A csöndben az volt a legrosszabb, hogy nem tudta, mikor kezdődött és fogalma sem volt, mikor ér majd véget. És hogyan.

Enni kapott. Valamikor. Szokása szerint csak a kenyeret ette meg és azt a félbevágott almát, a sósabb dolgokhoz nem nyúlt. Inni nem adnak eleget, bár biztos pótolnák, ha kérne. De akkor meg vécére kellene gyakrabban mennie és azt érezte a legmegalázóbb résznek. Még úgy is, hogy az ajtó előtt várták meg, amíg végzett.

Hoztak neki enni, de mikor? A gyomra azt mondta, hogy már igencsak régen. Más időmérője pedig nem volt, se óra, se ablak. A jancsikályhát kinyitva talán a kéményen keresztül meghall valami jellegzetes, időhöz köthető hangot. A belvárosi harangszó nem nagyon szokott idáig eltévedni, de valami csak van.

Valami, amit jobb híján csöndnek hívunk, gondolta Virág. Pedig a csönd is tele van hangokkal.

Úgy ült, hogy az ajtónak vetette a hátát. Korábban hallotta a két férfi mozgását. Nem nagyon beszéltek egymással, néha hallott egy-két szót, azt se nagyon értette. De a fapadló recsegéséből érezte a lépteiket, néha odébb tettek egy széket, neszeztek a konyhában. De egy ideje semmi. Semmi. Nem tudta mihez kötni, mióta. A legutóbbi étel után még járkáltak. Talán vacsora volt. Nem mintha különbözött volna egyik a másiktól. Sohasem mozogtak folyamatosan. Aztán az egyik szünet a végtelenbe nyúlt. Vagy mégse? Az ajtóhoz lapult és próbált hallani valamit, nem is tudta, hogy miben reménykedik. Ha hirtelen újra jönnek a léptek, felé recsegve a padlón, lassan, kimérten, talán utoljára – elvégre már tudta, miért van itt, mi végre ejtették túszul és várnak vele.

Vadányra viszont nem volt hajlandó gondolni. Ha az embere tudta, hogy mibe keveredik és azzal mibe keveri bele az asszonyát, akkor nem az embere többé. Az ómagyarok se szerették az árulást, de nagyon sok dolgot nem neveztek annak, hogy élhessék a felelőtlen életüket és közben erkölcsösnek hihessék magukat. Hát nem. Virág, a Dérhajú lánya ebben az értelemben nem lett ómagyarrá. Aki elárulja a családját, az nem méltó még arra sem, hogy gondoljanak rá.

És gyűlölte magát, hogy némelyik gyenge pillanatában mégis kicsordultak a könnyei.

Mikor már mardosta az éhség a gyomrát és a hólyagja feszülése túllépett azon a határon, amit még elviselhetőnek tartott, megzörgette az ajtót.

- Kérem – mondta az ajtólapnak. Furcsa volt hallania a saját hangját, mintha már ezer éve nem beszélt volna. Kicsit meg is ijedt tőle. Az ajtó mellé húzott lábtartó sámlira kucorodott és várta, mi lesz.

Nem lett semmi.

Újra az ajtólapra ütött, ezúttal hangosabban, többször.

- Kérem! Van itt valaki?

Annyira valószerűtlen volt ez az egész. Elkezdte verni az ajtót és kiáltozni. Várta, hogy rányitják, rárúgják, ráüvöltenek, megütik. Végül visszaült a sámlira. A Dérhajú mintha ott ült volna vele szemben és kérdőn nézett rá. Te meg mit csinálsz itt? kérdezte a fiatalon megőszült férfi tekintete.

Virág felkapta a sámlit és az ajtónak vágta. Az ujjaiba fájdalom hasított, de más nem történt. Ütött újra és újra, majd vállal nekifeszült a belső ajtónak, rúgta, az íróasztal nehéz fiókját is nekicsapta. Mire kijutott Vadány dolgozószobájából, már semmiben nem emlékeztetett arra a visszafogott, mérsékelten csinos, otthon ülő és az egyre fogyatkozó háznépre vigyázó asszonyra, aki akkor volt, mikor beköltöztek a városba.

