Pár fiatal emancipátor lépett a helyiségbe, messziről ordított róluk, hogy frissen bevonultatott sorosok. Vadánynak eszébe jutott a fia. Attila is hamarosan kikerül egy egységhez, gondolta. Beszélgetett vele a bevonulásról, mielőtt lelépett volna a Dráva mellé. Látta a fiún, hogy kicsit tart a dologtól, de ugyanakkor izgatta is. Vadány mindenképpen az emancipátorokat javasolta neki, bár a sorosoknak nem mindig van választása. A megtörő egységeket már eléggé leépítették és oda amúgy se vesznek fel nem hivatásosokat, maximum néhány háttértámogató egységükben lehet sorosokkal találkozni. A felderítőkhöz Attilát nem érezte alkalmasnak, remélte, hogy a fia is belátja majd ezt. Fizikailag nem volt vele semmi gond, de az a plusz sem volt meg benne, amire egy felderítőnek szüksége van. Ők mindig a határon mozognak, a szó minden értelmében. Attilát, ezt a naiv, jó lelkű fiút hamar felőrölte volna a végeken töltött szolgálat. Meg kell majd edződnie, de Vadány másféle iskolát képzelt el neki. Még korai lenne. De úgyis emancipátornak osztják majd be. Szinte mindenkit oda osztanak be. Kikerül majd valami állomásra és ő is a postáskiasszonynál fog majd kuncsorogni az anyja levelei után.

Egy újabb férfi érkezett, egyenesen Vadányhoz ment. A propagandista felállt és előírásszerűen üdvözölte a századost.

- Maga Esztergomba tart – közölte vele a tiszt különösebb felvezetés nélkül.

- Igen – felelte Vadány. Ismerősnek tűnt neki a százados, de még nem jött rá, hogy honnan. Mindenesetre úgy viselkedett, mint aki épp a saját szemétdombján uraskodik. Vagyis mindent rá kell hagyni, ha az ember kerülni akarja a feltűnést és egyéb olyan dolgokat, amik csak hátráltatnák. Ha már ezt a telefonos fiaskót sikerült összeszednie, akkor nem hiányzik egy másik.

- Láttam a bejelentkezését az ügyeleten – folytatta a tiszt. - Nem kért szállást. Ezek szerint még ma indul tovább.

- Igen – bólintott Vadány és valahogy kibírta anélkül, hogy az órájára nézzen. - A mostani vonattal terveztem, csak meg kell várnom egy visszahívást Szegedről.

- Milyen visszahívást?

- Ezen parancs alapján.

A százados csak egy pillantást vetett a felé nyújtott papírra, úgy tűnt, hogy nem most látja először.

- Akkor ezt meg kell várnia – nyugtázta. Kicsit mintha kárörvendő is lett volna, de lehet, hogy csak Vadány idegessége mutatta annak. A propagandistákat már többször tervezték kivenni az emancipációs parancsnokság alól, de valahol mindig elakadt a dolog. Egyrészről logikus volt, hogy ide tartoznak, mert az emancipátorok infrastruktúráját, kirendeltségeit, erőforrásait használják, másrészt viszont az ide-oda utazgató, sokszor menet közben új küldetéseket, forrásokat vagy tennivalókat találó botcsinálta tisztek nehezen voltak beilleszthetőek a parancsnokság szervezetébe, függelmi viszonyaiba. Vadány most viszont nem akart balhét vagy kekeckedést. A legenyhébbet sem.

- Igen – bólintott. - De nem terhelem feleslegesen az interurbán vonalat.

- Ha elhúzódik, rendelek ki magának szálláshelyet és ellátást – közölte a százados. - És lenne egy feladatom is magának.

Eddig tartott eljutni a lényegig, állította meg Vadány. Szánalmasabbnak érezte a helyzetét, mint mikor a mocsárban vergődött egy magát épp halálra köhögő roncsot támogatva. Nem mondott semmit, csak állta a tiszt tekintetét.

- A délfői pap jó barátom – folytatta a százados. Vadány emlékezett rá, hogy a Dráva-híd túloldalát védő erődszerűséget nevezik délfőnek, a földhányás és az őrtornyok mellett egy katolikus missziói állomás és egy kisebb, anti eredetű lakosokkal bíró falu is kibújta a földből a hídverés óta. A papot arcról ismerte, mint szinte mindegyik egyházi személyt a Dráva-Száva környékén. Az az igazi vonalas fajta katolikus, annyira nem jöttek be egymásnak.

