Újra megnyomta a csengő gombját, a házból hallotta, hogy az szól is, de odabent továbbra sem mozdult semmi. Lábujjhegyre állt, hogy átlessen a tömör fából ácsolt kapu fölött, de hiába volt magasabb az átlagnál, így sem látott semmit. Az utcáról csak az emeleti hálószoba ablakát lehetett látni, úgy tűnt, hogy be van húzva a függöny. Se telefon, se csengő, úgy tűnik, nincs szerencséje. Virág vagy egész nap piacozik valahol, vagy elutazott. Attilát minden bizonnyal már bevitték, látta a bevonultatási menetrendet, tegnap volt soron a szegedvári és a felszegedi körzet, gondolta, Virág örülne neki, ha váratlanul meglátogatja átutazóban. Ide kellett volna szólnia korábban, de fogalmas sem volt, mikor érkezik pontosan és a nővérét ismerve biztos volt most elég baja a bevonulás miatt. Nem akarta még jobban leterhelni, elég neki a család. A szűkebb család.

Szórakozottan letépett egy húsos levelet a sűrű sövényből, aminek a mélyén valahol ott lapult a kerítés is, szétmorzsolta majd eszébe jutott, hogy hagyhatna üzenetet. Itt jártam, vagy valami ilyesmi. Notesz és tintaceruza mindig volt a mellényzsebében, ez az ő szakmájában elengedhetetlen, bármikor jöhet egy olyan gondolat vagy információ, ami túl fontos ahhoz, hogy elfelejtse. Kivette az apró jegyzettömböt, nézte egy darabig majd visszatette. Nincs semmi értelme, majd ha Fiumébe ér, akkor felhívja. Elméletileg lesz két teljes napja az Esztergom kifutásáig, abba meg csak bele tud szorítani egy interurbán hívást.

Visszatette a noteszt, vetett még egy pillantást a nővére házára majd megtörölte a homlokát – meleg lesz ma is - és elindult. A poros utca végén összefutott Virág szomszédjával. A kövér asszony sem tudott semmit, de tegnap mintha valaki látta volna elutazni, legalábbis ott volt az állomáson. Ajtony hirtelen nem tudott volna senkit sem mondani, akihez Virág el akarna utazni, de végül is nem tudott olyan sokat a nővére életéről. Lehet valaki régi barát a tiszamentéről, ahol éltek korábban. Akár szeretője is lehet valahol, amennyit a Vadány foglalkozik vele, még ez se lenne meglepő. Ajtony számára ezek a dolgok kívül voltak azon a kategórián, amit el tudott volna ítélni. Előbb meg kell érteni valamit ahhoz, hogy elítélhessük. De az is lehet, hogy bement a városba. Nincs piacnap, de üzlet akad elég ahhoz, hogy egy napot is eltöltsön benne az ember. Elköszönt a kövérkés szomszédasszonytól és lesétált az erőd melletti kompkikötőhöz. Még volt egy pár perce a járatig, leült a partot védő kövekre és a lustán szétterülő vizet nézte.

Az alszegedi repülőtéren közölték vele, hogy nincs rajta a fiumei járat utaslistáján.

- Nézze meg még egyszer – kérte az ablak mögött ülő ősz hajú nőt. - Biztos rajta vagyok. Tallér Ajtony. A Kereskedelmi Hírszerzés foglalt nekem helyet.

A nő kötelességtudóan átfésülte újra a nem túl hosszú listát és újra nemet intett.

- Sajnálom, nincs rajta. Van pár áthúzott név, talán az egyik lehet.

- Áthúzott név? - hajolt közelebb Ajtony. A nő kelletlenül odébb húzta a papírt.

- Egy kiemelt küldöttség miatt átsoroltunk pár utast – magyarázta.

- És kihúztak engem? - Ajtony igyekezett uralkodni magát, amikor mérges lett, nevetségesen vékony kappanhangon tudott sipítozni és azt utálta.

- Esztergomból jött a véglegesített lista, a cég vezetésétől – mondta a nő. - Ha panasza van, beírhatja ebbe a könyvbe.

Ajtony vett pár mély lélegzetet.

- Nem kell – intett. - Mikor megy a következő gép Fiumébe?

- Három nap múlva. De az is tele van.

- Az én foglalásomat oda sorolták át?

- Megnézhetem, ha gondolja.

