Tiberius Sempronius Longus, nézte a viasztáblára írt nevet Hannibál. Nem tartotta magát diplomatának, más dolog az uralkodás és más a cikornyás beszéd, ami mögé elrejtik azt, amit igazából mondani akarnak. Elrejtik, de úgy, hogy érhető maradjon. Neki ez nem ment, épp ezért tartott jó diplomatákat az udvarában, követve Hamilkár példáját. Az apa még a fiánál is nyersebb volt, a csataterek és hatalmi harcok edzették, sohasem kertelt, ha ki akarta mondani azt, amit ki kellett mondania. Egyszer majdnem elfogott egy ómagyar hadihajót, ami szerencsétlenségére belefutott Hamilkár inváziós flottájába Massiliánál. Az ómagyar kapitány fenyegetni próbálta, de nem jutott vele messzire, Hamilkár letisztázta, hogy ezek szerint valamelyikük hamarosan meg fog halni és máris a lényegre térhettek. Az ómagyarok elmenekültek, de biztos nem teszik ki az esetet a dicsőségtáblájukra. Bár más forrásból soha nem hallotta ezt a történetet, a büszke átkerültek valószínűleg eltitkolták a népük elől.

Hannibál diplomatái azonban most nem voltak kéznél. Tiberius Sempronius Longus biremise viszont reggel behajózott két pun hadihajó kíséretében a kikötőbe és kérte Karthágó királyát, hogy fogadja a szigetek inváziója ügyében. Vele együtt érkeztek a Rómába küldött diplomaták jelentései is, ezért Hannibál szállást keríttetett a hamarosan leköszönő konzulnak és egy kora esti időpontot jelölt ki az első találkozáshoz. Hangosan nem mondott rájuk semmit, de magában átkozta a diplomatáit, hogy nem kísérték el a konzult, hanem tartották magukat a megbízáshoz és Róma mellett maradtak a szenátus végleges döntéséig, válaszáig.

Ráadásul az egyik konzult küldték ide, ingatta a fejét Hannibál. Egyszerűen nem teheti meg, hogy ne ő tárgyaljon vele.

A diplomaták jelentéseiből se lett okosabb. A rómaiak közül sokakat aggodalommal töltött el, hogy Karthágó annyi év után újra megjelent a csatatereken. Az sem segített, hogy Szardínia ilyen gyorsan és ilyen könnyen Hannibál uralma alá került. A Tarfejű egymással harcoló utódait senki sem tartotta igazán komoly ellenfélnek, de az átszervezett pun sereg olajozott működése így is kellemetlenül hatékonynak tűnt. Voltak szenátorok, akiket az zavart, hogy az ibériai légióknak utánpótlást szállító pun kereskedőhajók egy része visszamondta a megbízásokat és a karthágói sereg ellátásának szolgálatába állt. Amúgy egy szavuk sem lehetne, mert épp ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a punokkal ne hosszú távú szerződéseket kössenek a szállításra, hanem mindig az alkalmiakat hosszabbítsák meg. Az ember nem várhatja el egy rómaitól, hogy ilyen finomságokat észrevegyen akkor, ha mérges, mert úgy érzi, érdeksérelem érte. Tanulniuk kell még, gondolta Hannibál.

A szenátus nem tudott döntésre jutni, hiába érkeztek meg nem sokkal a szigetek inváziója előtt a karthágói követek, biztosítva a rómaiakat arról, hogy a hadművelet célja a régi pun jog és törvényesség helyreállítása a lázadó szigeteken. Külön kiemelték azt is, hogy a Tarfejű Mago által Korzikára behívott római telepeseknek semmi bántódása nem esik és akár maradnak, akár mennek, a punok barátságát és megbecsülését fogják élvezni. Egyes szenátoroknak ez elég is volt, mások egyenesen támogatták az inváziót, hiszen Róma sem tűri, hogy a szövetségesei vagy a meghódítottja fellázadjanak. Mások azon problémáztak, hogy miért nem ők támadták meg előbb a szigeteket (nem mintha lett volna mivel, Gallia és Ibéria zsíros zsákmányt ígértek, cserébe akármennyi katonát le tudtak kötni). Végül úgy határoztak, hogy küldöttséget indítanak Szardíniára Tiberius Sempronius Longus konzul vezetésével, hogy tájékozódjon és tárgyaljon a karthágói királlyal. A pun diplomatákat szállító hadihajók vállalták a kissé már divatjamúlt római biremis kíséretét, így azok gond nélkül kikötöttek Szardínián, a nem sokkal korábban elfoglalt Olbia kikötőjében. Hannibál ekkor már a déli nagy sziget ura volt, a sátrát és a nuraghéket felcserélte egy gazdag kereskedő elkobzott villájára. Egyedül csak azok a hegyi szárdok dacoltak vele, akik évszázadok óta már mindenkivel dacoltak, aki a partvidéket birtokolta. Lehet, hogy évezredek óta. A győztes sereget már szinte mindenhol felváltotta Bomilkárt kormányzó megszálló serege és a magas harcértékű, győzelmektől lelkes csapatok a tengerparton gyülekeztek, készen Korzika lerohanására. A Tarfejű koncán marakodó alvezérek közül csak egy maradt életben, szétvert csapatainak maradékával az északi nagy szigetre menekült, ahol a kémek szerint nem fogadták kitörő örömmel a helyiek. Könnyen lehet, hogy a háború abban a pillanatban véget is ér, amint Hannibál katonái a vízbe gázolnak Korzika partján.

