- Az írnokok közül válassz – parancsolta Hannibál Himónak. - Legyenek fiatalok és jó eszűek. Beszéljenek több nyelven, mert meg kell tanulniuk ómagyarul és az nehéz nyelv. Legalább hárman legyenek, de ne többen ötnél. Mondani akarsz valamit.

- Igen – felelte Himo.

- Akkor mondd!

- Kossuthnak megvannak a saját tanítványai. Az egyik fia és az egyik unokája. Őket készíti fel, hogy az örökösei legyenek a tudományának.

- Igazad van – ismerte el Hannibál. - De úgy tudom, nem örökölték atyjuk bölcsességét, sem szorgalmát. És a vér összeköti őket. A legalkalmasabb örökösöket akarom, ezért választunk a gyökértelen írnokok közül. Ha méltóak lesznek rá, felszabadítom őket, felemelem, gazdaggá teszem és a hűségük csak az enyém lesz. Ha Kossuthnak nem tetszik a dolog, nem érdekel. A király parancsát tisztelnie kell.

- Tisztelni is fogja – mondta Himo. - Még ma bemutatom neki az új tanítványait.

- Hamarosan útra kelünk – nézett ki az ablakon Hannibál. A távolban tucatnyi vitorla fehérlett, egy kereskedőkonvoj tért haza. - Válassz ki egy alkalmas, tekintélyes tisztviselőt, aki figyelemmel kíséri az új tanítványok fejlődését. Kossuth azt mondta, fél év alatt képes megtanítani bárkit arra, hogy kezelni tudja az összegyűjtött iratokat, könyveket, felismerje a hamisítványokat. Kétlem, hogy fél év elég lenne, de engedjük neki, hogy megcáfoljon minket.

- Engedjük – bólintotta Himo.

- Erősítsd meg a tanácsos felügyeletét is – parancsolta még Hannibál. - Nem akarom, hogy olyanokkal érintkezzen, akik rossz szándékkal lehetnek irántunk.

- Küldjük vidékre, az egészségére való tekintettel – javasolta Himo.

- A tanácsos jó egészségnek örvend.

- Megoldható, hogy ez változzon.

Hannibál elszakította a tekintetét a fehér vitorláktól, amiket már az Anya jele is látszott. Sőt, két hajó a numidák imádkozó emberét hordozta a vásznán. Mennyivel egyszerűbb ez a tengeren, gondolta. Vagy egy ütközetben.

- Akkor oldd meg. Egy vidéki birtokot könnyebb szemmel tartani és a tanítványok figyelmét sem vonja el semmi.

A titkár meghajolt és távozott. Hannibál tűnődve nézett utána. Vajon hány évet adnának még az istenek az öreg tanácsosnak, töprengett. És vajon megorrolnak-e Karthágó királyára, amiért megrövidíti majd ezeket az éveket?

Az ablakhoz lépett és hagyta, hogy a tengertől illatos szél elfújja a gondolatait.

Az indulás előtt délutánt és estét Imaza társaságában töltötte. A királyné egyszerre tűnt boldognak és szomorúnak. Szomorú volt, hogy újra magára marad, ugyanakkor egyre biztosabbnak érezte, hogy gyermeket hord a szíve alatt. A papnők által kért jelek is inkább erre mutattak, bár már figyelmeztetniük kellett a birodalom első asszonyát arra, hogy az istenek zokon vehetik, ha folyton ugyanazzal zavarják őket. Hannibált ez nem érdekelte, megduplázta az áldozati ajándékokat és az istenek máris megértőbbnek mutatkoztak. Külön küldetett ökröket Baál oltáraira, hogy a gyermek fiú legyen, sőt, egy titkos futárral még az ómagyar papot is megbízta azzal, hogy imádkozzon az ő istenéhez ez ügyben. Bizalmas üzenet volt, mert nem akarta, hogy Baál tudomást szerezzen arról, hogy mással is üzletel. A legnagyobb urak néha annyira szeszélyesek tudnak lenni, mint az asszonyok.

