hülye virág, amit apám erőltetett rám, mert hogy illik vinni egyet a leendő anyósnak az első találkozáskor. Legszívesebben kivágtam volna az első árokba. Nem érdekelt a családja, csak Ada érdekelt, mégis nagyon kellemes élményként maradt meg bennem az első háztűznéző. Utólag. De az a kínlódás, amit előtte levágtam... Apám ritkán vert meg és tíz éves korom óta egyszer sem, de akkor beígért pár maflást, pedig már elvégeztem két évet az emancipátorképzőben és haza is fegyverrel jártam.
- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát Anna, majd újra becsukódott az ajtó.
A kifőzde, amit választott, egy főtérhez közeli szűk utcából nyílt, de a reményeinkkel ellentétben ez is tele volt. Úgy tűnt, mintha az emancipátoroknak semmi más dolguk nem lett volna, csak Kézdivásárhely ilyen-olyan, hirtelen vendéglátóhellyé avanzsált egységeiben múlatni az időt. Tény, hogy Brassó után, ami földkunyhókkal fogadta őket, ez a város maga lehetett a mennyország. Ráadásul előtte sem Egomból szalajtották őket.
- Kata miatt gondoltam erre - harapott az ajkába csalódottan Anna.
- Miért, ő is idejön?
- Nem, pont a másik irányba tervezik a lovagjával. A Háromszékbe.
- Ja, vagy úgy. Mindegy, bemegyünk - döntöttem. Élveztem, hogy most még határozott és egyértelmű tudok lenni.
- Szerintem tele van - jegyezte meg.
- Ja, szerintem is.
A megtörők sávjait még rajta hagytam az egyenruhámon, ez, és a főhadnagyi rangjelzésem pillanatok alatt szabaddá tette számunkra azt a sötét kis sarokasztalt, amit kinéztem magunknak. Az emik elkotródtak máshová és azt gondoltak magukban, amit akartak. Anna javaslatára forralt bort rendeltünk, ami ugyan nem illik az évszakhoz, viszont nagyon finom. Főleg úgy, hogy a hadtest hozott magával fűszereket is, amiket saját jól felfogott érdekükben az arra érdemes kifőzdékhez juttattak. Nyilván nem ingyen.
- Mi volt a bizottságnál? - kérdeztem, hogy kérdezzek valamit. Van, ahol nem könnyű egyértelműnek és céltudatosnak lenni.
- Leváltottak - vonta meg a vállát.
- Leváltottak? Nem csak raktak föléd egy emi okostojást, átmenetileg?
- Nem. Leváltottak. Teljesen. - Úgy tűnt, annyira nem viselte meg a dolog. - Átadtam a dokumentációkat, beszámoltam arról, hogy milyen elvek szerint dolgoztunk, majd megköszönték a munkámat, és annyi. Megszavazták és úgy találták, hogy más doktrínát képviselek az erdőgazdálkodással kapcsolatban, mint ők, és nem is békíthető ki egymással a kettő.
- Más doktrínát? - húztam fel a szemöldököm. - Miért, mit akarnak, tarvágást az egész környéken, vagy mi?
Újra megvonta a vállát.
- Ez csak kamuszöveg. Az a lényeg, hogy ők csinálják és ne én. Dávidot is kirakták a seregből, mert nem megfelelőek az iskolái.
- És te mutattad, hogy Egerben tanultál?
- Ja, mutattam. Arra is mondtak valamit, de nem érdekelt különösebben.
Jobb híján kortyoltam párat a borból.
- És a ház? - kérdeztem.
- Apám háza?
- Az. Azt is elvették?
- Nem. Az a családé, telekkönyvileg, meg minden. Elszállásolási joguk van, amíg nem kapjuk meg a besorolást.
- Telekkönyv, mi? - Megcsóváltam a fejem. - Apád mindenre gondolt.
- Nem mindenre.
Ezt köztünk függött egy ideig. Úgy éreztem, nem jutok sehová, pedig...
- Ö... - Köszörültem meg a torkom egy kicsit. - Ö, nem csodálkozol, hogy visszajöttem és megkerestelek?
- Nem - vágta rá egyből.
- Miért nem?
Hangosan felnevetett, amivel végleg beleolvadtunk a körülöttünk gomolygó általános jókedvbe. Értetlenül néztem, nem tudtam eldönteni, mi az, ami a torkomat mardossa. A bor nem volt elég erős hozzá.
- Ne csináld már, Zsombor - szólt rám csillogó szemekkel. - Velem akarod kimondatni?
- Mit akarok kimondatni?
- Ne nézz hülyének, mert hazamegyek! - emelte fel fenyegetően az ujját.
Leraktam a poharam és kimondtam.
- Azt hiszem, tetszel.
Pattanásos, félszeg kamasznak éreztem magam, talán soha nem is nőttem ki ezt az állapotot ezen a téren. Talán soha nem is kaptam rá esélyt, hogy kinőjem.
- Na ugye - bólintott elégedetten. - Ezt egy szép szerelmi vallomásként értékelem azt figyelembe véve, hogy egy megtörőtől hallottam.
