A Sacco di Esztergom óta nagyon mozgalmas napjaim vannak. A Lövészdandár parancsnokával, egészségügyi főnékével arról tárgyaltam, hogy akkor milyen igényeik vannak az egészségügyi szolgálat megerősítésében, amikor egy igencsak ideges százados jött jelenteni:
- A felderítőink ellenséges csoportosulásra bukkantak, Környe irányában folytatva erőszakos felderítést. A kiküldött alegység ellenséges épületekre bukkant, majd dél felé haladva harcérintkezésre kényszerültek. Jelentésük szerint három sérültjük van, azonban a visszavnulások útját elvágták. Csapaterősítést kérnek. Az ellenség ereje körülbelül 5-800 fő, lóvontatású szekerekkel támogatva. Az általunk okozott veszteségeket megközelítőleg 100-150 főre becsülik.
No, ettől mindenki igencsak magas vérnyomásos állapotba került, már csak azért is, mert a dandár jelentős része nem volt itt! Egy részük Esztergomnál, más részük a megye déli részén látott el biztosítási feladatokat, illetve készült a közelgő bevetésekre. A 16 páncélosból is csak négy volt itthon, az M-készletet még mindig nem sikerült feléleszteni, és személyzet sem volt hozzá.
A reggeli légifelderítés (egy fényképésszel felszerelt mezőgazdasági gép) adatai még nem futottak be, ugyanis a civil fényképész kénytelen volt hagyományos technikával dolgozni. Ám a jelentése, a képei pont jókor érkeztek, mert megerősítették a kelta táborok létét. A parancsnok nem volt ijedős fajta, Albert is maximálisan megbízott benne. Rögön intézkedett, hogy készüljenek egy megelőző csapásra. Nekem felajánlotta, hogy elkísérhetem.
Bevallom, nem értettem, hogy ezt a felajánlást miért teszi, hisz egy civillel – hiába végeztem én is a Nemzetvédelmin, civil szak az civil szak – mindig nehezebb a katona helyzete. Talán hallotta, hogy nem vagyok egy ijedős fajta, vagy így akarta biztosítani, bizonyítani, hogy az igényeikért teljesítenek is, mindenestre elég hamar az egyik BTR-ben találtam magam.
Harckocsi-fedezettel megindult a körülbelül két századnyi erő. Végre megvolt az engedély Könye rendes biztositására is, az elmúltidőszakban többször is jelentettek a településről, hogy a kelták kerülgetik őket. Elég rossz helyen voltak, ugyanis ez volt az utolsó/első civilizált település a barbárok felé.
Sajnos a részletes eligazításnál nem voltam ott, más dolgom akadt. Telefonon iderendeltem a megyei TBE-egységet. Ezeket a Tömeges Baleseti Egységeket elvileg arra találtuk (a madridi robbantások után), hogy ha valami súlyos, nagyobb számú sérülttel járó esemény akad, akkor a helyszíni mentéskor legyen elég felszerelés, mert ugye a szimpla mentőegységek eléggé korlátozott képességűek. A kelta betörések eddigi tapasztalatai alapján sok-sok sérültet kell ellátnunk. Most pedig fennáll annak a veszélye, hogyha az ellencsapás nem egészen a terveink szerint alakul akkor Tatabánya az ölükbe hull! Egy ekkora fiaskót nem viselne el az MVB!
Mát csak ezért is reméltem, hogy most rendesen megkapják a magukét a barbárok!. Még mindig magam előtt látom annak a sok szerencsétlennek a meggyalázott, megcsonkított testét! És ha Csilla is…
A paracsnok gyanította, hogy a Környe alatt egy nagyobb kelta csoportosulásra, település lapul. A mai légifelderítés fotói alapján Tatabányát kisebb-nagyobb megszaktással nagy erdőségek eszik körül. Arra még nem volt mód, hogy azt felderítsék, hogy ezek az erdőségek megkorra kiterjedésüek, bár erre még a tél beállta előtt biztos, hogy sor fog kerülni… ugyanis az embereknek valamivel fűteniük kell..