A király újra a viasztáblára nézett. A konzul neve alatt annak a légiónak a száma állt, amit elkezdtek összevonni a félszigetük keleti partján, Korzikával szemben. Letette a vékony fatáblát, a fényes foltra tolta, ami a tágas kőablakon áradt a szobába. Várt egy kicsit, hogy a nap heve meglágyítsa az anyagot, majd az íróvessző lapos végével elsimította. Lehet, hogy már véget is ért a háború, gondolta. Hacsak nem tudom az igazi légiót is ilyen könnyen megsemmisíteni.

Nem volt diplomata. Nem is akart soha az lenni.

A tárgyalásra az elkobzott villa átriumában került sor. A rossz oldalra állt kereskedőnek nem maradt sok ideje elhajózni a városba betörő csapatok érkezésekor – Olbia tanácsa az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy megnyitja a kapuit, az először ideérkező numidák legnagyobb meglepetésére (és sajnálatára). A görög származású hajótulajdonos többek közt az őseit ábrázoló mellszobrokat is az átrium oszlopai között hagyta, Hannibál pedig nem engedte, hogy kidobják őket. Nem szerette az ősöket zavarni, legyenek akárkinek is az ősei. A többségében kopasz, krumpliorrú férfiak így most szenvtelenül nézték az új karthágói királyt és a ciklusának utolsó heteit töltő római konzult, amint kíséretükkel együtt helyet foglalnak egymással szemben a lenyugvó nap vöröses fényétől kísérve. A szolgák sorban meggyújtották az átriumba készített fáklyákat és olajlámpásokat, az írnokok is közelebb húzódtak a fényforrásokhoz.

A legtöbb szoborról már mállik a festék, állapította meg Hannibál. Az egyetlen sűrű, göndör hajú ős – valószínűleg fiatalon meghalt, ezért nem tudtak neki tekintélyesebb külsőt adni – egyenesen olyan volt, mintha őszülne, a mellszobor alapanyaga olyan sok helyen kikandikált a hajára kent sötét festék repedései és foltjai alól. Lehet, hogy én többre becsülöm a régieket, mint ez a görög, akinek még tele van a szagával az összes szoba.

A hadjáratra áthozott kíséretéből összeszedett mindenkit, akit használhatónak vélt, de így sem lett valami hasznos társasága. Jól jöttek volna Himilko tanácsos ismeretei vagy Vetius tanácsos véleménye, elvégre ő valamikor római volt és a karthágóban töltött hosszú évek alatt sem tudta ezt levetkőzni. Ahogy Longus konzul bejött az átriumba, üdvözölte és helyet foglalt, mintha Vetiust látta volna fiatalabb korában. Ugyanaz a kimért, darabos, dölyfösnek ható mozgás, idomtalan sasorr és itáliai otrombaság, mosolyogni képtelen, szorosra zárt, vértelen ajkak. Ennél már csak a született ómagyarok megjelenése taszítóbb.

Kossuth tanácsos köhécselt valahol hátul. Az öreg szeretett volna egy igazi római konzult látni, Karthágóban nem sok fordult meg az élete során. Hannibál jóváhagyta a kérését, voltak fenntartásai Kossuth gyakorlati tanácsaival szemben, de kárt nem okoz, elfér. A tengeri utazás viszont nem használt neki, a gyomrára és a torkára egyaránt panaszkodott a megérkezése óta.