Nem mondtam rá semmit, az asztal borfoltos, épp csak lecsiszolt falapját néztem és szerettem volna elsüllyedni, de legalábbis egy deszantkötélbe kapaszkodva elröpülni, hogy mindenki elől eltakarjon a sötét éjszaka. A szívem görcsösen vonaglott, dobogásnak túlzás lett volna nevezni.
Annyi idős, mint a lányom.
Olyasmi idős, mint Ada volt. Akinek utoljára ilyesmit mondtam. Legalábbis így, hogy...
- Azt hiszem, nekem is tetszel - hallottam a hangját, majd újra felnevetett.
A helyzetem még akkor sem lett volna egyszerű, ha ez a beszélgetés nem egy olyan nővel hangzik el, aki fele olyan idős, mint én, az apja egy halottnak hitt, de valójában szökésben lévő időszennyező és nekem már alig hat órám van csak a konvoj indulásáig.
És ha nem lett volna Ada. Most kellett volna a legkevésbé gondolnom rá, mégis mintha ott ült volna mellettem.
- Ha meghalnék, te újraházasodnál?
- Az attól függ, hány éves lennék. Ha hatvan, akkor biztos nem.
- És ha csak huszonvalamennyi?
- Akkor azt hiszem, igen. Ha találnék valakit, aki olyan mint te.
- Én is így tennék. Szerintem ebben nincs semmi elítélhető.
A helyzetem kifejezetten katasztrofális lett volna, ha Anna nem olyan, amilyen. Miután kihúzta belőlem, amit mondani akartam, mintha teljesen megváltozott volna minden. Már nem a bizonytalanságok és nyakatekert moralizálások őserdejébe ragadva küzdöttük előre magunkat, hanem kiértünk egy széles erdei csapásra és nekiiramodhattunk.
Talán túlságosan is gyorsan.
- Úgy tudtam, holnap lelépsz - nézett rám kérdőn.
- Hajnalban - bólintottam.
- Akkor most miért rontottál rám ezzel?
- Nem akartam úgy elmenni, hogy ne tudd. - Jobb híján a félig teli poharat tologattam ide-oda az asztalon. - Féltem tőle, hogy ha elmulasztom, akkor a végén levélben üzenem meg. Az már tényleg gáz lett volna.
Mosolygott, de ő is inkább az asztalra nézett, mint rám.
- Így nem az? - kérdezte végül.
- Az? - dobtam vissza a labdát.
- Közlöd aztán lelépsz. Mennyivel jobb ez a levélnél?
- Annyival, hogy itt vagyok.
- Hajnalig.
- Hajnalig.
Rájöttem, hogy ennek kissé más felhangja van, mint amit szerettem volna.
- Ó - dőlt hátra Anna. - Ennyit a romantikáról.
- Nem úgy értettem - mondtam gyorsan. - Hanem úgy, hogy így személyesen itt vagyok. Nem csak valami papíron keresztül, mintha fedezékben lennék. És...
- És? - hajolt közelebb.
- Sejtettem, hogy ki fognak túrni az erdészetből. Meg... meg mindenből. És arra gondoltam... arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem.
- Elmehetnék veled? - húzta fel a szemöldökét. - Tényleg kevés időd lehet. Elmehetnék veled, mint mi?
- Mint útitárs - szögeztem le. - Hogy megismerhessük egymást. Van eltávpapírom és egy személyt vihetek magammal. Esztergomig megyek. Biztonságos az út, mindenhol katonai forgalommal megyünk. Lehet, hogy nem olyan kényelmes, mint egy közvetlen léghajó, de...
- Sohase fogom megérteni a férfiak logikáját - csóválta meg a fejét, de a szeme mosolygott. - Képes lennél beállítani a lányod esküvőjére egy vele egyidős nővel?
- Szerintem még örülne is neki. - Láttam a tekintetén, hogy nem hiszi. - Hogy végre találtam valakit. Már ő is próbált többször beszervezni, de... Mindegy. Hosszú.
- Majd az úton - kortyolt egyet a borból.
- Ha eljössz.
- És ha menet közben rájövünk, hogy mégse? Végül is elég futólag ismerjük csak egymást, és lehet...
- Akkor se történt semmi - vontam meg a vállam. - Elintézem neked a visszautat. Vagy oda, ahova akarod.
- Ilyen gazdag vagy?
Fáradtan nemet intettem.
- Csak vannak kapcsolataim.
Egy hajtásra kiitta a maradék forralt bort, majd hátradőlt a székén és lehunyta a szemét. A sötét sarokban is jól láttam, hogy megfeszül rajta a blúza.
- Huh, ez kicsit meredek - sóhajtotta végül.
- Tudom - mondtam kis hallgatás után. - Csak mondd azt, hogy nem, és akkor úgy mehetek haza, hogy lezártam a dolgot. Ezt akartam. Hogy legyen vége. Nagyon rossz, amikor nem ér valami véget, csak...
Megigazította a haját, majd a szemembe nézett.
- Egy ingyen út Egomig? - kérdezte. - Úgy, hogy itthon meg ez a sáskahad lep el mindent? Ki nem hagynám.
&l
Kommentek