A konyhai nagy falióra percmutatója a XII-re ugrott, hat óra, és szinte ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Rövid csengetés volt, az asszony meg se hallotta volna, ha még alszik, de nem aludt, mert rendbe akarta rakni a házat. Tegnap már nem volt kedve hozzá, de zavarta a rendetlenség. Adnom kell erre, különben teljesen szétcsúszok, figyelmeztette magát, így már ötkor fent volt, szinte a nappal kelt és a nappalival már egész jól állt. Épp egy reggeli kávén gondolkozott, amikor becsöngettek.

- Ki a fene ez ilyen korán? - mormolta félhangosan. A kandalló melletti tükörben gyorsan megnézte magát. Slampos, gyűrött ruha és egy nevetséges kendő, amivel felkötötte a haját. Remek. Így még az udvarra se mehet ki, nemhogy a kapuhoz.

Újra egy rövid csengetés.

Nem várt senkit. Házaló ügynök ilyen korán nem csenget be, ha van egy kis üzleti érzéke. Hacsak azért nem, mert el akarja kerülni a rendőröket. Végül úgy döntött, hogy nem érdekli, ha fontos a dolog, majd visszajön később, akárki is legyen az.

Letámasztotta a seprűt és kiment a konyhába. A konyha ablaka a hátsó kertre nyílt, így nem kellett vigyáznia, hogy a kapu felől meg ne lássák, amúgy is magas a kerítés és az az utálatos növény is teljesen benőtte már, amit az embere ültetett. Kinyitotta a sparheltet és meggyújtotta az este bekészített szalmát meg kukoricacsutkát. Épp pár vékonyra hasított fadarabot akart bedugni a tűzbe, mikor újra csengettek, ezúttal hosszan és agresszívan.

Mi a fene már...

Ideges mozdulatokkal benyomta a fát a helyére, rácsukta az ajtót és a kis fémlábosba készített vizet a megfelelő helyre húzta a vaslapon. Ki a fene az? Kora reggel, amikor...

A hálóba vezető falépcsőn járt, mikor megint csengettek. Felérve kilesett az ablakon és egyből elszállt a mérge, helyette valami alattomos, jeges érzés mart a szívébe. Már nem érdekelte a ruhája meg a szakadt papucsa sem, amit már rég ki kellett volna cserélnie. Leviharzott a lépcsőn, a kapukulcsot kétszer is elejtette, végül a kőlapokkal burkolt járdán végigkopogva belekapaszkodott az ajtóba és kinyitotta a fejmagasságba vágott kémlelőajtót.

- Vadány Ferencné? - kérdezte az emancipátorok egyenruháját viselő tiszt. Virág bólintott. - Kovács Lajos hadnagy vagyok, ő pedig a bajtársam, Kiss József hadnagy. A fiával kapcsolatban...

Virágnak muszáj volt a kapuba kapaszkodnia, mert úgy érezte, hogy a lába nem tudja megtartani. Attila tegnap vonult be az emancipátorokhoz, egyből behívták, amint betöltötte a tizenhetet és az apja nem volt hajlandó bevetni a kapcsolatait az érdekében. Simán szerezhetett volna neki halasztást vagy akár felmentést is, vagy valami olyan polgári munkát, amit elfogadnak egyenértékűnek. De nem, a fiúnak kötelessége bevonulni, mondta az embere, Virág pedig ki tudta volna kaparni a szemét a hangsúly miatt. Akkor azt gondolta, ez az utolsó csepp, de már előtte is voltak ilyen utolsó cseppek, és azóta is. Amikor Tünde elmenekült tőlük, akkor az tényleg annak tűnt, az is sokkal inkább az embere hibája volt, nem az övé. És most hagyta, hogy a fiukat is elvigyék, hogy akármi történhessen vele. Ő meg itt van egyedül ebben az átkozott házban és napról-napra hiábavalóbbnak érzi ezt az egész kínlódást, amit életnek hívnak. Az az utolsó szajha Hornainé is hogy korzózott a felszegedi piactéren a drága fiacskájával, akit szolgálatra alkalmatlannak nyilvánított a bizottság, mindenki tudta persze, miért. Ferencnek meg csak azt a rohadt telefont kellett volna felemelnie, hogy valamelyik híres fővárosi barátja egy kartonnal odébb tetesse Attila lapját. De nem, a fiúnak kötelessége bevonulni. Ráadásul tegnap annyira ideges volt miatta, hogy egész nap csak veszekedett szerencsétlen gyerekkel mindenért, az állomáson meg majdnem sírógörcsöt kapott, amikor a többi gyerekképű fiúval együtt Attilát is felterelték a vonatra a sunyi képű őrmesterek és a szénszagú szerelvény kipöfögött Szolnok felé, ahol az a rosszhírű alapkiképző-tábor van. Csak tegnap... És most ez a két ember meg..?

