Jonatán az órájára nézett; a másodpercmutató egykedvűen ugrott fokról fokra. Keleten az ég alja már vörös derengésbe kezdett, a korai időponttól mindenki álmos volt és ingerült.

Vagy nem csak ettől, gondolta Jonatán.

Para mellette gubbasztott, karabélyát a fedezék oldalát tartó faragatlan rönkfalnak támasztotta és száraz kenyeret rágcsált.

Az aknavetős üteg parancsnoka Jonantán mögött állt, egyik kezében hangtölcsérrel. Olyan volt, mint egy szobor a fedezék félhomályában. Az üteget csak akkor lehetett volna látni, ha a fedezék falába vágott résekhez húzódott az ember, de Jonatánt nem érdekelte az üteg. Az előttük derengő erőd tömege annál inkább.

Azután a másodpercmutató a számlap tetejére ugrott. Jonatán leengedte a karját és a parancsnok felé fordult.

- Tüzet nyitni!

A hangtölcsér megismételte a parancsot és pár másodperc múlva egyetlen elnyújtott ropogásba forrt össze az aknavetők tűzmegnyitása.

És ugyanígy is robbantak. Két akna az Duna partján álló magaslat oldalában, az erőd falai alatt, az egyik akna a folyóra néző bástya derekán, a többi lövedék pedig valahol bent, vagy esetleg túl a célponton. Pillanatokkal később a tábori telefonok berregni is kezdtek, ahogy az erőd köré települt megfigyelők bejelentkeztek és megadták a becsapódások pontos helyét.

Ahogy a robbanások hangja elhalt, Jonatán kicsit feljebb lépett és a fedezék mellvédje fölött kinézve a szeméhez emelte a látcsövét. Az erőd sötét tömege rendületlenül állt a hajnali derengésben, egyedül a találatot kapott bástyánál sejlett valami füstszerűség. Ismerte ezt a bástyát, jól megépítették, legalábbis az alját. Masszív kövek, ott lőhetik azzal, amijük van. Még a kikötői tartalékból felcincált hetvenötös löveget is áttelepítették titokban, hogy közvetlen irányzással is tudják lőni az erődöt, ha kell; nem mintha szét akarták volna bombázni, de fel kell készülni mindenre. A megfigyelőpontok szerint Szörényvár felől nem várhatóak egységek, ezért is merték elvonni a hetvenötöst a folyamvédelemtől. Persze lehet, hogy az al-dunaiak csak altatják őket és rögtön megindulnak, amint elkezdik az erőd ostromát. Akkor a hetvenötöst majd telepíthetik rohamtempóban vissza.

Jonatán újra az órájára nézett. Öt percet adott a védőknek, hogy gondolkozzanak. Az ultimátumot már két napja beküldték, azóta ott feszült a levegőben a kérdés, hogy a déliek tényleg mernek-e a fegyvereikhez nyúlni. Mármint komolyan, mert a két országrész közti határon szinte napi rendszerességűnek számítottak a kisebb járőrcsapatok közti pengeváltások. Mivel ezek a járőrök mindkét oldalról főleg alacsony szinten emancipált antik voltak, a híradásokba nem nagyon kerültek be ezek az esetek, de a katonai csatornákon érkeztek a jelentések. Az északiak teljesen eredeti szkíta bandákat is átdobtak délre, hogy a Duna- meg a Drávamente ártéri erdőiben vadásszanak egymásra a déliek illíreivel és keltáival. Meg feldúljanak pár telepet és falut, ha épp az útjukba akad, állítólag még egy „sajátot” is sikerült nekik.

Még két perc; a mutató könyörtelenül ugrált előre. Az erőd mintha mozdulatlanná dermedt volna, még az a füstoszlop is szinte a levegőbe fagyott, ami a belső robbanások után jelent meg a falak fölött. Hát ennek most vége, gondolta Jonatán, és a félelem mellett valami megkönnyebbülést is érzett. Ez már biztos bekerül a hírekbe, mindkét oldalon. És most már mindenkinek színt kell vallania és neki kell feszülnie annak, amit igazán akar. A politikusok, a kompromisszumkereső északi képmutatók és az ő parlamentjükbe delegált déli töketlen barmok ideje lejárt; ha tényleg akartak volna valamit tenni, akkor megtehették volna.

Lejárt az idő, mutatta az órája. A látcsövén keresztül még egyszer végigmérte az erőd falait, a bástyán dacosan lengedező trikolórt – mostantól az északiak zászlója -, az egyik falnál mintha egy rohamsisakos alak sziluettjét látta volna. A barom, nemhogy fedezékbe bújna.

- Öt lövés – adta ki az újabb parancsot. - Folyamatos tűz. A megfigyelők minden változást azonnal jelentsenek! Tűz!

Újabb robbanások az erőd oldalában, kettő lövedék bent a falakkal, épületekkel körülvett udvaron, majd a Jonatán melletti üteget védő vesszőfonat is hirtelen eltűnt egy szétcsapó sárfelhőben.

