Szeged, azaz Ómagyarország Velencéje, bár ez a kifejezés egyre kevesebb embernek mondott valamit.

Mi még annak idején egyaránt tanultunk Átkerülés előtti és korabeli földrajzot, már csak azért is, mert az utóbbiról nagyon keveset tudtunk és az sem bizonyult mindig pontosnak. A föcitanárom kedvenc házidolgozattémája volt, hogy mi lenne akkor, ha az éppen tanult terület kerülne át az ókorba. Egy idő után rájöttem, hogy ha kellő mértékben eleresztem a fantáziámat, nagyon tanulnom se kell, de azután a saját csapdámba estem. Tények alapján sokkal izgalmasabb dolog fantáziálni, mint csak úgy bele a vakvilágba, így újult erővel és érdeklődéssel vetettem magam az Átkerülésből nyakunkon maradt földrajzkönyvekre. Sokkal jobban lekötött akkoriban, mint a történelem. Eszterék már alig tanultak ilyesmit, találtak nekik sokkal fontosabb és lényegesebb ismereteket, azóta pedig még többet tudunk a minket körülvevő világról.

- Még sohasem ültem léghajón – jegyezte meg Anna, ahogy elsuhantunk egy kisebb sziget mellett, amit nem védett körgát, de a rajta megkapaszkodó fák lombjai között fonott falú házak sejlettek, az egyikről egy régi gumiabroncs lógott le egy vastag kötélen, rajta ötéves forma kisgyerek hintázott, fél kézzel a tutaj felé integetve. Visszaintettem neki, mire nevetni kezdett.

- Semmi különös – vontam meg a vállam. - Tényleg olyan, mint egy hajó. Csak kicsit magasabban suhansz és nem kell folyton mentőmellényt viselned, mert az úgyse segítene.

- Jó, persze, neked nem nagy szám – méltatlankodott Anna. - Hányszor utaztál már így? Ezerszer?

- Nem tudom, nem számoltam.

- Apám azt mondta, hogy ennél veszélyesebbet el sem tud képzelni. Robbanásveszélyes hidrogénburok gőzgéppel hajtva. Meg hogy ő fel nem ülne ilyenre soha.

- Akkor ő nem ül fel – hagytam rá. - A legutóbbi súlyos baleset öt évvel ezelőtt volt és akkor is emberi mulasztásból. Semmivel sem veszélyesebb, mint hajózni. Vagy szekéren utazni az őserdőben.

- Azért kicsit izgulok – mosolygott rám Anna. - A repülés olyan természetellenesnek tűnik.

- Ja. Rohadt madarak.

Hangosan felnevetett.

Ahogy a Maros a Tisza felé közelített, egyre több sziget tűnt fel, végül a folyó gyakorlatilag több ágra bomlott és maga a torkolat egy nagy kiterjedésű szigettengert alkotott, amik közül a három legnagyobbra és az alkalmasabb kisebbrekre telepedett rá Szeged városa. A Marost egy terméskövekkel megalapozott, de felül egyszerű fonott fallal védett erőd vigyázta, magas tornyából fényszórók és géppuskák meredtek a folyón közelítő járművek felé. Minden fontosabb településrészt masszív körgát védett, újabban az öntéstalaj gazdagságát kihasználó szántóföldeket is elkezdték így védeni. Az Átkerülés előtti tapasztalatokból okulva senki sem akart a folyóval harcolni, ha árad, akkor áradjon, amerre lát, bőven talál elöntenivaló területeket a körgátakkal elkerítettek helyett.

Megnyikordultak a tutajok kormányevezői, ahogy igyekeztünk minél nagyobb ívben kikerülni a Maros sodrását megcsapoló hajómalmokat, pár vízimolnár komoran figyelt minket, csak akkor enyhült meg az arckifejezésük, amikor már biztosnak tűnt, hogy egy tutajt sem kell kifeszegetnie majd a mohos lapátkerekek alól. Egy gőzcsónak pöfékelt vidáman keresztben a folyón, valószínűtlenül sok ember szorongott rajta.

- Helyijárat – bökött felé az egyik tutajos, amikor Anna rákérdezett, hogy hova sietnek ilyen sokan. Gyerekkorom gőzbuszai jutottak eszembe, régi, átkovácsolt Ikarusok, amik masszív szénszagot árasztva, a vigyázatlan járókelőket szikrákkal ijesztgetve jártak a tízes főút repedezett, lukakkal sűrűn tarkított aszfaltján. Mennyivel nagyobb buli egy ilyen csónakkal iskolába menni.

Mikor a gőzcsónak hullámai meghintáztatták a tutajt, akkor láttam csak, hogy ráhibáztam – az utasok zöme zöld egyenkendőt viselő iskolás volt. Véget ért a hajtás mára.

- Üljenek le középre – szólt ránk a főúsztató. - Nemsokára kiérünk a Tiszára, lehet, hogy megpördülünk!

