Hannibál belső tanácstermébe mentek, majd a vastag, szövetekkel fedett faajtókat magukra csukták és hasonlóképpen tettek az ablakokat védő táblákkal. A sötétséget mécsesekkel és ómagyaroktól szerzett, sápadt színű gyertyákkal enyhítették.

- Honnan tudod? - kérdezte Hannibál ómagyarul. Intett az öreg tanácsosnak, hogy helyet foglalhat, majd ő is leereszkedett a székébe. - Én még semmi ilyenről nem értesültem.

- Hamarosan fogsz – ígérte Kossuth. A tanácsos nem beszélt olyan jól ómagyarul, mint a királya, sokszor kereste a szavakat, sokszor rosszul használt ragokat és a hangzása is idegen volt. Nem tehetett róla, könyvekből, szógyűjteményekből tanult és leginkább olvasásra használta a nyelvet, társalkodni pedig csak két rabszolgával tudott, akik rövid ideig egy fiumei hajón éltek mielőtt nyomuk veszett volna egy viharban. - Van egy emberem Fiumében, aki az ómagyar rádió fontosabb híreit rendszeresen elküldi nekem futárgalambbal. Sajnos nem annyit, mint szeretnék, mert a réztok igen apró és a madarakat sem tudok visszajuttatni elég sűrűn a kereskedőkkel.

- Látni akarom az üzenetet – mondta Hannibál.

Kossuth a tunikájába nyúlt és két lapot vett elő. Az egyik ómagyar papír volt, fele akkora, mint egy férfi tenyere, sűrűn teleírva – csak ómagyar írószerszámmal lehet ilyen apró betűket rajzolni. A másik egy jóval vastagabb papirusz, nagy, kissé dülöngélő betűkkel.

- Az én szemek már nem tudja elolvasni a kis betűket – magyarázta. - Rabszolgám másolja le őket, aki nem tud olvasni, de bármit lemásol.

- Nem tud olvasni – bólintott Hannibál. - Egyszerűbb, mint minden bizalmas üzenet után új írnokot vásárolni.

Mindkét lapot maga elé húzta. A mécsesek fényében nehéz volt bármit is kivenni, ezért intett, hogy Kossuth nyissa ki az ablakot és maradjon csöndben. A nap éles fényében már láthatóvá váltak a betűk. Gyulladt szemének nem sok hasznát vette, így inkább eltakarta a tenyerével, de a másik szeme olyan volt, mint a sasé. Nem volt szüksége az írnok ákombákon betűire.

- Az embered jól beszél ómagyarul? - kérdezte Kossuth tanácsost. - Szépen ír és a mi szavainkat is jól forgatja, de biztos jól értett mindent? Sokszor nehéz jól megérteni azt, amit a rádióban mondanak, főleg Fiumében, a hegyek mögött.

- Tíz éve él ott – felelte Kossuth. - Napokban tárgyal ómagyarokkal. Egy kereskedőház tolmácsolója. Biztos vagyok benne, hogy a lényeg érti.

Hannibál letette az apró, mindkét oldalán teleírt papírlapot és újra becsukatta az ablakot.

- Ómagyarok lőnek ómagyarokra – mondta végül. - Ez már háború lenne? Három éve Utica fellázadt és két hónapig ostromoltuk, míg bevettük és megbüntettük azokat, akik konokul kitartottak. De ez még nem döntötte romba Karthágót, meg sem rendítette. Még erősebbek is lettünk azzal, hogy a várost megkíméltük és csak a felbujtókat feszítettük keresztre. Sőt, még a lázadás okait is orvosoltuk, nem csak náluk.

- Ez még nem háború – ismerte el Kossuth. - De féltem tőle, hogy nem hallgatsz meg. Ha hazudtam a királynak, mérd ki a büntetést.

Hannibál türelmetlenül legyintett.

- Nem érdekel a megbüntetésed. Az ómagyarok érdekelnek. Meghasonlik az ország önmagával? Győzhetnek a lázadók? Lehet két ómagyar állam, vagy az ország fele elpusztul? Ajánl bármelyik fél is szövetséget a barbár vagy a civilizált szomszédainak? Eltűnnek az ómagyar hajók a vizeinkről vagy feladják Szicíliát? Ezek a kérdések érdekelnek.