- Jól van, asszonyom? - kérdezte Kovács Lajos hadnagy. - Bemehetünk? Jobb lenne, ha nem az utcán...

Virág próbálta összeszedni magát. Nagy nehezen beletalált a kulccsal a zárba, a kapu kattant egyet és nyikorogva kinyílt. Ez is miért nyikorog? Rég meg kellett volna olajozni, de az férfimunka, férfi meg mióta nincs a háznál...

- Kapaszkodjon belém, ha gondolja – ajánlotta fel a karját Kiss József hadnagy. Mindkettőjüknek olyan volt az egyenruhája, mintha most léptek volna ki a katonai ellátóüzletből, sehol egy porszem, egy gyűrődés. Csak hogy még szánalmasabbnak tűnjek a koszos gönceimmel és a kócos hajammal, gondolta Virág.

Valahogy bejutottak a házba. Kovács hadnagy egy pohár vizet és egy széket javasolt neki, gépiesen bólintott. Bevezette őket a konyhába és lerogyott az asztal mellé. Az asztal legalább rendben van, szaladt át a fején. Azt még este megcsinálta, nem szeret rendelten asztalnál enni. Miközben Kovács hadnagy egy pohár vizet töltött neki, Kiss bezárta a bejárati ajtót.

- Ezt igya meg – tette le a poharat Virág elé az emancipátor tiszt. A asszony engedelmeskedett, majd nem bírta tovább és megkérdezte, hogy mi történt Attilával. Ekkor már mindkét emancipátor a konyhában volt, az ablak előtt álltak, a sápadt reggeli fény körbeölelte az alakjukat.

- A fiával minden valószínűség szerint minden a legnagyobb rendben – mérte végig hidegen Kovács hadnagy. - Miatta nem kell aggódnia.

Virágnak csak lassan esett le, hogy valami megváltozott a férfi hangjában, valami nagyon, valami nagyon-nagyon... Az agya mélyén elkezdett zúgni egy vészharang. A poharat még mindig a kezében tartotta, pedig csak az alján remegett pár csepp víz. Pislogott, hogy tisztábban lásson, az ellenfény bántotta a szemét, pedig még csak alig kelt fel a nap. Kiss hadnagy közben körbejárta a konyhát, kihúzta a fiókokat és elkezdett pakolni. Virág ujjai elfehéredtek a poháron, de nem mondott semmit. A vészharang már a dobhártyáján lüktetett. Kiss hadnagy kiszedte a késeket a fiókokból, leakasztotta a klopfolót a falról, majd a hokedli alól elővette a vesszőkosarat, amivel Virág a piacra szokott járni és beleszórta az összegyűjtött konyhai eszközöket.

- Nem tudnak semmit a fiamról – szólalt meg végül az asszony.

- Igaza van – bólintott Kovács hadnagy.

A magas férfi továbbra sem mozdult, a társa viszont annál aktívabb volt. Behúzta a függönyt a konyhába, majd átment a nappaliba. Hallatszott, hogy kinyit mindent szekrényt, kihúzza a fiókokat, leakasztja a piszkavasat a kandalló mellől, becsukja a nagy ablaktáblát, ami már egy ideje szorult, az idegen férfinek is jól meg kellett löknie. A ház egyre sötétebbé vált. Kovács hadnagy egykedvűen nézte az asszonyt, aki próbálta állni a férfi tekintetét, de nem bírta sokáig. Már nem bánta, hogy ilyen slampos és kócos. Ebben a ruhában legalább még annál is vénebbnek és csúnyábbnak látszom, mint amilyen vagyok.