Az ágyasházuk fölötti teraszon ültek, körülöttük gyümölcsfák és virágok illatoztak, lent a liget medencéjében fiatal rabszolgalányok és fiúk fürödtek és fröcskölték egymást. Fent egy imazigh énekmondó guggolt az alacsony lábú parázstartó mellett és egy ősi mondát énekelt, amiben Imaza ük-ükapja sivatagi démonokkal küzdött és alászállt a földmélyi világba, ahol bővizű folyók hömpölyögtek és fekete bőrű, apró termetű emberek éltek. Imazát teljesen elvarázsolta az ének. Hannibál meglepően sok sort értett belőle, de voltak részek, ahol csak a ritmust és az idegen hangokat tudta figyelni. Úgy döntött, hogy az énekmondót magával viszi és útközben tőle fogja tanulni a nyelvet. Szerette volna, ha az uralma alatt élő numidák értékelnék, hogy a nyelvükön szól hozzájuk és úgy hallgatja meg a kéréseiket, panaszaikat. Talán Imazának is örülnének, Gala király lányának, aki minden pun cicomája és taníttatása ellenére se tagadhatta le azt, hogy közülük származik. Azonban sem a királyné asszonyainak vezetője, sem Hannibál nem akart kockáztatni. Egy hosszú utazás megterhelő még az erejük teljében levő férfiaknak is, nemhogy egy várandós asszonynak. Ha várandós egyáltalán. De miért ne lenne az, ha az Anya azt mondja?

Hannibál kiitta a fűszeres bort a kupájából és hagyta, hogy az egyik rabszolga újra töltsön neki. Általában nem szerette az italt, zavarta, ha nem teljesen tiszta a feje és zavarosak a gondolatai. De most otthon volt, az ágyasházában, felesége oldalán, drága ételekkel és italokkal körülvéve, békében. Földi ember ennél nagyobb boldogságot nem is kívánhat. Hagyta, hogy az erős, fűszeres ital átmossa a tagjait. Imaza nem ihatott. A nők számára ez amúgy sem volt illendő, de a nemesek, a gazdag kereskedők asszonyai nem éppen a mértéktartó borfogyasztásukról voltak híresek. A királyné is megtehette volna, hogy csatlakozik urához és együtt vidámítják meg a szíveiket. De most nem ihatott. Hannibál ismerte az ómagyar szokást, ami nem engedte, hogy az áldott állapotban levő asszonyok bort vagy más alkoholos italt vegyenek magukhoz, ismerte a szokást és nem akarta megsérteni az ómagyar istent, akinek nemrégiben a segítségét kérte.

Megitta a következő kupa bort is, majd hátradőlt, fejét Imaza ölébe fektette és úgy hallgatta az imazigh énekmondó dallamos történetét. Imaza óvatosan a királya hajába túrt, majd végigsimította a korához képest mély ráncokkal szabdalt homlokát. Furcsa volt így egymáshoz érniük, mintha valami énekből léptek volna elő ők is, mintha szerelmesek lettek volna, akiket még nem szakítottak szét az istenek vagy az alvilági erők. Talán a bor miatt lehet ez, gondolta Hannibál.

Kis időre még arról is sikerült elfeledkeznie, hogy milyen terhek nyomják a vállát. Kis időre.

Valamikor hajnalban azonban felébredt és hiába erőltette, nem tudott visszaaludni. Talán Imaza ébresztette fel. A királyné a széles, puha ágy túlsó felén aludt könnyű, de drága hímzéssel díszített takaró alatt, összekuporodva, de néha megrándultak a vállai. Hannibál nem szokott hozzá, hogy megossza vele az ágyát, ritka alkalom volt, hogy azután is együtt maradtak, hogy teljesítették a dinasztia iránti kötelességüket. Talán a közelében szuszogó másik ébresztette fel, sohasem aludt túl mélyen. A megivott bortól tompán sajgott a feje és enyhe hányingert érzett még a további kupák gondolatától is.