A marosvári sziget körgátja mögött kikandikált az Albert-híd magasba törő szerkezete. Szóltam Annának, hogy majd figyelje a vizet, mert még ilyet nem látott. A magam részéről órákig el tudtam volna nézni, ahogy a két folyó eltérő színű hordaléka egymásba gabalyodva birkózik, hogy aztán mindig a szőke Tisza nyerjen.

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy ennél szebb hely nem kellene a vízbefúláshoz. Sokkal egyszerűbb lenne minden. Algyő felől egy olajszállító bárka tülkölt ránk türelmetlenül, ahogy érzése szerint túl közel kerültünk hozzá, tönkretéve borongós, szuicid hangulatomat.

Viszonylag jókor érkeztünk, még egy kis időnk maradt is a járőrhajó indulásáig. A sókikötőben végignéztük, ahogy gőzdarukkal egyben kiemelték a tutajokat a vízből, majd kőbakokra helyezték őket, hogy kényelmesen és biztonságosan pakolhassák le róluk az értékes sóbálákat, szedhessék szét a faanyagukat. Elköszöntünk a tutajosoktól, a főúsztatónk kezet csókolt Annának, volt valami modorosság a mozdulatában, de abban a pillanatban kedves gesztusnak tűnt.

Természetesen itt is ellenőrizték a papírjainkat, majd a körgát tetején átsétáltunk a léghajókikötőbe. A vízállás egyelőre alacsony volt, a zöldár még váratott magára, így a töltésekkel védett városrészek között most tekintélyes méretű lapos részek kerültek szárazra, anti ruhát viselő gulyások kisebb marhacsordákat terelgettek rajtuk, az egyik tisztább részen egy gyerekcsapat játszott valamilyen labdajátékot. Az épülő dóm csonka tornyai is tisztán látszottak.

- Az lesz a miénk! - mutattam az raktárakat védő őrtornyok közelébe kikötött, rikító színekre festett léghajóra. Egy másik, némileg nagyobb is lebegett az irányítótoronyhoz közelebb, egyike azon szállítóhajóknak, amikre már nem lehet feljutni. Egy pillanatra felvillant bennem az ötlet, hogy potyautasként mégiscsak közvetlen járattal megyünk fel Pestre, annyira nem hosszú az út, akár a légkamrák között is meg tudnám húzni magam, senki se venne észre – de Anna némileg behatárolta a lehetőségeimet.

Maradt az állig felfegyverzett járőrhajó és a vargabetű.

A biztonsági sávot őrző katonához mentünk és megmutattam a papírjaimat. Egyből bólintott, már várták, hogy mikor érkezünk meg. Annát is megnézte magának, kicsit alaposabban, mint az illő lett volna.

Az utóbbi napokban több kisebb anti bandáról érkezett jelentés, amik valahogy átszivárogtak az aldunai védővonalon és okoztak némi kárt a bácskai villagazdaságok külterületein, ezért egy határvadász raj is felszállt még rajtunk kívül a Keresztesre. Az elhelyezésünkkel nem sokat bajlódtak, volt elég gondjuk rajtunk kívül, az alsó, nyitott fedélzet egyik sarkába leköthettük a csomagjainkat, majd helyet foglalhattunk a kemény, kényelmetlen padkokon a korlát mellett. Anna mindenesetre élvezte, hogy innen mindent látni fog, a katonák se nagyon kerülgették, amikor némi kézfogós-pusziváltós közjátékkal az értésükre adtam, hogy velem van. Ránézésre nem tűntek vérbeli emancipátornak, le mertem volna fogadni, hogy a megtörőktől szuperálták ki őket, mert vagy gyomorral, vagy idegekkel nem bírták odakint a végeken. Ide meg jók lesznek.

A felszállásnál történt egy kis malőr, az egyik kikötőbakról nem oldották le rendesen a kötelet és a magasba lóduló Keresztes úgy rántotta ki a rikító narancsszín fatákolmányt a földből, mint valami rossz fogat. Nem sokkal később két komor arcú matróz dübörgött le közénk az alumíniumlépcsőn, néhány káromkodás kíséretében felhúzták a kötelet a végén himbálódzó bakkal együtt, majd ez utóbbit nemes egyszerűséggel visszahajították a kikötő füvére. A gőzgép hajtotta légcsavarok felzúgtak és nyugat felé fordulva gyorsan magunk mögött hagytuk a várost.

- Mindig furcsa nekem, ha nem látok hegyeket – jegyezte meg Anna, állát a korlát karcos fájára fektette és üres tekintettel meredt az alattunk elúszó ligetekre, nádasokra, villagazdaságok szépen megművelt földjeire. Egyszer még egy robbanómotoros, átkerülés előtti traktort is láttunk, amint egy megrakott pótkocsit maga után húzva döcögött a pocsolyákkal tarkított földúton. Hangos dudálással üdvözölt minket, ahogy harminc méter magasan elhúztunk fölötte.

- Most lesz egy kis időd hozzászokni – mosolyogtam. - A legközelebb, ha hegyeket látsz, az azt jelenti, hogy már szinte otthon vagyunk.