- Evett már? - kérdezte Kovács hadnagy.

- Nem – felelte Virág.

- Egyen nyugodtan – biztatta a férfi. Virág majdnem visszaszólt neki, hogy épp most rakták el az összes kést, így kenyeret sem tud vágni, de inkább csak ezt mondta:

- Nem vagyok éhes.

- Ahogy gondolja – hagyta rá Kovács hadnagy. - Remélem van pár napra élelem a házban.

Virág mereven nézte egy ideig, de megint csak ő maradt alul, el kellett kapnia a tekintetét. Végül bólintott. Úgyis áttúrnak mindent. Két erős férfi, ő meg csak úgy beengedte őket. De hát mit tudott volna...

Kiss hadnagy időközben végzett az emelettel is. Bejött a konyhába, újabb dolgokat szórt a vesszőkosárba, Attila régi bicskájának gyöngyházberakásos nyele megcsillant a függöny résén bevágó fénysávban. Az embere régi pisztolya is nála volt, amit Virág a párnája alatt tartott egy vékony fadobozban. Kiss hadnagy felmutatta a pisztolyt a társának, az bólintott majd a kosár felé bökött. Kiss kiszedte a tárat a pisztolyból, majd a szánt is leakasztotta róla, aztán alkatrészenként a kések és egyéb veszélyesnek ítélt dolgok mellé szórta. A tárat a zsebébe süllyesztette.

- A hátsó szoba jó – közölte. Kovács meleg bariton hangjához képest Kissnek vékony hangja volt, sehogy sem illett a termetéhez. Más körülmények közt Virág akár komikusnak is találta volna.

- Fáradjon át a hátsó szobába – kérte Kovács hadnagy.

Talán ellenkeznem kellene, gondolta Virág. Esetleg segítségért kiáltani. Hozzájuk vágni ezt a poharat. Akármit...

Végül szó nélkül engedelmeskedett, de érezte, hogy valahol mélyen egy hideg, számító düh kezd gyűlni benne. Illatot is érzett hozzá: a tavaszi puszta illatát, amiről nemrég húzódott vissza a víz, a fű dús és selymes, apró, fürge lovak bóklásznak rajta, mellettük alacsony, mokány emberek, akiket legyőzni le lehet, megölni meg lehet, de megtörni nem. Minden olyan nagynak tűnt, még a fűszálak is, némelyik fölé magasodott. Hány éves volt? Négy? Akkor látott először meghalni valakit.

A hátsó szoba az embere szobája volt, egy ritkán használt, szűk, ablaktalan helység, benne egy kopott íróasztal, zsúfolt, poros könyvespolcok és egy jancsikályha.

Kovács belépett és felkapcsolta a lámpát.

- Itt nem tud lefeküdni – állapította meg. Virágnak egyből görcsbe rándult a gyomra a lefekvés szótól. Mélyeket lélegzett, várta, hogy a hideg, számító düh elmossa a kezdődő pánikot. Majd pont azért vesznek ilyen ruhát és törnek be Szeged közepén egy házba, hogy egy olyan nőt erőszakoljanak meg, mint én, próbálta racionálisan végiggondolni. Nem tudta meggyőzni magát, legszívesebben sikoltozni szeretett volna, tíz körömmel a két férfi arcának esni, harcolni, menekülni...

Kiss hadnagy eltűnt, majd egy nagy csomaggal tért vissza. Leránthatta a nagyágyról a takarót, beledobált pár párnát és most az egészet a padlóra lökte. Nagyjából tele is lett vele a szoba.

- Itt kell maradnia – mondta Kovács. - Ha vécéznie kell, kopogjon. Majd kap enni és inni, azt külön ne kérje. Ha sokat akar vécézni, kap egy vödröt, úgyhogy inkább tartogassa egy darabig.

Virág belépett a szobába. Becsukták mögötte az ajtót és ráfordították a kulcsot. Az ajtó jól zárt és jól szigetelt, az embere utálta a családi élet birodalmába beszűrődő neszei. Egyedül csak a lámpa sárgás fénye maradt.

Az asszony a földre hányt párnákra rogyott és úgy döntött, hogy végre szabad folyást engedhet a könnyeinek.