Három nap, esett le Ajtonynak. Teljesen mindegy, hogy foglalkoztak-e azzal, hogy rendesen átsorolják vagy sem. Végül is teljesen felesleges, három nap alatt vonattal is leér úgy, hogy közben még az Átkerült Területeket is érinti, mert csak arra van vonat. Ha meg ráérősebb, ott a hajó. Hogy mennyire utálja ezeket a pitiáner húzásokat!

- Köszönöm, nem kell.

Megúszta kappanhang nélkül.

A postakirendeltség pár perc sétára volt, mikor odaért, a postáskiasszony elé tette a katonai csekkfüzetét és beköltözött a telefonkabinba.

- Fiume harminckettest. - Megvárta, amíg átkapcsolják, majd a főnökét kérte. Az ezredes először azt hitte, szórakozik vele, de utána elég hamar magához tért és intézkedni kezdett. Ajtony letette a hallgatót és némán ült a kabinban, várva, hogy visszahívják. Közben ketten is érkeztek, akik interurbán akartak beszélni. A postáskisasszony zavartan a „Foglalt” táblára mutatott. Az első, egy civil szó nélkül kiment a hivatalból, de a második, egy felderítő hadnagy odajött a kabinhoz és a sötét üvegen keresztül próbált benézni, majd a fülét is a ráreteszelt ajtóra tapasztotta. Ajtony félhangosan azt mormolta: „Igen, uram. Értem, ezredes. Igen, persze, megvárom”. A felderítőtiszt megcsóválta a fejét és ő is kiment.

Épp becsukta maga mögött az ajtót, mikor csörögni kezdett a telefon. Érdekesebb lett volna akkor, mikor ez a tag éppen hallgatózik és azt hiszi, odabent telefonálnak, gondolta Ajtony.

- Igen? - emelte a füléhez a hallgatót.

Nem az ezredes volt, hanem az egyik tisztje, a neve nem tűnt ismerősnek, csak kicsit később, a hangja alapján rémlett valami. Kiderült, hogy az ezredes letelefonál az alszegedi reptérre, hogy mégis hogy gondolják, hogy leveszik az emberüket a gépről holmi egomi akárkik miatt, de túl sokat nem sikerült elérnie, közölték vele, hogy a gép épp felszáll. Valóban, pár perc múlva hallatszott is, hogy a csillagmotoros kétfedelű áthúz a postakirendeltség felett. Erről ennyit, gondolta Ajtony. De a tiszt sem tétlenkedett, ellenőrizte a menetrendeket és talált egy vonatot, amivel fel tud utazni Pestig, ott szerveznek neki autót sofőrrel és talán eléri a kora esti fiumei személyt is Tatabányáról, de ha nem, akkor a másnap estit biztos, arra akár a fővárosban is felszállhat, oda is elviszi az autó. Akárhogy is lesz, még épp időben leér, mert az ÓmHH Esztergom nem fogja megvárni, az biztos. A küldetés előtti megbeszéléseket így ki kell hagynia, de majd vastagabb dossziét készítenek neki, hogy mindennel tisztában legyen, meg amúgy is bíznak a tapasztalatában. Azért is ragaszkodtak hozzá, szemben az egomiak által ajánlott diplomatával, akinek semmiféle görög tapasztalata nincsen, még a nyelvet se beszélni.

Itt a probléma gyökere, állapította meg Ajtony. A pitiánerség forrása.

A vonat fél óra múlva indul az alszegedi állomásról, jelezte még a tiszt. Nem sürgette, de azért benne volt a hangjában, hogy Ajtony jobban tenné, ha indulna. Nehogy az egomiak ebbe is beleköpjenek.

Letette a hallgatót és kilépett a kabinból. A „Foglalt” táblát megfordította és odament a postáskisasszonyhoz. A nő az órára nézett, majd beírta a füzetbe a kiszámított összeget, beszélgetésnek számolva a várakozást is. Ajtony nem vitatkozott, szó nélkül aláírta és kitépte a lapot. Megvárta, amíg a nő elteszi a megfelelő mappába, azon se lepődött volna meg, ha nekiáll problémázni a fiumei pecsét miatt; a déliek gyakran szórakoznak az esztergomi parancsnokságok csekkjeivel. Más körzetből kell lehívni hozzá a fedezetet és ez nem mindig zökkenőmentes. De a postáskisasszonynak nem volt vele gondja, így Ajtony biccentett és elindult a csomagmegőrző felé. Soha sem utazott sok csomaggal, de azt a keveset sem volt kedve átcipelni az egész városon.