- Tudom – felelte Kossuth. - És tudok többet is. Nem vagyok jós, de a múltat ismerem. Jobban ismerem, mint te. Atyád néhány ismeretet rám bízott, hogy mondjam el neked őket, mikor az ómagyar fegyverek saját maguk ellen fordulnak. És ez az a nap.

Hannibál nyakán megfeszültek az izmok. Óvatosan hátradőlt a székében, szemét egy pillanatra sem véve le Kossuthról. Hagyta, hogy sűrűsödjön a csend. Miért titkolt volna az apja bármit is előle? Hannibál élete tele volt titkokkal és ezeket a titkokat mind Hamilkár helyezte rá ledobhatatlan teherként. Megtartott magának valamit?

- Hallgatlak – mondta végül.

- Tudok az esküdről. - Kossuth állta a király átható tekintetét. - Baál és Molek előtt tetted le, Tanith Anya óvó tekintetétől kísérve. Atyád, Hamilkár király megosztotta veled mindazt, amit tapasztalt az ómagyarok álnokságával kapcsolatban és azt a könyvekbe nyomtatott jóslatot is, hogy pár emberöltő és Karthágó elpusztul, nyoma sem marad. Hamilkár azonban megesküdött, hogy szembeszáll a végzettel és téged is ugyanerre esketett.

Amikor Hannibál erre gondolt, először mindig a szagok jutottak eszébe. A három isten oltárán füstölgő áldozatok és körös-körül a sztélék, amik a többi istent képviselték, mindazokat, akik Karthágóban otthonra találtak. Égett, átható, szúrós szag, összekeveredve a füvek és füstölők illataival. Majdnem rosszul is lett, a szagoktól vagy a felelősségtől, amit apja vékony gyerekvállaira helyezett. Ahogy idősebb lett, úgy érezte egyre kevésbé a szagokat, vagy ha érezte is őket, nem törődött velük a szükségesnél jobban. De ezek a gyermeki emlékek elválaszthatatlanul hozzájuk kapcsolódtak.

És most megint érezte az összes szagot, ott kavarogtak körülöttük a sötét szobában, a pun mécsesek és ómagyar gyertyák imbolygó fényétől övezve.

- Tudsz róla – bólintott Hannibál. Fegyelmezte magát, hogy kifejezéstelen legyen az arca. - De titkokról meséltél, amit atyám rád bízott és amikről én nem tudok. Az eskümről viszont tudok.

- Igazad van – hagyta rá Kossuth. - Csak azt akarom mutattam, hogy tudom, Hamilkár mit miért tett. Látta, hogy Karthágó minden hatalma ellenére mennyire gyenge és a saját hadvezéreit és városait is eladja, ha pár vénnek az ómagyarok aranyat ajánlanak érte. Atyád feladta Ibériát és feldúlta egész Afrikát, míg tűzzel és vérrel meg nem született az a királyság, amit rád hagyott. De ez csak a kezdet.

- Ezt is tudom – tört ki türelmetlenül Hannibál. Sohasem szerette a szóvirágos cikornyákat és a mellébeszélést. - Térj a lényegre!

- A lényegre térek – adta meg magát Kossuth. - Hamilkár művét te folytatod de nem te befejezed. Tovább kell erősítened a birodalmat és készen kell állnod, hogy ha alkalom adódik, leszámolj az ellenségeivel. Bölcsen kell ítélni felismerni az alkalmakat. Ezért tanultál az ómagyaroknál. Ezért jártad a tengert. Mindez mellé Hamilkár adott két ajándékot neked még az uralkodásod kezdetén.

- Mire gondolsz?

- Két királyra. Gala és Tarfejű Mago. Szinte atyáddal együtt haltak meg és ez nem volt véletlen. Atyád nem akarta, hogy fiatal király legyél Gala mellett. Azt is akarta, hogy Szardínia hódítója legyél. Mindkettőt megkaptad. Gala örököse már nem király, ahogy ebben atyáddal korábban megállapodott. Szardínia pedig a te dicsőséged.

