A máskor idegesítően bőnek tűnő öltönytóga most sehogy sem akarta rendesen elrejteni a golyóálló mellényt. Rozsnyói jobbra-balra fordult a tükör előtt, majd dühösen lerogyott a székére.

- Szorosabbra? - kérdezte a tizedes, aki a katonai felszerelést hozta. Rozsnyói csak legyintett.

- Inkább valami nagy köpenyt – mondta. - Jó nagyot. Nem akarom, hogy ezt lássák rajtam.

Szívesen le is vette volna, de nem merte. A konzulok nem voltak hajlandóak elfogadni a meghívását a márvánnyal burkolt követségi fogadóterembe, neki pedig, mint egy külső hatalom diplomatájának a római törvények tiltották a városban való belépést. Végül sikerült megállapodniuk egy előkelő szenátor villájában. Ami nem volt messze, de Rozsnyói mindent messzinek érzett, ami a követség megerősített és tűzfegyverekkel jól védett falain kívül feküdt. Érezte, hogy az ómagyar nagykövet igencsak csábító célpont lehet sokak számára; különben is tele lehet fiumei ügynökökkel a környék. Hegyi is kint bújkál valahol. Micsoda trófea lenne a számára, hogy lelövi a nagykövetet!

- És mindenkin legyen ilyen köpeny – tette még hozzá. - Mindenki ugyanúgy nézzen ki.

Ha a nagykövet hősi halált hal vagy a követséget támadás éri, a diplomáciai kirendeltséget katonai irányítás alá kell vonni, vagyis Bolcsi őrnagy lesz itt Isten után az első, aztán vagy kitartanak az utolsó töltényig, vagy valami kevésbé magasztos véget érnek, ki tudja. Rozsnyóit ez már annyira nem érdekelte, ehhez a változathoz neki se köze nem lesz, sem érdeke nem fűződik sok. A követséget úgy szerelték fel, hogy önerőből ki tudjon tartani a rómaiak ellen addig, amíg a szárazföldön vagy tengeren meg nem érkezik a felmentő csapat; de ezt most várhajták. Mintha egy mocsárban lépkedne és semmit sem tudna azokról a pontokról, amiken biztonsággal megvetheti a lábát.

Megkapta végre a köpenyét és, ezzel már majdnem elégedett volt. Rendesen eltakarja, a villába érve pedig majd lehetőséget talál rá, hogy átöltözzön. A golyóálló mellényből nem enged, ha már a kíséretét jelképes méretűvé kellett visszafognia, legalább ennyi védelmet kapjon. Különben is lutri az egész. Mikor annak idején idekerült a követségre, az antiügyi miniszter egy hasonló tárgyalásra indult, egy kisebb hadsereg kísérte, aztán így is majdnem felrobbantották a célban. Az ember egyszerűen sehol sem érezheti magát biztonságban.

A köpenyével együtt megérkezett a kíséretét vezető hadnagy is.

- Az alagúton megyünk majd ki, nem a hazatérő munkásokkal együtt – közölte a nagykövettel. A hadnagy nagyon harcias benyomást keltett, ő is golyóálló mellényt viselt, pisztolyt a combjára szíjazva, egy kisebb kardnak is beillő tőrt a derekán, a csípője mellett egy rövid csövű Kalasnyikov lógott, hat tartalék tárral a taktikai mellényén, kezében olajzöld rohamsisak. A derekán még fél tucatnyi kisebb bőrtok, ki tudja miket tartott benne.

- Ez a B-terv volt, nem? - kérdezte Rozsnyói. Rossz érzése támadt. - Valami történt?

- Semmi. De ahogy átgondoltam, jobb az alagút. Hiába vegyülünk el a hazatérő munkások között, nem maradhatunk végig velük és könnyen ki lehet majd szúrni, amikor elválunk tőlük. Ha a városból figyelnek minket, akkor észreveszik, mindenképpen észreveszik.

- De mögöttünk lesznek, még ha rögtön indulnak is – mutatott rá Rozsnyói.

- Ez kétségtelen – hagyta rá a hadnagy. - De utolérhetnek. Vagy jelezhetnek valakinek, aki az útvonalunk mellett vetne lest.

- Hogyan jelezné?

- Nem tudom. Füstjelekkel, mondjuk.