- Fedezz! - ordította valaki. Jonatán ösztönösen a fedezék aljába kuporodott, a látcsöve fájdalmasan a térdének csapódott, ez kicsit kijózanította. Gyorsan felegyenesedett és megigazította a rohamsisakját.

- Jelentést! - krákogta. - Veszteség!
Para a száraz kenyércsücsök helyett már a nyakában lógó karabélyát szorongatta és valami gonosz vigyor ült ki a képére.

- Végre beszálltak ők is a játékba! - jegyezte meg elégedetten.

Az egyik tüzért vállát felhasította egy repesz, egy másik meg lefejelte az aknavetőjét, olyan gyorsan vágta hasra magát a robbanást látva. Más sérülés nem történt, viszont az egyértelműen látszott, hogy az északiak sem hülyék, már rég felfedezték a kiépített üteget és szépen rá is állították a saját eszközeiket. Ráadásul onnan fentről messzebbre lövik az aknáikat, mint ők innen lentről. Közben a megfigyelők jelentései is befutottak, nem is két, hanem három akna robbant belül. Jonatán az ajkába harapott. A tüzérek tanácstalanul álltak ott, ahonan a fedezékkeresés után feltápászkodtak és őt nézték.

- Befejezni az ötös sorozatot! - ripakodott rájuk Jonatán. - Rajta!

Elég lassan mozdultak meg az emberei, az egyik aknavető kezelői annyira elhúzták, hogy külön rájuk kellett parancsolni. Így is fél szemmel mindig az erődöt lesték, mintha látnák, hogy mikor lőnek onnan. Hallani se hallhatták, a falak, a távolság és a két szomszédos üteg zaja lehetetlenné tette.

Jonatán felemelte a tábori telefont és tüzet vezényelt a hetvenötösnek is.

- Törjék be a kaput!

Majd egy újabb robbanás, ezúttal a vesszőfonaton kívül. A szele is alig érte el őket, mégis mindenki hanyat-homlok menekült a megerősített fedezék felé. Jonatán tajtékzott, az egyik fiatal katonát majdnem fel is pofozta, de mikor megragadta a gyerek zubbonyát, az indulata hirtelen megakadt a fiatal tekintetben remegő félelmen.

- Vissza! - ordította inkább rekedten, a katonát is az aknavetők felé lódította. - Vissza az anyátok keservit!

A távolban megszólalt a hetvenötös és az erőd feléjük néző kapuja eltűnt egy robbanás felhőjében. Alig egy másodpercre rá valamelyik szomszédos üteg félrement lövedéke tépett egy kisebb gödröd a kapuhoz vezető útba. Jonatán a szeméhez emelte a látcsövet, de az idegességtől annyira remegett a keze, hogy alig tudta irányban tartani. Két pukkanás a szomszédban és már rohannának vissza az anyjuk szoknyája mögé!

- Befalazták – állapította meg Para.

Már Jonatán is látta a vasalt fakapu romjai mögötti hevenyészett kőfalat. Ez meg mire jó? Letette a látcsövet és újra tüzet vezényelt a hetvenötösnek. Akadtak kétségei. Nincsen olyan lövedékük, ami kőfalak ostromához kell, csak az antik ellen kifejlesztett repesz-romboló és gyújtótöltetek. Gyújtóval nem lőnek, mert nem egy füstölgő romhalmazt akarnak elfoglalni, a repesz-romboló pedig...

A hetvenötös újabb találata szétszórta a kőhalmot.

- A barmok – jegyezte meg Para. - Egymásra pakolnak pár kavicsot és azt hiszik...

Az üteget védő vesszőfonat egy darabja eltűnt egy robbanásban, a legközelebbi aknavető két kezelője rongybábként a földre rogyott és úgy is maradt. Jonatánnak kettőt kellett nyelnie, mire a füle valamennyire kidugult, mire pedig megtalálta volna az első parancsszavakat, már az egész üteg legénysége bent szorongott a megerősített fedezékben. Egyiküknek merő vér volt a fej.

Jonatán a kint heverő két testet nézte. A robbanás mintha megfagyasztotta volna az időt.

- Felcsert! - kiáltotta végre valaki. Jonatán megismételte. Para odébb lökdösött két tüzért, akik érzése szerint túl közel kerültek a parancsnokához. Az ütegparancsnok is nagy nehezen magához tért és kiparancsolta négy emberét, hogy hozzák hátra a sérülteket. A fedezék kissé szellősebbé vált.

- Nem sérültek azok – köpött egyet Para. - Inkább gödröt ássanak nekik.

- Hallgass! - mordult rá Jonatán. Az erőd makacs tömegére nézett, a falakra, a mögöttük lengedező füstre, valahol bent van egy aknavető – vagy néhány, sok nem lehet – ami mostanra belőtte őket, méghozzá csak őket, mert az erődöt sorozó többi üteg felé még véletlenül se ment lövés. Nyilván nem véletlen. Nyilván neki szól és neki kellene ott feküdnie a letaposott földön, egy gödörre várva.