Pislogott párat, hogy kitisztuljon a tekintete. A szem most nem fájt, talán kap pár napot az istenektől így is. Vagy az az új főzet használt, amit orvosa azon a rabszolgán próbált ki először. Ledobta magáról a takaróját és kikelt az ágyból.

- Királyom – nézett rá a sarokból az álmukat vigyázó rabszolganő. Hannibál intett neki, hogy hozza a ruháját. A rabszolganő csendben, szótlanul végezte a dolgát, majd mikor megkötötte az övet is, visszahátrált a sarokba és lesütötte a tekintetét.

Hannibál pedig elment a néma emberhez.

- Láttam az ómagyarokat háborúzni – nézte a néma írnok körül lobogó gyertyák fényét. A görög szorgalmasan rótta a király szavait, az alvó palota csendjében hangosan sercegett a tolla a papiruszon. - Az ómagyarok nem harcos nép és a hősiesség teljesen hiányzik belőlük. Ezért akartam megnézni azt, hogyan háborúznak. Úgy éreztem, hogy az énekek, amiket az ómagyarokkal harcoló hősökről írtak, túloznak. Ómagyarok közt éltem. Megtanultam használni az ómagyarok fegyvereit. Volt, hogy ómagyar hajón harcoltam tengeri rablók ellen. De azt nem láttam, hogyan harcolnak a szárazföldön. Ezért kerestem az alkalmat, hogy láthassam ezt is és az istenek hatalmasak az ómagyarok földjén is, mert megkaptam ezt az alkalmat.

A néma ember is aludt, mikor a királya megérkezett, újabban szinte mindig aludt ilyenkor. A király beszéde azonban jó kezekben volt nála – Hannibál beszámolói öt példányban pihentek a szoba falára rögzített tekercstartó rekeszeiben, mellettük az első változat, amit beszéd közben írt le az egykori görög rétor. Hannibál szerette ezeket a másolatokat olvasni. Tudta, hogy milyen nyersek, dísztelenek a szavai, egy rövid parancsokhoz szokott katona, egy magyarázkodni nem köteles uralkodó suta mondatai, amik elborzasztanának minden írástudó embert, ki kicsit is ismeri a nagy szónokok és írok műveit. A néma ember azonban nem csak lemásolta a király beszédét, de királyhoz méltó szépséget is adott nekik. Hannibál gondosan ellenőrizte azt, hogy a néma ember semmit se vegyen el a szavaiból és semmit se tegyen hozzá, az így is tett, mégis, mintha egy szónok remeklése lett volna az, amit saját beszámolójaként olvasott.

Amikor pedig nem ezen dolgozott, a néma ember aludt. Az álmai pedig csak az övéi voltak.

- Az ómagyarok birodalma hasonlít a punok birodalmához – folytatta kis gondolkodás után Hannibál. - A punok birodalma is bekebelezett egy népet, aminek a földje veszélyes és nehezen művelhető, de a harcosai lovon járnak, halálosak a csatában és a szövetségben olyan szeszélyesek, mint az asszonyok. Görög néven hívják őket. Szkíták, ez a nevük. De nem az igazi nevük, nem is egységes nép, ahogy az imazigh törzsek sem egységesek náluk és a numida nevet sem ismerik. Sem a berbert. A fegyverük is más. Pajzsot ritkán hordanak, de páncéljuk van. Mégis olyan gyorsak a lovaikon, mint a imazigh cserkészek, akiken ruha is alig van és sokszor csak hosszú kést visznek a portyáikra. A szkítáknak is van késük, de legszívesebben íjat használnak. Íja szinte minden szkíta férfinek van, hozzá sok nyíl. A földjük tele van folyóval, mocsárral és fával. A sok fa adja az íjuk anyagát, amit gyerekkoruk óta forgatnak. Talán még az imazigh lovasságnál is hasznosabb segédcsapatot alkotnának, ha az ómagyarok hadra fognák őket. A nyelvük nem hasonlít egyik nyelvhez sem, amit beszélek. Az ómagyarok azt terjesztik, hogy a szkíták rokonai, de ez hazugság, ők maguk sem hiszik.