Rozsnyói kínjában majdnem kinevette a magát taktikai tervezőnek képzelő katonát. Füstjelekkel, Rómából. Mintha valaki a Napban ülve próbálna fényjeleket adni.

Vett egymély lélegzetet. Túl sokszor látott már olyat, amikor egy vezető pozícióba került ember azt hitte, hogy mindenhez ért; még a karrierje elején megfogadta, hogy nem fog beleesni ebbe a kísértésbe. Nem mindig sikerült, de azért idáig eljutott és nem ezt a pozíciót szánta a karrierje csúcsának. Hamarosan az életét kell letennie ennek a pár katonának a kezébe, ha nem tud megbízni bennük, akkor tényleg megette a fene az egészet.

- Akkor az alagúton – hagyta jóvá hivatalos nagyköveti hangon. - Hogyan jutunk el a villához? Nem mehetek gyalog.

- A kijárat melletti ligetben várnak minket a lovak – nyugtatta meg a hadnagy. - Egy kereskedő kontaktunkon keresztül vettük őket pár napja.

- De akkor még az A-terv volt a hivatalos.

- Több lehetőséget is nyitva tartottunk.

- Értem. - Rozsnyói az órájára nézett. - Mikor találkozunk és hol?

Az alagutat hivatalosan a követség védelmi képességeinek javítására építették a lehető legnagyobb titokban, a valóságban inkább arra használták, hogy rejtve ki-és bejutassanak embereket és dolgokat. Menekülőútnak amúgy sem lenne jó, az egész személyzetet nem lehet rajta kivinni, meg ha sikerülne is, hova mennének egy ellenségesé vált birodalom szívében?

Rozsnyói gyerekkorától fogva irtózott a szűk, zárt helyektől, beiktatása után megnézte az alagutat, de annyi elég is volt neki belőle. A karbantartását is visszafogatta a minimumra, ami leginkább a semmit jelentette. Ez utóbbi döntését rögtön meg is bánta, mikor becsukódott mögöttük a borospincéből levezető vasalt ajtó és egyedül maradtak a lámpáikkal. Meg a kosszal.

- Nem omlik be, ugye? - nézegette a nagykövet a téglágkból kirakott ívet. - Nem szeretném, hogy a fejemre essen egy... ilyen.

- Nem esik – közötle kurtán a hadnagy. - Meg ott a sisak.

Rozsnyói csak azért volt hajlandó rohamsisakot húzni, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint a kísérői. A bő köpeny elrejtette azt, hogy nincs állig felfegyverkezve, de a fejükre húzott csukja formája egyből mutatta, hogy kin van sisak és kin nincs. Ha pedig Hegyi vagy akárki odakint figyel és célpontot keres, akkor ennél konkrétabb felhívás nem is kell.

- Sisak – mormolta. - Igyekezzünk!

A dohos levegő legalább annyira nyomasztotta, mint a bezártság. A zseblámpáik fénye pókhálókon tört meg, egyszer valami odalent is mozdult, a nagykövet még épp elkapta egy nagyra nőtt patkány csillogó tekintetét, mielőtt az állat eltűnt egy szétreped tégla résében. Egyszer egy kisebb beomláson is át kellett lépniük, a boltozatból kiesett téglágat finom, löszhöz hasonló kupac borította. Rozsnyói elfojtott egy káromkodást. Fogalma sem volt, hogy mennyi lehet még háta az alagútból. Nem akarta megkérdezni, már így is úgy érezte, hogy hülyét csinált magából a sisakkal kapcsolatos kínlódásával. Mélyeket lélegzett a nehéz levegőből és gépiesen követte a hadnagyot. A tizedes és a honvéd mögötte jött, néha halkan váltottak pár szót, de nem értett belőlük semmit.

Megpróbált inkább a feladatára koncentrálni. A feladatára, ami nem az, hogy valahogy kibírja pánikroham nélkül egy föld alatti vájatban, hanem az, hogy a világ két legnagyobb hatalma között egyeztessen háborúról és békéről, életről és halálról. Hogy mindezt minimális és nem túl fényes kísérettel, nem a legelegánsabb ruhában és nem a leglenyűgözőbb módon teszi, az részletkérdés. Annak részletkérdésnek kell lennie, ha ezek a rómaiak tényleg annyira civilizáltak, mint amennyire tartják magukat, nem pedig holmi anti barbárok, akiknek némi hókuszpókusz többet számít, mint a mögötte álló hatalom. Rozsnyói meg a követsége, legyen a jelenlegi helyzete bármennyire is ingatag, akkor is Ómagyarország képviselete, Ómagyarország pedig akkor is a kor egyetlen szuperhatalma, ha pár déli hőbörgő a fegyverét rázza észak felé és (esetleg) anti hatalmakkal szervezkedik. A rómaiak értelmesebb felének ezt tudniuk kell. Konzult meg már csak az értelmesebbik felükből választanak. Nem úgy, mint Esztergomban...