Továbbra sem mondott semmit. Nem tudta eldönteni, hogy a százados azért beszél ilyen vontatottan, mert hozzászokott a lassú felfogóképességű beosztottjai által igényelt tempóhoz (ki a fenét rakhatnak emancipátornak egy vasúti fővonal mellé?), vagy mert valami reakcióra vár.

- A délfői pap jó barátom – ismételte meg a százados. - Épp a minap érdeklődött, hogy nem lenne-e valaki tőlünk, aki a fővárosba megy. Van valami kölyök nála, aki be akar öltözni ferencesnek és meg kellene kezdenie a próbaidejét, de nem meri egyedül felküldeni. Az erdőből szedte össze állítólag. Arra gondoltam, hogy maga elkíséri. Tudja, hol van a rendház Esztergomban?

- Tudom – bólintott Vadány. Az új lehetőség kezdte egyfajta csodálattal eltölteni a balsorsa iránt. Mintha csipkelődne vele valamelyik hatalmasság odaátról, talán épp a katolikus papé, ami állítólag valahol azé a lelkészé is, akit a mocsárban hagyott. - Nincs messze az állomástól.

- Remek – bólintott a százados. Mellényzsebéből egy noteszt vett elő, tintaceruzát, pár sort firkantott rá, majd összehajtotta és Vadány felé nyújtotta. - Ha lebonyolította a hívást, akkor menjen vissza a hídon. A plébániát megtalálja a templom mellett, ott felszedi a szerzetesjelöltjét és leszállítja Esztergomba. Tudom, hogy megbízhatok magában.

Vadány szenvtelenül nézte és próbált még csak nem is gondolni a véleményére.

- Ezt a papírt adja át az atyának. Van kérdése?

- A mostani vonatot akkor már semmiképpen sem fogom elérni – közölte Vadány.

- Nagyon valószínű – bólintott a százados. - Mint mondtam, rendelek ki magának szállást és ellátást. Ha úgy jön ki a lépés, írasson ideiglenes beléptetőt a szerzetesjelöltjének is, miután átvette az atyától, a maga szárnyai alatt legyen. Kérdésre gondoltam.

- Nincs – mormolta hűvösen Vadány.

- Remek – nyugtázta a százados. - Jó utat, hadnagy.

Annyi ideig ült a telefont szuggerálva, hogy szinte hihetetlennek tűnt, amikor a készülék egyszer csak berregni kezdett. A postáskiasszonyra nézett, az meg intett neki, hogy csak rajta.

- Gyékényes hetes – szólt a beszélőbe, bemondva a készülék fölé írt kapcsolási számot. - Emancipációs állomás.

- Vadány Ferenc propagandista hadnagyot keresik Szegedről – mondta egy kellemes női hang.

- Én vagyok az.

- Kapcsolom a hívót.

Kattanások, de ezek jól ismert kattanások voltak.

- Halló – hallott egy érdes férfihangot. - Vadány Ferenc? Kulin Ferenc százados vagyok a szegedi rendőrkapitányságról.

- Vadány Ferenc. Hallgatom – felelte Vadány. - Parancsba kaptam, hogy hívjam fel.

- Igen. Ö... Mást nem kapott parancsba?

- Nem. - Próbált nyugodt maradni annak ellenére, hogy hülye kérdéseket kap azért cserébe, hogy lemaradt az esztergomi vonatról miattuk és egy szerencsétlen kelta kölyköt kell majd pesztrálnia, ha egyszer mégis feljut rá. Mást nem kapott parancsba? Az ember esze megáll.

- Egy... ö... folyamatban lévő nyomozás miatt... minél előbb Szegedre kell jönnie – közölte vele a férfihang. - Hol van most? Ö... - Mintha valaki beszélt volna még a háttérben. - A Drávánál? Az jó. Pár napon belül ö... mindenképpen jöjjön Szegedre. Ott van még?

Vadányban a város neve olyan érzéseket keltett, amikkel még jó ideig nem akart foglalkozni. Amikkel még jó ideig nem tudott foglalkozni.

- Igen, itt vagyok – mondta a telefonba.

- A minisztériumába felküldök egy ö... hivatalos idézést a maga ö... tartózkodási helyére címezve, de ne várja meg, mert mire utoléri, addigra ö... már végezhetnénk is. Csak hogy a háta ö... védve legyen. Jól értettem, hogy ö... nincs másra parancsa?

Szóval ez volt a kérdés lényege, gondolta csüggedten Vadány. Régi ízek ízek, illatok, színek kavarogtak körülötte, dolgok, amiket legjobb lenne kitörölni. Most csak koloncnak jók.