Ideges mozdulattal söpörte hátra a haját. A ház üres volt, áporodott szagú és idegen. Ha a két hadnagy – vagy akárki – még itt lenne, hallották volna a kitörését. Csoda, ha a szomszédok nem hallották. Az ablak felé nézett. Világos van. A faliórára nézett. Tíz óra múlt. De az óra nem járt, a két férfinak akadt fontosabb dolga is, mint hogy felhúzza.

A konyhába sietett. Egy pillanatra megakadt a tekintete a vesszőkosáron, ami most a hideg sparhelt mellett állt. Megtorpant, majd lendült is tovább a hátsó kertbe vezető ajtó felé. A kosár tele van késekkel és minden egyéb, fegyvernek is használható tárggyal, köztük az emberétől kapott pisztollyal. De mi értelme felfegyverkezni? Kést csak akkor van értelme szorongatni, ha használni is képes és akadtak fenntartásai magával kapcsolatba. A pisztolyt meg szétszedték. Jól emlékezett azokra a pillanatokra, a képek beleégtek az agyába.

Megragadta az ajtó kilincsét. Az ajtó zárva volt, de a kulcsot benne hagyták a zárban. Egy mozdulat és már kint is volt a kertben. Megcsapta a késő nyári idő melegsége és a kertek nehéz illata, legszívesebben a zöld fűbe rogyott volna, de nem engedhetett meg magának ennyi gyengeséget. Most nem. Amikor már olyan közel lehet ahhoz, hogy... Mindegy, akármihez.

Átmászott a hátsó, alacsony kerítésen, majd a mögötte húzódó csatorna partját követve rohanni kezdett. A csatorna partját senki sem érezte magáénak, mióta a városi tanács visszabontatta a vízig kihúzott kerítéseket és megbírságolta a terjeszkedni vágyó telektulajdonosokat. A gaz derékig ért, a növények a ruhájába akaszkodtak és telehintették apró, szúrós magokkal, labdacsokkal. Ez sem érdekelte. Végül a Zavaros-hídnál kijutott a főutcára és immár semmi sem tartotta vissza. Az emberek csodálkozva nézték, egy kocsis megállította a lovait és rákiáltott, két kamaszlány hangosan felnevetett. Csak akkor állt meg, mikor szó szerint belefutott két polgárőrbe.

- Asszonyom – szólította meg a magasabbik, akinek a karjába kapaszkodott. - Asszonyom, jól van?

- Nem – rázta hátra a Virág. A polgárőr ismerősnek tűnt, nyílt, őszinte tekintettel nézett a csapzott nőre, társa szája szélén mintha mosoly bujkált volna. Épületes látvány lehetek, gondolta Virág, a ki tudja hány napos pongyolámban, szakadt papucsomban és szanaszét hullott életemmel. - Nem vagyok jól. Két fegyveres betört a házamba, kérem, segítsenek!

A két polgárőr összenézett.

- A ház üres – lépett Virágék elé a fegyvereseket vezető őrmester. A puskáját már átvetette a hátán, vonásai kisimultak. - Teljesen biztonságos.

Virág szorosabbra húzta magán a rendőröktől kapott szürke felöltőt és a mellette álló nyomozó tekintetét kereste. Az utcán egyre több szomszéd bukkant fel a szokatlan mozgások láttán, a polgárőrök hátrébb terelték őket. Virágék kapujában egy sisakot viselő rendőr posztolt, gépkarabélya a csípőjénél lógott. A felhajtást látva Virág kezdett kételkedni magában.

- Menjünk be, asszonyom – javasolta a nyomozó. Úgy beszél velem, mint egy idiótával?, tűnödött Virág.

Szeged jól haladt az emancipációs skálán, már jó ideje rendelkezett saját városi rendőrséggel, de a hivatásos állomány mellett sok feladatnál a polgárőrség állományára is építettek, most is ők adták az utcán megszálló fegyveresek nagyobbik részét. A házat főállású rendőrök fésülték át, ha tényleg helyzet van, nem bújhatnak a „civilek” háta mögé. Virág gyanította, hogy csak azért veszik ennyire komolyan, mert Vadány felesége, ha egy egyszerűbb asszony mondta volna ugyanazt, mint ő, maximum egy polgárőr járőrt küldtek volna ki arrafelé, de valószínűbb, hogy mondanak neki pár őszintétlen nyugtató szót és hazaküldik. Két emancipátor hadnagy, persze. Túszul ejtik, persze. Aztán lelépnek, persze. Ha már elmentek, akkor nincs semmi baj, ugye? Akkor szépen haza is mehetünk, asszonyom.