- Megmérgezte őket – állapította meg Hannibál. A régi illatok újra felerősödtek.

- Ezzel segítette a trónralépésedet. Gala szövetségese volt, a Tarfejű ellenség, de mindkettő halála a javadat szolgálta. Ez az egyik titok.

- Értem – mondta végül Hannibál. Gala királyról kevés emléke volt, de sokat hallott róla. Az egyik imazigh törzs vezetőjeként csatlakozott Hamilkár hadjáratához, hogy a polgárháborút minden numida királyaként fejezze be, az új karthágói király egyik legfőbb támaszaként. Hannibál utoljára akkor látta az őszes, göndör hajú uralkodót, mikor elvette a lányát és megkapta tőle az atyai áldást. A sivatag törvényei szerint a fiatal Hannibál nem igazán parancsolhatott volna az apósának és ezt Hamilkár utolsó, betegséggel és fájdalommal teli éveiben jól látta. Valami miatt apja döntése mégis keserű ízt hagyott Hannibál szájában.

- Értem – ismételte meg, hogy lezárja a gondolatait. - Ez az egyik titok. Ki tud arról, hogy Galát megmérgezték és ezt Hamilkár király rendelte el?

- Már senki. Az orgyilkost pár hegyi bandita elrabolta, miközben hazafelé tartott. Elrabolták, megölték, a holttestét pedig az út szélére dobták.

- Mindez nem véletlenül történt.

- Nem.

- Fontos, hogy ki volt az orgyilkos?

- Nem hiszem. Magam sem emlékszem már a nevére. Egyiptomi volt, azt tudom.

- Rendben. - Hannibál becsukta a szemét, mire tucatnyi apró tűszúrás rázta fel. Ómagyarok, Gala, a Tarfejű... Az is ott dobolt benne, hogy éhes, rettentő éhes, hiszen tegnap este óta nem evett semmit pár olajbogyón kívül, de nem foglalkozott ezzel. Vannak fontosabb dolgok is az evésnél. - Mi a másik titok?

- Hamilkár király bosszút esküdött ómagyarokra, amiért Ibériát elvették tőle. Azt mutatták neki, hogy a barátai, közben hátába döfték.

- Igen, ezt tudom. Mi a másik titok, azt kérdeztem!

- Látta az ómagyarok hajóit, fegyvereit, hallott a háborúikról. Gondolta, Karthágó Rómát talán le tudná győzni, de ómagyarokat nem. Rómát és ómagyarokat együtt nagyon nem. Ezért kerülte a háborút. Te is láttad az ómagyarok fegyvereit.

- Egyetértek atyámmal – próbált türelmes lenni Hannibál. - Mi a másik titok?

- Ómagyarországot csak egy másik Ómagyarország győzheti le – mondta ünnepélyesen Kossuth. - Ha Ómagyarország nincs többé, Karthágót nem fenyegeti olyan veszély, amit ne tudna ellenállni. Addig csak az ómagyarok kegyéből él. Senki sem függ annyira a tengertől, mint mi.

- Ez sem titok.

- Ez nem, de mondom már – mosolygott Kossuth a fiatal királyra. - Hamilkár más módot talált a harcra. Ez a harc már folyik, évek óta.

Hannibál intett neki, hogy folytassa.

- Nem csak téged és társaidat juttatott be az ómagyarokhoz – mondta Kossuth. - Többeket. Megbízható, válogatott embereket. Férfiakat, nőket. Ott élnek az ómagyarok közt, ők is ómagyarrá váltak. Megparancsolták nekik, hogy tanuljanak, dolgozzanak, alapítsanak családot és nemzzenek gyermekeket. Vállaljanak tisztséget a városban, ahol élnek, legyenek kereskedők, legyenek katonák, legyenek művészek. Volt, akit egész fiatalon küldtek be, mást idősebb korban. Eladták rabszolgának, hogy az ómagyarok megvásárolják és felszabadítsák. Vadabb vidékeken elcserélték az ott lakók gyerekeit, így a punok új névvel indulhattak neki az emancipációnak. Volt, aki egyszerűen bevándorolt, engedve az ómagyarok hívásának.

