Ahogy közelebb léptem, éreztem, hogy a padló kellemetlenül egyenetlen a talpam alatt, egy hegyesebb kiálló rész még a bakancs vastag talpán keresztül is nyomott. Anna némán nézett, mintha szomorú mosoly játszott volna a szája sarkában.

- Nem raboltak el – közöltem vele.

- Nem – felelte tiszta hangon.

Megálltam pár lépésnyire tőle. Az olajmécsesek inogó fényében semmi sem tűnt mozdulatlannak, az árnyékok ide-oda hajlongtak, mégis olyan érzésem volt, mintha egy szoborcsoportba merevedett pillanat részévé váltam volna.

- Nem az vagy, akinek ismertelek – közöltem vele halkan.

- Te se.

Éreztem, hogy a zubbonyomat összemocskoló vérfoltokat nézi.

- Én se – bólintottam.

- Akkor hát egyformák vagyunk.

- Azért azt nem mondanám. - Az AMD kezdte elviselhetetlenül húzni a karomat, lassan leengedtem a fegyvert. Kintről sem szűrődött be semmi hang, pedig az erősítésnek lassan már meg kellene érkeznie.

Ahogy felmértem a terepet, leesett végre, hogy miért annyira egyenetlen a padló. A sziklába vájt üreg aljába a Kárpát-medence domborzati térképét vésték, néhány helyen agyagból formázott toldatokkal kiegészítve, a folyóknak mély barázdákat vájva. A Kárpátok déli vonulata nyomta annyira a talpamat, amikor bejöttem. Kicsit odébb léptem, a Délvidék sokkal kényelmesebbnek bizonyult.

A megszállt és emancipáció alá vont részek barnás, vöröses színt kaptak, annyira nem is akartam tudni, hogyan.

Anna csuklójából továbbra is csepegett a vér.

- Komolyan azt gondoltátok, hogy ezzel... - mutattam körbe egy tétova mozdulattal. - Hogy bármit is...

- Te is tudod, hogy erő van ebben.

- A hegyek, ugye? - Bólintott. - És a megölt nők. És még te szörnyülködtél, hogy a megtörőknél voltam.

- A gyilkosság és az áldozat nem ugyanaz.

Újra megmarkoltam az AMD-t.

- Állj fel és lépj oldalra – utasítottam. - Látni akarom a kezed!

- Vége van már, Zsombor – nézett rám szelíden.

Megismételtem a felszólítást. Kelletlenül feltápászkodott, majd felém fordította a sebhelyeit.

- Így akarsz megbilincselni?

- Nincs nálam bilincs. Lépj ki abból a körből!

- Mondom, hogy vége van. - Szomorúan csengett a hangja. - Semmit sem kell tenned.

Megráztam a fejem, majd a vállamra löktem a karabélyt és előhúztam a gyorskötöző csomagot a combomra vart tartóból. Annához léptem és óvatosan megfogtam a karját. Nem ellenkezett, hideg volt, mintha egy holttestet érintettem volna. Esetlen mozdulatokkal bekötöztem a csuklóit. Egy szót sem szólt közben. Fogalmam sem volt, mennyi vért veszíthetett, a sápadtságából ítélve sokat. A televérzett térkép alapján rettentő sokat. A mellényzsebemből előráncigáltam a soha nem használt tiszti laposüveget és beleerőltettem pár kortyot, majd leültettem a Balaton mellé.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, tele voltam banális kérdésekkel és szemrehányásokkal, amiket túlságosan esetlennek és üresnek éreztem.

Végül leültem a Bakonyra. Anna valahova a távolba meredt. Odakint továbbra is semmi.

- Tényleg vissza tudtátok volna hozni? - kérdeztem végül.

- A feleséged – bólintott. - Nem hiszem.

- Rögtön gondoltam.

- Nem csak te kutattad, mi történt vele. De igazából senki sem tudja. Talán átkerült valahova. Vagy vissza. Vagy sehova.