Longus előadta Róma aggodalmait, gondosan kihagyva minden másik véleményt, amit Hannibál a diplomatái jelentéseiből ismert. A konzul szavaiból egy olyan Róma képe bontakozott ki, ahol a legtekintélyesebb szenátoroktól kezdve az utolsó utcagyerekig mindenkit nyomaszt Szardínia pun inváziója (sőt, egy olyan Rómáé, amiben mindenki tisztában van azzal, hogy létezik egy ilyen nevű sziget valahol), méghozzá annyira aggasztja őket, hogy egyre nehezebben tartják vissza a félelmükből adódó ösztönös agressziójukat. Hannibál próbálta visszatartani a gúnyosabbik mosolyát. Diplomatának lenni annyit tesz, mint hazugnak lenni, gondolta. Nem tudott jobb választ kitalálni, elmondta ugyanazt az üzenetet, amivel a diplomatáit küldte, miszerint a régi jogaikat szerzik csak vissza a szigetek fölött és semmi sem irányul Róma ellen.

De Longust nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Volt ideje nézelődni a megérkezésekor, a szállásáról is mindent lehetett látni, nem kerülte el a figyelmét, hogy a nemrég elfoglalt város kikötőjében máris hadifoglyok, rabszolgák és szabad mesteremberek dolgoznak azon, hogy megerősítsék a védműveket, bővítsék és fejlesszék a horgonyzóhelyeket, új raktárak és hajóépítő műhelyeket húzzanak fel a parton. Ezt mindenféle drámai szóvirággal körítve ki is fejtette Hannibálnak, mintha a király nem tudna semmiről. De tudott, nem is hagyta, hogy a konzul mindent elmondjon, hanem a római egyik óvatlanul hosszú levegővételét kihasználva átvette a szót és felvilágosította a tárgyalópartnerét arról, hogy Karthágó a tengerrel együtt létezik, ehhez hajói vannak, a hajóknak kikötők kellenek, a Tarfejű viszont elhanyagolta a kikötők fejlesztését, különösen Olbiáét, aminek a jól védett öblét az istenek is azért metszették ki a parti sziklákból, hogy kereskedőhajók serege találjon menedéket bennük. Karthágónak szüksége van tengeri támaszpontra a sziget északi csücskén is, Róma számára pedig ez örömhír, hiszen így a pun hajók saját, közeli kikötőből indulhatnak akkor is, mikor az ibériai légiók ellátását viszik, vagy éppen az ottani hadjáratok és bányák gazdag nyereségét hozzák haza, jóval olcsóbbá téve a szállítást. Longus erre szóba hozta az Olbiában állomásozó hadihajókat is, de ezzel sem jutott messzire, mert Hannibál emlékeztette őt arra a tényre, hogy az értékes rakományt hordozó szállítóhajókat fegyverrel kell kísérni, ha nem akarják, hogy Róma kincstárai helyett a part menti öblökben leselkedő kalózokat gazdagítsák az útjaikkal.

Tartottak egy kis szünetet, ami alatt vizezett, hűtött bort és egyéb frissítőket ittak, közben a szolgák gyümölcsöket és süteményeket szolgáltak fel. Mind a rómaiak, mint a punok buzgón suttogtak egymást között, Hannibál is röviden konzultált a maga mögé gyűjtött alkalmi tanácsadóival. Haszdrubált nem hívta meg, semmi szüksége nem volt az öccse heves, mindent erőből megoldani kívánó stílusára és tanulni sem sokat tanulhatott volna, Hannibál tudta, hogy nem neki kell megmutatnia azt, hogyan kell idegen hatalmakkal tárgyalni. A punok egyhangúan úgy vélték, hogy Longus az igazi mondanivalójával még nem állt elő, eddig csak beszélt, de nem mondott semmit. Hannibál is pont így látta. A szünet alatt érkezett az a hír is, hogy a napok óta a sziget körül ólálkodó ómagyar hadihajó felbukkant Olbia előtt , de ez leginkább Kossuth tanácsost hozta csak lázba. Engedélyt is kapott a távozásra, hogy kísérőivel felkapaszkodhasson a kikötő fölötti hegyre, hátra meglátja saját szemével is a naszádot. Hannibál nem csodálkozott, az ómagyarok római nagykövetsége bizonyára leadta a hírt, hogy a konzul tárgyalásra indul, még az is lehet, hogy a hajót azért küldték ide, hogy biztosítsa az átkelést. Vagy hogy leskelődjön. Vagy hogy csak emlékeztesse mindkét felet, hogy az átkerültek mindenbe beleütik az orrukat és mindenbe beleavatkoznak, ha épp úgy tartja kedvük. Vagy esetleg arra, hogy ha háború lesz, valamelyik fél mellett ők is harcba szállnak és akkor az lesz a győztes fél.