- Mennyien vannak?

- Nem tudom – vallotta be Kossuth. - Valószínűleg többen, mint gondoljuk. Nem készült róluk nyilvántartás, egymásról nem tudnak se. Nem volt közös vezető. Több kémnek, kereskedőnek, ügynöknek adták ki, hogy keressenek megfelelő személyeket, megtanítsák őket és ómagyarrá juttassák őket. Biztos vannak, kiket felfedeztek, de nálunk nem jutnak tovább.

- És ha teljesen ómagyarrá válnak? Ha elfelejtik, honnan jöttek?

- Biztos előfordult ez is – bólintott Kossuth. - Ez ellen nem tehetünk semmit.

Hannibál emlékezett rá, hogy neki milyen nehéz volt visszatérnie. Ha nem lett volna az esküje, nem egy királyság és egy hatalmas feladat várta volna, akkor még nehezebb lett volna. Talán lehetetlen.

- És ha nem felejtik el? - nézett Kossuthra. - Ha hűek maradnak? Akkor mi a feladatuk? Nem tudnak egymásról, nem tudunk róluk. Irányítja őket valaki?

- Senki. Az ómagyarok sokszor gyanakvóak. Nem kockázat, hogy felfedezzék őket. Ami eszközünk nekünk van, azzal nem tudjuk őket irányítani. Nem is kell.

- Miért nem?

- Mert tudják, mi a dolog. Ha látják a jelet, figyelnek, várnak és végül megtesznek mindent, ami ártani tud Ómagyarországnak. Ott, ahol vannak. Azzal, amijük van. Okosan.

- Mi a jel?

- Az a jel, ami számomra is a jel volt. Amikor az ómagyar fegyver egymásra fordul.

Hannibál tompa sajgást érzett a homlokában. Tudta, hogy hamarosan lüktetni fog a feje. Talán az éhség? Ennyire gyenge lenne, hogy nem tudja megfegyelmezni a saját testét sem?

- Kételkedem, hogy mindez jó valamire – közölte Kossuthtal. - Milyen sereg az, aminek a tagjai nem tudnak egymásról, nem tudjuk, hol vannak és nem tudunk nekik parancsokat adni?

Kossuth vállat vont.

- Hamilkár serege, amit az ómagyarok ellen gyűjtött – felelte. - Milyen más sereg árthatna ellenük? El tudnál juttatni pun sereget a közelükbe?

- Nem – morogta Hannibál. Szűknek, kényelmetlennek tűnt a széke, fojtogatónak a szoba, baljóslatúnak a bezárt táblák mögötti sötétség. - Nem tudnánk. Az ómagyarok viszont bármikor lángba boríthatják a városunkat a tengerről. Lehet, hogy vannak még bent embereink, akik hűek. Akiket még nem kaptak el. Lehet. Nem kétlem. De ha megtesznek mindent, akkor se többek, mint szúnyogcsípések egy elefánton.

- Vagy kígyómarás – csatlakozott a hasonlathoz Kossuth. - És egy kis méreg is sokra képes.

- Beszélni akarok azokkal, akik felkészítették ezeket az embereket – egyenesedett ki a székében Hannibál. Túl sok volt már a beszédből, a sehová sem vezető vagy terhes gondolatokból, rosszul érezte magát, ha nem csinálhat valamit.

- Nem tudsz – hűtötte le Kossuth. - Miután kiküldték a választottaikat, a feladatuk véget ért.

- Értem – hanyatlott vissza Hannibál. - Tudom a titkokat hát?

- Tudod – bólintott Kossuth.

- Másról nem kell tudnom?

- Csak arról, hogy atyád azt mondta, figyeljem meg, milyen bölcsen fogsz dönteni, miután megosztom veled ezeket a dolgokat.

Hannibál keserűen elmosolyodott.

- Akkor csak figyeld, mert nem döntök sehogy. Nem tehetek semmit, így nem teszek semmit. Figyelem a híreket és közben bejárom a birodalmat. Sajnálom, hogy csalódást okozok atyámnak.

- Mondta, hogy bölcsen fogsz dönteni – állapította meg Kossuth. - Még nem jött el az időd.