- Nincs – felelte kötelességtudóan. A Száva mellől amúgy is pár nap múlva indult volna, ha nem tör ki a lelkészes-veterános balhé, a táskájában meg a kimentett anyag mellett ott a fügefalevél is, egy több éve gyűjtött elbeszélés és esettanulmány, ami után az ÓMR3 szerkesztősége megnyalja mind a tíz ujját. Régóta tartogatta olyan esetekre, ha tennie kellene valami nem hivatalos kitérőt. Ezzel menne, mehetne északnak, ameddig...

Nem, Szeged sehogy sem illeszthető a képbe.

A család most sehogy sem illeszthető a képbe. Lehet, hogy soha többé.

- Remek – hallotta a rendőr hangját. - Gondolom amúgy sem bánja, hogy kicsit hazajöhet. Intézem a hivatalos részét a vezetőivel, de nem kell aggódnia, miniszteri szinten került egyeztetésre a dolog. Mit gondol, mikorra ér ide?

- Két nap – mondta automatikusan Vadány. Elég bőkezű becslés, de nem kell minden kártyát kiteregetni.

- Két nap. Rendben, hadnagy. Várjuk.

Vadány legszívesebben a földhöz vágta volna a beszélőt.

Visszafelé ballagott a hídon: szépen rendbe szedett egyenruhában, frissen megmosakodva, hivatalos paranccsal a zsebében, nevével az emancipációs állomás naplójában, legalább két magasszintű szervvel a háta mögött, akik tudják, hogy itt van és hova tart. A védelem, amit összeszedett magának, jobb nem is lehetne. Már nem lehet őt titokban eltüntetni, se nyilvánosan lefogni valami koholt dolog miatt. Persze már felesleges is lenne. Miközben a telefonra várt, átfutott egy újságot, amit a postáskiasszony előzékenyen átadott neki, meg a rádió is szólt a háttérben. Hercegh karrierjének annyi, azt a Nyékit (ipszilon nélkül) már el is kapták, Fiume és környéke vérig van sértve, Esztergom meg fölényeskedőbb, mint bármikor. És ez még csak a kezdet. Arra tippelt, hogy a veterán titokban tartott összekötője aktivizálta magát és lassan csepegteti az évek során összegyűjtött dokumentumait. Már három ilyen kiszivárogtatás történt és könnyen lehet, hogy nem is hoztak minden nyilvánosságra, valamelyik szervezet biztos megszállta azt az újságot, ami kezdte az egész balhét. Vagy az összeset. Megfelelő együttműködést ajánlva, persze, nem kell még egy párhuzamos sajtóbotrány meg cenzúrahisztéria is, ami csak a déliek malmára hajtaná a vizet. Ennél többet azokkal a dokumentumokkal sem érhetne el, amik nála vannak, ráadásul ezek valószínűleg ugyanazok, mint amik a Gellérthegyről gurulgatnak lefelé. Vadány Ferenc immár csak egy jelentéktelen pont ebben a játszmában, csak valami agyament irracionális bosszújától kell félnie. De arra kicsi az esély pont itt. Legalábbis legyen ez a munkahipotézis.

A várakozás közben azért szétszedte és kitisztította a pisztolyát és ellenőrizte a tárat, a jó katona amúgy is karban tartja a felszerelését. Szívesen élezte volna a kését is, de azon már sok éleznivaló nem akadt. Vadány nem cigarettázott, de valami feszültséglevezetőre neki is szüksége volt.

Visszafelé ballagott a hídon: a folyó most még idegenebbnek tűnt, mint idefelé és a középen húzódó sínek sem ígértek gyors hazajutást. A szegedi telefon miatt elszalasztotta a vonatot, a következőre meg várhat késő estig; lehetnének sűrűbbek is a járatok. Odalent egy Pelbárt naszád küzdött hegymenetben. A hajóról megint csak a Tisza jutott eszébe, hiába fordultak elő ezek a kis hajók szinte minden ómagyar folyón, neki a Tiszát jelentették, a folyót és a körülötte hömpölygő betöretlen vízivilágot. És valahol Virágot is, akit egyre kevésbé tud kizárni a gondolataiból. Az emancipációs állomáson megpróbálta felhívni, de a kezelő azt mondta, hogy ideiglenesen kikapcsolták a számot. Inkább nem is agyalt azon, hogy ez miért lehet. Fiatalon azt gondolta, mindenképpen meg kell házasodnia, és ez több volt, mint hideg mérlegelés. Virág is több volt. Ma már másképp tenne. De ez nem ilyen egyszerű. Meg se kellett volna próbálnia azt a telefont.

Visszafelé ballagott a hídon és egy három terepszín Ifából álló konvoj majdnem elgázolta, ahogy dél felé tartva átrobogott a Dráva fölött.