Hiába próbálta lelkesíteni magát, mikor újra kiértek a felszínre, birodalmakat mozgató, fondorlatos diplomata helyett csak egy megviselt, dohos szagot árasztó alaknak látta magát, aki még a lenyugvó nap fényében is leginkább csak szánalmasnak látszott. A kísérete nemkülönben. Az alagút kijáratát álcázó szúrós bokorcsoporton csak nagy nehezen sikerült csak átverekedniük magukat – az kétségtelen, hogy a sziklahasadékban megbújó álcázott ajtót véletlenül nem fogja megtalálni senki.

A lankás domboldal fái között látni lehetett a nagykövetség falait is. Rozsnyói egyszer már járt itt, de az nagyon régen volt és akkor sem figyelt különösebben; most meglepte, hogy milyen közel vannak. Eszébe jutott, hogy az alagút csak olyan hosszú, hogy egy szorosra vont, feltételezett ostromgyűrű alatt már átmenjen. Ehhez figyelembe vehették a terep adottságait is, mert – amennyire ehhez Rozsnyói értett – itt még bőven lőtávolságban jártak.

- Mehetünk? - kérdezte a hadnagy a követség felé bambuló diplomatát.

- Ö... igen.

- Erre.

A sötét köpenyekbe burkolódzó kis csoport átvágott a ritkás ligeten, a katonák ügyeltek rá, hogy nagyjából takarásban maradjanak és hangtalanul mozogjanak, próbálva a nagykövetet is igazgatni. Egy kitaposott földutat is kereszteztek, majd egy dombhát mögé érve meglátták a lovakat. A hadnagy intett, hogy állj.

- Mi vagyunk azok – mondta a lovak felé.

- Mutassa az arcát! - felelte egy hang, talán valamelyik fa mögül. A hadnagy hátrahajtotta a csuklyát. - Rendben. Jöhetnek.

Egy sötét tunikába öltözött férfi lépett a lovak mellé, kezében egy félautomata Kalasnyikov leszármazottal, amit a föld felé tartott ugyan, de azért elég fenyegetőnek tűnt így is. Négy ló még itt Róma mellett is akkora érték, hogy szükség lehet a tűzerőre, ha valaki vitatni akarná a tulajdonviszonyokat.

Közelebb érve Rozsnyói felismerte a tunikás férfit, egy felszabadított rabszolga volt, aki pár évvel azután került a követségre, hogy őt véglegesítették volna a posztján. Régi, megbízható ember, már amennyire manapság az lehet valaki.

- Éjszakára még maradj kint – utasította a hadnagy a férfit. - Látott valaki?

- Két kordé járt itt délután, de nem vettek észre.

- Itt az úton?

- Itt. A város felé mentek, levágták a kanyart.

- Reggelj menj csak vissza – ismételte meg a hadnagy. - Kell valami?

Rozsnyói segítség nélkül felkapszkodott a lovára, alacsony, zömök anti ló volt, kezesnek tűnt. Nem a legdaliásabb csatamén, amin mondjuk egy győztes csata után paradézna az ember, de Rozsnyóinak nem is voltak ilyen ambíciói. Az órájára nézett. Illő időben ott lesz a két konzul által kiválasztott villánál, ez a legfontosabb. Hatásosabb lenne, ha mondjuk egy páncélozott, géppuskákkal felszerelt teherautón érkezne, jobban demonstrálná, hogy milyen hatalmat is képvisel, de jelen helyzetben ennyit tudnak. Szánalmas, vagy nem szánalmas, meg kell próbálni.

Óvatosan krákogott egyet, mire a lova nyakán idegesen megrándultak az izmok.

- Hadnagy úr – mondta Rozsnyói. - Ideje lenne folytatnunk az utat.

Remélte, hogy a hangja a megbeszélésen azért ércesebb lesz majd.