Az út észak felé nem szolgált sok izgalommal, bár többször is átmentek eltérő emancipációs szintű területek határain. Ilyenkor a vasútőrökhöz helyi polgárőrök is csatlakoztak és mindenkinek ellenőrizték az iratait. Ajtonnyal nem sokat foglalkoztak, elég volt megmutatnia a kereskedelmis igazolványát. Mellette egy vékony, kelta származásúnak tűnő férfi utazott, azt egyszer el is vitték valahova, de kimagyarázhatta (kifizethette?) a helyzetet, mert visszajött. Szemben két idősebb hölgy, a legutolsó esztergomi divat szerinti elegáns ruhákban, nem is tetszett nekik, mikor a kelta néha ki akarta nyitni az ablakot.

Ajtony egy darabig a tájat nézte, az egy kaptafára épült állomásokat, a vasúthoz tapadó telepeket, településeket, a töltés melletti úton haladó embereket és állatokat, az úton túl susogó nádasokat, hullámzó vizeket, feltört földeket és érintetlen ligeteket.. Mikor megunta, elővette a bőrkötésű mappáját, amiben az aktuális ügyeihez összeszedett papírokat tartotta. Még indulás előtt volt egy kis ideje átcserélni, az al-dunai görög kereskedelmi központ dolgait egy vaskos borítékba zárta, azzal most egy darabig nem lesz gondja. Még nem kapott sok visszajelzést, de úgy érezte, hogy jó munkát végzett. Sikerült visszanyesnie pár kockafejű parancsnok hülyeségeit és úgy tűnik, a Duna-expresszbe is új életet vernek, gyakorlatilag Ómagyarországon keresztül kötik össze az észak felé terjeszkedő rómaiak és az európai meg kisázsiai görögök közti kereskedelmet. Oda-vissza leszedve a sápot a tranzitért és a védelemért, persze. Ráadásul mindezt az egomiak akarták, a fiumei KH parancsnokság számára ez a projekt huszadrangú volt, őket a tengeri dolgok érdeklik. Na ennyire vagyok én a „déliek” embere, állapította meg keserűen. Cserébe meg megfúrják a fiumei repülőjegyemet. Pitiánerség a köbön.

A bőrkötésű mappába nem tudott túl sok mindent beletenni, a konkrét dolgokat Fiumében készítették össze neki, meg terveztek pár tárgyalást, alapozást is különféle szakértőkkel, hírszerzőkkel. Ezt most mind megfúrták, marad az írott anyag, ha meg még akad kérdése, azt intézheti a hadihajó rádióján keresztül, feltéve, ha odaengedik. Meg nem túl bizalmas a kérdés. A rombolón állítólag mindenki az egomiakhoz húz, mert csak úgy sikerült plusz pénzt kiharcolnia a flottának az új egységre, hogy az állománytáblára a pénzt is adó minisztérium tette rá a kezét, a „saját” embereivel töltve fel a hajót. Még tiszt is volt olyan, akinek ez volt az első tengeri szolgálati helye, előtte valami dunai naszádon dolgozott. Ajtony sose tudta megérteni ezeket a csörtéket, bár őt is zavarta az, ahogy Fiumét és környékét egyre inkább visszafogták. Talán még jobban is zavarta, mint az átlagpolgárt, akinek a lokálpatriótai érzéseit bánthatta a dolog. Ajtony rálátott az elszalasztott és a kiaknázatlan lehetőségekre is, de elfogadta, hogy van egy magasabb koncepció, kellett, hogy legyen. Elsősorban ómagyar volt, méghozzá meggyőződéses: nem született bele az állampolgárságba, hiába tartozott az a szállásterület is névleg az országhoz, a Dérhajú nem ismert el senkit maga fölött. Még a Nap Atyát is csak társának tekintette, akivel együtt uralják az íjfeszítőket. De a Dérhajú elbukott, a sajátjai kezétől bukott el, nem is a fő ellenségnek tartott ómagyaroktól. A fő ellenség annyira volt ellenség, hogy a meggyilkolt főlovas gyermekeit kimentette a győztesek kezeiből, ahol Ajtonyra szégyenteljes, nyomorék szolgaélet, Virágra pedig valószínűleg halál vált volna, hiszen nála ez volt az egyetlen biztos módszer az, hogy ne vigye tovább a Dérhajú vérvonalát. Nála.

Ajtony elfordult az ablaktól és inkább a két asszonyt nézte, akik békésen aludtak a fejtámasznak dőlve. A vonat egykedvűen zakatolt. Nem kell a tájat nézni, túlságosan is a régi dolgokra emlékeztet.