A menetbiztostó jelentése arra kényszerített bennünket, hogy a teljes csapásmrő erő tegyen egy gyors kitérőt az egyik út menti tanya irányába… Ugyanis a mi drága jó keltáink meglátogattak a tanyát, amit senki nem élt túl. Még az alig 10 éves kislányokat is megbecstelenítették… A parancsnok jól számított, mert a fiúk ennek hatására még jobban égtek a vágytól, hogy keltával találkozzanak! Siettek is rendesen!
Az én egységem a felderítőinket szorongató csoportot lepte meg, de nagyon, mondhatni átszaladtunk rajtuk. Ezt szó szerint kell érteni… A tőlünk jobbra küzdőhárom BTR a felderítők által először jelentett sárkunyhóval futott össze. Rádión keresztül hallottam az élménybeszámolókat, ahogy most mi tettük majdnem ugyanazt a kelta falucskával, mint amit azok a falusiakkal tettek. Gyakororatilag mindenre lőttek, vagy ráhajtottak, ami élt és mozgott.
A parancsnok utastására beljebb hatolt mindhárom ék. Három-három BTR-T72-es alkotta ezeket az ékeket, amiket egy biztostó-tisztogató erő követett a maradék T72-essel, illetve a BTR-ekkel. Két BTR-t Környén hagytunk tartalékban.
Az újabb, rádiós összeköttetésben kapott légifelderítés jelentése szerint keletről és nyugatról erdős terület vette körül nagyjából azt a területet, amit az átkerülés előtt valaha Oroszlány városa terült el. Ez egyértelműen kelta-vidék volt, teli sárkunyhokkal, meg szekértáborokkal, ménesekkel, mindezt rendszertelen halmazokban… Ez egy kicsit nehézkessé tette a dolgunk – mert az az volt, hogy szórjuk szét a tábort. Talán nem is egy tábor volt.
Szerintem kicsit gonosz húzás volt a részünkról, hogy az erdőt gyújtólövedékekkel lezártuk, magyarán felgyújtottuk. A megjelenésünk,a fegyverzet hatalmas kavarodást okozott, amit a tűz csak tovább fokozott. A legalább 4-5000 fősnek jelentett telep már attól lángra kapott, ahogy a menekülők vagy a járműveink a tábortűzeiket szétkotorták.
De ez már nem torpantotta meg a parancsnokot, csak tovább erőltetette az előrenyomulást! Bár nagy erőfeszítésekre nem volt szükség – a sohasem látott tankok puszta látványa elég volt a győzelemhez. Azért egy-két lövést is megeresztettünk. Huh, egy T-72-es lövése tud ám szépen szólni! Az egyetem alatti lövészet is nagy élményt jelentett, de, így élőben, élő célpontok ellen…
Egyeten izgalmat talán az közl ezer fő kelta gyalogos-lovas roham jelentette, ami a balszányunkat érte. Valósznűleg ez is egy bátor hadfi szervezése volt, mint az amit a Sacco di Estergomnál is átéltem. Azért bátrak és kemények ezek a kelták.
Ez az üközet sem tartott hosszan – a géppuskák most tovább öltötték ki halálos nyelvüket, így a kétségbeesett roham hamar összeomlott, leleményes sofőrök pedig új sportban mérték össze magukat: ki tudd több keltát… hatástalanítani… Nem nagyon nézték, kin mennek át. Házon, szekeren, emberen mindegy volt…
Bár a Sacco emléke élénken élt bennem, és Csillának is miattuk veszett nyoma, de azért kezdett kicsit sok lenni az a massza, ami a kerekeinkre tapadt: vér, könnyek, bor és sör szürreális keveréke. A parancsnok azonban alapos munkát várt el embereitől.
Kezdtem besokalni,nekem ez a mészárlásmár kicsit sok volt a jóból. Jeleztem a parancsnoknak, hogy nem ártana pár foglyot ejteni, meg kicsit takaréoskodni az üzemanyaggal, lőszerrel. Egyre-másra fordultak ugyanis vissza a kittikadt üzemanyagtartályú BTR-ek tankolni. (Amúgy se voltak rendesen feltöltve.) A paracsnok értette a dolgát, már két kocsinyi foglyot küldetett hátra, mikorra én szóltam neki. Végül visszavonultunk, lángokat, romokat és holttesteket hagyva magunk után. Győztünk...
Annyira mégsem éreztem jól magam tőle.
Kommentek