A néma ember kifejezéstelen arccal írt. Az utolsó mondatnál mintha megakadt volna, majd áthúzott egy szót és befejezte a sort. Hannibál tekintete egy pillantra megpihent az egykori görögön. Ritkán szokott hibázni, a király beszédének tekercse szinte ugyanolyan szép külsőre, mint az öt letisztázott másolata.

- Az ómagyarok harcáról akarok beszélni – folytatta végül, a toll pedig rendületlenül sercegett tovább. - Az ómagyarok harca, amit láttam, a szkítákkal történt. Az ómagyarok még nem tudták az összes szkítát az uralmuk alá hajtani. Az egyik folyójuk mentén nagy területek vannak, ahol ezek a lovas törzsek élnek. Ezek a lovasok régen folyton vándoroltak. Ahol a folyó ered, nagy hegyek állnak. A hegyeken túl nagy, füves puszták vannak, ahol a szkíták jól érzik magukat. Az ómagyarok szomszédságában is ilyen puszták vannak, de sokkal több a víz, a mocsár. Sok a hal és a fű. Éhező szkítáról még nem hallottam, nem olyanok, mint az imazigh törzsek, amiknek gyakran mi adunk élelmet. A hegyeken túli pusztákról jöttek és az ómagyarok előtt gyakran vissza is tértek oda egyes törzsek, nemzetségek. Az ómagyarok azonban megszállták a hegyek hágóit és bezárták a szkítákat a saját ómagyar országuk belsejébe. De a szkíta földek az ómagyarok számára nem túl értékesek, ezért nem foglalták el mindet. Igaz, sok szkítát maguk közé csábítottak sima beszédükkel és ajándékaikkal, másokat megöltek. Az ómagyarok között töltött utolsó éveim egyikében egy szkíta törzsfő nagy lázadást szított az ómagyarok ellen. Csatában meg akarta verni a folyó menti utakat védő ómagyarokat, gazdag zsákmányt szerezni, majd a hozzá csatlakozott néppel áttörni a hegyek hágóin és kivezetni őket a gazdag földekre keleten. Azokra a földekre, ahol nincsenek ómagyarok. Vitéz törzsfő volt és elég nagy sereget gyűjtött össze. Az ómagyarok lázadónak nevezték és ők is sereget gyűjtöttek. Én két társammal a szkíta folyó mellé épült nagy ómagyar városba utaztam, majd onnan egy elfoglalt ómagyar hajón elértük a szkítákat.

Hannibál úgy érezte, hogy valami gyengeség költözik a lábába. Általában ide-oda sétálva diktált, hogy az izmainak a lendülete is segítse a gondolatai kifejtését, de most inkább leült. Érezte a folyó illatát, a folyón lefelé úszó holttestek bomló szagát, látta a távolban izzó fényeket. Hallotta az ómagyar repülőgép zúgását, ami a lenyugvó napba bújva érkezett és halált zúdított a gázló mellett gyülekező lovasokra. Látta a fiatal ómagyar katonák rémületét, mikor a lest állító lovasok kiugrattak a fák takarásából és nem törődve a puskák elszórt tüzével, fokosaikkal és szablyáikkal lemészárolták az egész szakaszt. Újra érezte kezén az emancipátor vérének melegét, akinek ő vágta el a torkát.

- Láttam, hogyan harcolnak az ómagyarok – mondta végül az írnoknak. - Láttam, miért erősek, de megláttam azt is, hol gyengék. Jóval többet tudok róluk, mint az bármelyikük is sejtené. Egy nap pedig mindezt ellenük fordítom.