Az egyik agyaggerincet bökdöstem a bakancsom orrával.

- Sokáig azt hittem, hogy te...

- Meddig? - kérdezte fakó hangon.

- Ameddig apáddal nem beszéltem róla. Mielőtt meghalt volna. Senki sem az, akinek gondoltam. Akinek gondoltuk.

- A végeredmény ugyanaz.

Kezdett egyre jobban zavarni a kinti mozdulatlanság. Átfutott a gondolataim között az a lehetőség is, hogy Anna azért ilyen nyugodt, mert sikerült a tervük és ha kimegyek majd, akkor egy új átkerülés utáni világ fogad majd. Érdekesnek tűnt a lehetőség, de nem sújtott a porba. De ha ez a helyzet, akkor miért ilyen szomorú? Gael miatt? Miattam?

És akkor se lehetne ilyen csend odakint, a korabeli beszámolók szerint hatalmas szélvihar követte az Átkerülést, nem síri csend.

- A világot nem olyan könnyű megváltoztatni – jegyezte meg Anna. - Főleg, ha a világ nem akarja.

- Erre csak most jöttél rá? - kérdeztem.

- Nem – ingatta a fejét. Pár hajfonatán megcsillant valami olajos fény, ahogy mozgott.

- Akkor mit keresel itt, így?

- Az, hogy az ember mit gondol, meg az, hogy mi a sorsa, két különböző dolog.

- Tudtad, hogy nem működik, és mégis végigcsináltad, hogy...

- Te ezt nem értheted.

- Mert nincs is értelme! - Kicsit felemeltem a hangom.

- Számodra nincs – hagyta rám Anna. Nem lehetett mit kezdeni vele.

- El akartalak jegyezni – vallottam be neki. - Aznap este, amikor... eltűntél.

- Sejtettem – felelte. Mintha megmozdult volna valami a hangjában, a fakó szomorúságba mintha valami más is vegyült volna.

- Mit mondtál volna?

- Szívesen lettem volna a feleséged.

- És az álcádon kívül?

Lassan elfordította a fejét és a szemembe nézett.

- Az álcámon kívül – mondta.

Legszívesebben üvöltöttem volna.

- Akkor meg... - Megint tétován körbemutattam, a hegyormokon, folyó menti lakott területeken beivódott, alvadó vérfoltokra. - Akkor meg miért inkább...

Nem válaszolt semmit, visszafordult a Balaton felé és a Tihany szigetének apró buckáját nézte.

- Mert az volt a sorsod, ugye – feleltem helyette.

- Ahogy a tied is az, hogy egyedül élj – bólintott. - Hiába próbálsz tenni ellene, nem érsz el vele semmit.

- Ez hülyeség!

- Akkor legyen az.

- Miért teszel bármit is, ha úgy gondolod, nem változtat semmin?

- A dolgok előre meg vannak írva, de csak utólag lesznek nyilvánvalóak. - Kicsit odébb csúszott, majd a Badacsonyba kapaszkodva felállt és felém fordult. A vékony, lepelszerű ruhája és a mögötte pislákoló mécsesek miatt olyan volt, mint valami szellem. - Végig kellett csinálnom.

Idegenebbnek éreztem, mint valaha.

- Haragszol rám – mondta halkan.

Morogtam valamit.

- Inkább magamra – folytattam kicsit artikuláltabban. - És nem éppen a harag az, amit érzek.

- Mert becsaptalak.

Keserűen bólintottam.

- Nem jobban, mint én téged.

- Amikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy nagy örömet és nagy fájdalmat fogunk okozni egymásnak. - Egyre több élet költözött a hangjába. - És hogy nem tehetünk ellene semmit. Ahogy az anyamedve is azt tette, amit tennie kellett, és te sem azért ölted meg, mert haragudtál rá.

Az AMD-re bambultam, aminek a társa szétzúzta a barna szőrrel borított koponyát.