Vadánynénak más eljárás járt. Amire semmi szükség nem lett volna, ha nem ő Vadányné.

- Menjünk – bólintott a nyomozónak. A felszámolók őrmestere azért követte őket, ha már kirángatták ide a kertvárosba, ahol soha semmi érdekes nem történik.

- Szóval ketten voltak – lépett be a kertbe a nyomozó. - Két férfi. Emancipátor ruhában.

- Hadnagyok – pontosított virág. - Kiss hadnagy és Kovács hadnagy. Bemutatkoztak.

- Ezek nagyon elterjedt nevek – mutatott rá a nyomozó. - És a ruhát is szerezhették valahonnan. Nem olyan nehéz ilyet szerezni.

- Szerintem nem álruha volt.

- Miből gondolja?

- Nem mozogtak benne idegenül. Nekem... nekem olyan érzésem volt, hogy ők valóban azok. Nem tudom megmondani, miért.

- Nem tudja megmondani, miért – visszhangozta a nyomozó. - Értem.

Beléptek a házba. A nyomozó több munkatársa odabent volt már, néha firkantottak valamit a noteszükbe. Egyikük egy fényképezőgéppel álldogált, tanácstalan képet vágott.

- Még várjon – szólt oda neki a hadnagy, majd Virág felé fordult. - Gondolja, hogy hagytak ujjlenyomatot?

- Amikor bejöttek, kesztyűben voltak – felelte Virág. Ott volt előtte minden kép, színesen, érzésekkel terhelve. - Ami az egyenruhához tartozik. Utána... Nem tudom. Lehet. Valamiből csak ettek. Vagy ittak.

Körbejártak a házban. A nyomozó lefényképeztette a dolgozószoba széttört ajtaját és az egyik munkatársával elrakatta a kilincset egy fehér vászonzacskóba.

- Itt tartották fogva – állapította meg.- Belülről törte ki.

- Igen – bólintott Virág.

- Ők zárták magára.

- Igen.

- Értem.

Megnézték a telefont is. Itt leginkább az érdekelte a nyomozót, mióta van saját telefonjuk, mert hogy még a főnöke is csak tavaly kapott. Megkérdezte azt is, hogy mikor is volt az a bizonyos telefonálás, de Virág nem tudott időt mondani. Mintha délután lett volna, de lehet, hogy nem. Világos volt. Órát nem tud mondani. Napot sem. Sajnálja. A nyomozó is sajnálta, mert így meglehetősen nehéz lesz bárminek is utánanézni. A telefonról azért kért ujjlenyomatokat.

A konyhában fényképeztek újra, a vesszőkosarat. A mosogató tele volt elmosott edényekkel.

- Ők mosogattak el – közölte Virág.

- Miből gondolja? - érdeklődött a nyomozó.

- Én nem így pakolom le a dolgokat – mutatta Virág. - És látszik, hogy férfi mosogatott. Nézze, milyen foltos a tányér széle.

A nyomozó kesztyűt húzott és a vesszőkosárba nyúlt.

- A pisztoly a magáé? - kérdezte.

- A férjemé.

- Van engedélye?

- Van.

- Használnám a telefont, ha lehet.

- Csak nyugodtan – intett neki Virág. Leült a sparhelt mellé, muszáj volt leülnie. A ház idegenebb volt, mint valaha. Körülötte idegen emberek mentek ide-oda és idegen dolgokat csináltak. Virág közelebb húzódott a hideg tűzhelyhez. Hallotta a hadnagyot, ahogy telefonon beszél valakivel és a pár elkapott szóból immár biztos volt benne, hogy a férfi idiótának nézi, de legalábbis nem hisz neki.

Pedig a két hadnagy itt volt. Miattuk lett idegen a saját otthona.