- Hátrébb vonjuk az üteget! - közölte végül. - Mozgás!

- Emlékszek, amikor először lőttek rám – jegyezte meg Para. - Nem is volt az olyan rég. De én konkrétan befostam, most mit tagadjam.

Para, Jonatán egységének több más tagjával együtt azon kevés ómagyar katonák közé tartozott, akik már részt vettek úgy tűzharcban, hogy nem csak az ő kezükben volt lőfegyver. Egy megerősített megtörő szakasznál telt be a pohár és le akartak lépni, hogy Ómagyarországtól kellő távolságra, az anti világban kamatoztassák a felszerelésüket és a szaktudásukat. A parancsnokuk és pár ellenkező társuk torkát elvágták majd bevetették magukat az Illírikum őserdeibe, majd megkezdődött a hajtóvadászat. A renegát csapat elég hamar szétesett, többen feladták magukat, másokat levadásztak, hárman eltűntek, nekik talán sikerült. Jonatánék kapták a legnagyobb trófeát, a szakasz öt fős kemény magját, akiket beszorítottak egy barlangba és ott a végsőkig kitartottak.

- Tudom – felelte komoran Jonatán. Ők továbbra is a megerősített fedezékben maradtak, mert itt futottak össze a tábori telefonvonalak és innen jó rálátás nyílt a tűz alá vett erődre. Az aknavetőket hátrébb vonták egy korábban elvetett helyre, de Jonatán egyelőre tartalékba helyezte őket; a többi üteg és a hetvenötös folytatta a tüzelést. Több ütegparancsnok is javasolta a gyújtólövedékek használatát, hiába. Jonatán biztos volt benne, hogy odabent is érzik a tüzüket és talán legalább annyira rettegnek, mint ezek az aknavetősök itt mögötte, vagy mint Para anno, amikor először csapott be mellette egy karabély sorozata. Jonatán is félt, akkor is, most is, de próbálta a helyén kezelni. A lázadó megtörők felszámolásánál is a második vonalban volt, gyakorlatilag biztonságos helyen, most is egy megerősített fedezékből irányít. Mint vezetőnek, ennyi jár neki. De ha ki kellene mennie, akkor kimenne.

- Azok az északi polgárőrök hogy fosnak majd, ha beköszönünk hozzájuk – kanyarította tovább a gondolatmenetét Para. Jonatán tudta, mire céloz, már korábban is kifejtette neki, hogy számára akkor kezdődik igazán majd a tánc, mikor megindulnak a Dunán, majd a Tiszán északnak. A szállítóhajókat már napokkal ezelőtt összevonták és Jonatán egysége még fentebb, gyakorlatilag a senki földjén várta az indulási parancsot. Velük szemben, alaposan eldugva állítólag tartalékos és polgárőr egységek várakoztak, bár a folyókat övező ártéri erdőkben, mocsarakban nem lehetett egyértelmű arcvonalról beszélni, inkább csak a fontosabb helyeket védték be. Mindenki, köztük a déli vezetés is a Dunánál várta a fő harccselekményeket, a Drávai és a Tisza alatti terület másodlagosnak számított. De Para nem az a fajta ember volt, aki szeret másodlagos szerepet játszani. Ami azt illeti, Jonatán se, de őt most egyelőre az érthetetlenül makacs erőd foglalta le. Bármilyen csábítónak is tűnt a lehetőség, hogy induljanak azonnal északnak, nem hagyhatta az erődöt a hátukban, még körülzárva sem.

Felberregett a telefon. Felvette és meghallgatta a korábban bekért adatokat az ütegeknél rendelkezésre álló lőszer mennyiségéről és a Fiuméből érkező utánpótlás helyzetéről. Kicsit jobb, mint várta. A hadtápos javasolta, hogy a szállítóbárkákra behajózott aknákból vonjanak vissza az ostromhoz addig, amíg meg nem érkezik az újabb adag délről.

- Nem – zárta rövidre Jonatán. - Azokhoz a készletekhez nem nyúlunk.

Para kíváncsian nézett rá, mikor letette a kagylót. Jonatán az erőd felé bökött.

- Szerinted be tudnánk oda jutni?

- Ezekkel vagy a mieinkkel? - kérdezett vissza Para.

- Ezekkel.

Para kételkedve rázta a fejét.

- Ezek még gyíkok. Talán ha akad köztük pár tökösebb és éjszaka több a felhő... Akkor esetleg.

- Bevállalnád?

Para egy darabig az erődöt tanulmányozta, majd bólintott.

- Be. Miért ne? Jobb mint itt lapulni.

Jonatánnak Para hajlandósága ellenére sem tetszett az ötlet. Azt remélte, hogy az erőd megadja magát, ha lát egy kis harcot. Úgy megvan a méltóság is meg az értelem is. De ennek? Mire számítanak?

Az erőd fala alatt egy rövidnek bizonyult akna robbant, a porfelhő beborította a kősánc fölé húzott palánkot. Semmi más nem mozdult, az északiak trikolórja ugyanolyan dacosan lengett, mint eddig.