- Tehát már akkor te voltál – néztem Annára. Jelenésszerű alakjából nehéz volt felidézni a szürke csuklyás, faragott botot tartó druida alakját az erdő vérgőzös félhomályában, de utólag visszagondolva tényleg nem volt egy daliás termetű varázsló, aminek általában képzelik őket.

És nem volt férfi sem.

Lehajtotta a fejét, mintha rácsodálkozva végigmérné a testét. A kis Eszter örült így magának, mikor fürdetéskor megpillantotta a köldökét.

- Én – nézett újra rám.

- És a sziklákat is te borítottad rá a szarmatákra.

- Én.

- És a írásokkal teli köveket is te buktattad a földre a repülőgép roncsánál.

- Én – erősítette meg ezt is. - Azok a jelek nem a ti szemeiteknek vésődtek oda.

- És hegyeket hoztatok át az időn.

- Némelyiket.

Zavarni kezdett, hogy ő áll én meg ülök, jobban zavart, mint az odakint feszülő néma csönd amit már a doktor tompa zihálása sem tört meg. Belekapaszkodtam a karabélyba és felálltam, a barlang nehéz levegőjétől már sajgott a fejem.

- De nem miattunk nem sikerült – állapítottam meg.

- Semmit sem tudtok a világról, amibe kerültetek – rázta meg a fejét szánakozva. - Lehet, hogy a föld összes seregét szét tudnátok szórni egy pillanat alatt, mégis tudatlanabbak vagytok, mint bármelyik tetves, bélférges anti gyerek. Ott buktunk el, hogy azt hittük, az átkerülésetek a véletlen műve volt, valamiféle tévedés vagy baleset. De minél közelebb jutottunk a tervünk végéhez, annál tisztábban láttuk, hogy azzal megyünk szembe, amiből táplálkozni akarunk. De ha egyszer megindítasz egy sziklát a hegyoldalban, az nem áll meg, akkor sem, ha akarod.

Nem bírtam ki, a Bakony egyik agyagcsúcsán centi széles repedést tátongott. A bakancsom orrával kissé ráfeszítettem, mire lehasadt és a völgybe csúszott. Tessék, értem én, miről beszélsz.

- Voltak, akik árulók lettek – folytatta Anna. A hangja fokozatosan visszafakult az eredeti tónusába, már nem is állt annyira egyenesen. - Ezért nem csodálkozom azon, hogy te jöttél ide. Tudtam, hogy még találkoznunk kell.

- Bajóti – suttogtam magam elé. Anna bólintott. - Ő is...? Mennyire?

- Eléggé. Majd visszatért az övéihez és azt mondta, Isten ellen nem harcol.

- Isten ellen? - kaptam fel a fejem. - Melyik Isten ellen?

Nem válaszolt. Kintről halk csattanások hangja szűrődött be, majd motorzúgás, egy figyelmeztető duda szava, tompa kiáltozás. Kelletlenül megmozdultam és közelebb léptem Annához.

- Azt tudod, hogy ezt már nem... - néztem rá bizonytalanul.

- Tudom. Sajnálom, hogy így alakult.

Nem könnyítette meg a dolgomat, annyira álságosnak tűnt ezt a megjegyzése, hogy legszívesebben felpofoztam volna.

- Korábban kellett volna sajnálnod! - csattantam fel. - A legvégén is kiszállhattál volna, ha tudod, hogy úgyis bukjátok! Csak szólsz azon az estén, amikor elraboltattad magad, meg Esztert...

- Nem akartam, hogy Eszternek baja essen.

- Sokat ért vele.

- Elmondta, hogy... - Elharapta a mondat végét.

- Mit?

- Beszéltél vele utána?

- Persze, hogy beszéltem.

- Akkor nem mondta el.

- Mit?

Lassan összefonta a kezét a vállain, majd gyengéden végigcsúsztatta magán, hogy végül védelmezően megállapodjon a hasán, kissé meggyűrve a vékony, áttetsző szövetet.