Miután felfrissítették a testüket, folytatták a tárgyalást. Longus hangneme érezhetően megváltozott, már kerülte a körülményes bevezetőket, elhagyta a felesleges jelzőket, Hannibál néha úgy érezte, hogy saját magával ül szemben. Ez már sokkal jobban tetszett neki. Nem is kellett sokáig várniuk a lényegre. Longus előállt azzal, amit a diplomaták jelentéseiből csak sejteni lehetett: a punok szardíniai sikerén felbuzdulva Róma is le akar csípni magának valamit a koncból és arra készül, hogy egy sebtiben összevont (és minden bizonnyal tapasztalatlan újoncokkal és/vagy kivénhedt veteránokkal feltöltött) légióval lerohanja Korzikát az ott lakó római telepesek védelmének ürügyén. Hannibál emlékeztette a konzult, hogy ő is épp Korzika lerohanására készül, méghozzá annak az ürügyén, hogy a sziget régi karthágói tulajdon. Csak volt, közölte Longus, a Tarfejű Mago megszerezte és ezt a szerzeményt Hamilkár is elismerte, amikor szerződéseket kötöttek. Rómának épp annyi joga van lerohanni a szigetet, mint Karthágónak. Nem több, de nem is kevesebb. Hannibál ebben végül is igazat adott neki, a döntő úgysem az, hogy kinek járna jog szerint, hanem az, hogy ki tudja erővel megszerezni – és megtartani. Ő akár már holnap reggel el tud indulni, lehet, hogy el is fog. Longus is felvette a kesztyűt és megjelölt egy nevetségesen korai időpontot az északi partraszálláshoz, amivel természetesen csak a római telepeseket védenék. Itt egy kicsit elakadt a párbeszéd, mindkét fél a másik lehetőségeit mérlegelte.

Hannibálnak itt már nem volt szüksége a tanácsadóira. Tudta, hogy nincs annyi hajójuk a rómaiaknak, hogy megelőzzék. Sőt, pár hadihajórajt küldhet Korzika északi-keleti partjaihoz, ami tovább lassítaná a légiók invázióját, mert óvatosabban indulnának neki és még több hajót várnának be. De még ha a legjobb eseteket is képzeli el mindenhez – márpedig a háborúban mindig a legrosszabbhoz kell tervezni - akkor sem tudja olyan gyorsan és olyan szilárdan megszállni az egész szigetet, hogy a rómaiak ne tudjanak csapatokat partra tenni. Erre pedig semmi szüksége nem volt, szárazföldön farkasszemet nézni a rómaiakkal, legyenek azok a szenátus leggyengébb csapatai is az ő válogatott seregével szemben. Főleg nem egy olyan földdarab miatt, mint Korzika. Ha Szardínia az övé, azzal megvan az a bázis és támaszpont, ami ezen a tengeren kell, megvan a sikeres hadjárat, amire szintén szüksége volt, csak...

És végső soron csak karthágói volt. Hiába tartozott a Barkidák büszke, híres hadvezéreket adó klánjába, a szíve mélyén ott lapult benne is a kereskedő.

- Mit érne Rómának, ha Karthágó lemondana Korzika megszállásáról? - kérdezte Longust.

A kérdés váratlanul érte a rómait. Az állig felfegyverzett kereskedő kérdése a bizonytalan sereggel rendelkező hódítóhoz. Gondolkodási időt kért. Másnap pedig elkezdődött az alku, ami ezer tálentum ezüstnél állt meg végül. A megállapodást persze még nem véglegesítették, mind a római szenátusnak, mind a karthágói királyi tanácsnak rá kell bólintania (ez utóbbi inkább csak formaság), de nagy változtatás már nem lesz. Valamit hagyni kell a diplomatáknak is.

Az ómagyar naszádnak pedig estére nyoma veszett.