- Mármint te otthon vagy – emelte fel egy pillanatra az állát a korlátról, majd óvatosan visszaeresztette, mintha nehéz lett volna megtartania a fejét.

- Azért remélem, te sem érzed majd nagyon idegennek magad.

- Kicsit már most annak érzem – mormolta halkan.

- A léghajó miatt? Azt mondtad, nem vagy rosszul.

- A rosszullevés meg az idegenség az két különböző dolog – világosított fel. - Mindegy, majd megszokom. Egert is megszoktam. - Újra felegyenesedett és halványan elmosolyodott. - És a családodra is nagyon kíváncsi vagyok. Főleg a lányodra.

Na arra én is.

- Hamar ki fog derülni, hogy jóbarátok vagy halálos ellenségek lesztek-e – biztattam.

- Miért lennénk halálos ellenségek? - fordult felém csodálkozva.

- Hát mert... - Kerestem a szavakat, de végül csak tehetetlenül legyintettem egyet. - A nőknél sose lehet tudni.

Hangosan felnevetett, a korlátnál álló és a tájat figyelő katonák közül többen is felénk fordultak.

- Még ilyen kamu szöveget – csóválta meg a fejét Anna. - Be vagy tojva, hogy mit gondolnak rólad, amiért ilyen fiatal vagyok hozzád képest.

- Nem vagyok.

- Dehogynem. - Felállt, nyújtózkodott egy nagyot, majd a csomagjainkhoz lépett és kihúzta a hátizsákom külső zsebéből a karcos vizespalackot. - Csak rád kell nézni.

Figyeltem, ahogy lecsavarja a kupakot és óvatosan kortyol párat a szegedi vízből. Nem mondtam semmit, pedig lehet, hogy arra vált. Végül visszatette a műanyag palackot a helyére és csípőre tett kézzel végigmért.

- De ha szégyellsz engem, akkor nem akarnál bemutatni anyádnak, nemde?

- Ne ilyen hangosan! - csitítottam.

Körülnézett, de senki sem figyelt ránk, legalábbis jól álcázták. Bár csodálkoztam volna, ha nem fülelnek, odalent nem akadt túl sok izgalmas látnivaló.

Anna visszaült mellém.

- Soha még csak eszembe sem jutott, hogy el akarnám venni az első feleséged helyét – mondta halkan. - Ezt a lányod is tudni fogja.

- Ó, nem hiszem, hogy azzal baja lenne. Kiskora óta próbál összehozni nekem valakit, bár azt hiszem, pár éve már feladta és inkább a saját magánéletére koncentrált. Anyám meg... örülni fog neked. Biztos vagyok benne. A faluban persze csámcsognak majd rajtam a vénasszonyok, de az magasról nem érdekel.

- Akkor nincs is gond? - mosolygott Anna.

- Az égvilágon semmi.

A hatalmas gránitoszlop megremeg majd kifordul a földből, ahogy nagy dördüléssel végigfekszik rajta, belülről remeg meg a szívem. Olyan seb marad utána a hegyháton, mint amit a kikötőbak szakított a kikötő megtiport gyepszőnyegébe, csak éppen tízszer akkora és érzem, hogy valamin állok, valamin, ami lüktet.

Le se kell néznem, tudom, hogy egy köldökzsinór, ami a semmiből fut bele az egyik gödörbe. A szikla alja valami nedves, sötét anyagtól ragacsos, egy gigantikus fog, amit éppen kirántottak a helyéről, mert már elviselhetetlen volt a fájdalom, amit okozott.

És valaki vinnyog odalent.

Nem akarok közelebb lépni, de érzem, hogy önálló életre kel a lábam. Egy, kettő.

Ismerős a vinnyogás, Ada kiszáradt ajkai közül hallottam, amikor Eszterrel vajúdott azon a sötét hajnalon, a kezét szorongatva hallgattam és úgy éreztem, mintha kést forgatnának a szívemben, mert nem tudtam segíteni rajta.

A gödör szélén sikerül csak megtorpannom, küzdök a késztetés ellen, hogy lenézzek. A köldökzsinór megdagad és a bokámra fonódik, de túl gyenge ahhoz, hogy a mélybe tudjon húzni. Kíméletlen mozdulatokkal lerázom magamról, a vinnyogás egyre erősebbé válik. Kétségbeesetten megragadom a vértől iszamos sziklatömböt és megpróbálom visszatuszkolni a lukba, de túl nagy és a helyére sem illik vissza, csak a szívem hasad darabokra, ahogy megfeszítem az izmaimat -

- Rosszul vagy? - hallottam Anna hangját a távolból. Nagyokat pislogva tértem vissza, a fülem úgy zúgott, mintha magas hegyre rohantam volna fel. Odalent egy kicsit szélesebb vízfolyáson megcsillant a nap fénye.

- Semmi gond – mormoltam. - Szeretlek.

Ahogy egyre közelebb kerültünk a civilizációhoz, úgy nyúltak egyre erősebben értem a régi árnyak.