(Ismét egy új szerzőt köszönthetünk, aki az átkerült rendőrök hétköznapjait élve szakít időt eddigi élményei megosztására. Első posztjai az eddig történt időszak eseményeivel foglalkoznak, majd hamarosan felzárkózik a hóban botorkáló, el-eltünedező csapathoz. :) )

(Október 25., éjszaka.)

A Főnök aznap este is a szokásos módon tartotta meg az eligazítást. Semmi különös feladat nincs, nem dolgoznak a pályán, nincs baleset, nincs helyszín – szóval eseménytelenség a köbön. Ami nem is baj, mert Pilu előző este ritka közönségesen leitta magát a Mórickában, és itt zöldült mellettem az anyósülésen. Ma sem veszem sok hasznát, de legalább csendben lesz, és nem nyomja a hülye poénjait és a képzeletbeli nőügyeit sem kell véleményeznem. Megyünk egy kört, aztán kimegyünk a kúthoz, a közutasokkal ellenőrizzük a külföldieket éjfélig, aztán a szokásos oda-vissza járőrözés a büdös nagy éjszakában. A pályán elég szép volt a forgalom, főleg Pest felé kezdett összeállni a kocsisor, nagy piros és fehér kígyóként tekeregett a forgalom a sötétben, vége volt a hosszú hétvégének. Amikor elindultunk már jó hideg volt, a kocsi műszerfala is csak 6 fokot mutatott. Semmi kedvem sem volt kiszállni a meleg kocsiból, de a kútnál már a pályások és a közutasok is kint voltak. Az egyik közutas ráadásul jó szélesen gesztikulálva magyarázott valamit egy kamionosnak, aki szintén jó szélesen gesztikulálva válaszolt. Megálltam mellettük és résnyire leengedtem az ablakot. 

- Sziasztok – lépett a kocsi mellé a közutas. – Magyarázzátok már el neki, hogy csak este tízkor indulhat el – bökött a kamionos felé.  

Piluval egymásra néztünk, egyikünk se akart kiszállni, aztán megszántam szerencsétlent és kiszálltam. Határozottan hideg volt, a szél is erősödött, még jó hogy Anya a szolgálati dzsekibe belehúzta tegnap a bélést.  

- Estét. Mi a gond? 

- Nem akarja megérteni, hogy nem engedem ki a parkolóból este tíz előtt. Azt mondja, hogy sietnie kell, mert romlandót visz. Ponyváson romlandót, aha persze. A papírjai szerint tizennyolc tonna babkonzerv meg hatezer karton cigaretta van rajta.

- Tudsz bolgárul? – kérdeztem tőle, mert a kamionnak bolgár rendszáma volt. A kamionos közben elcsendesedett, összehúzta magán a kiskabátját és fázósa toporgott mellettünk.

- Dehogy tudok. Mondtam neki, hogy „No kamion”, meg mutogattam az órámat, de csak nem érti.

- Hmm, de jó – ránéztem az órámra, 10 perc múlva tíz. Odafordultam az emberhez. – Ten minit, oké? Ten minit end gó.  

A bolgár elkezdett valamit mondani, aztán félúton meggondolta magát, idegesen legyintett és felmászott a fülkéjébe. Azt hittem elindul, de aztán lekapcsolta a lámpáit, csak a motort járatta tovább. Rajta kívül még négy kamion állt a parkolóban. 

- Köszi – mondta a közutas. – Nekem nem akarta elhinni, hogy nem mehet. Mit szólsz, milyen kurva szél lett?

- Aha, jó hideg van – semmi kedvem sem volt az időjárásról beszélgetni vele. – Megyünk, iszunk egy kávét a shopban, aztán jövünk.

- Iszunk egy kávét? – morogta Pilu, ahogy beültem mellé. Annyira nem is lehet másnapos, ha nem aludt el eddig.

- Naná. A Gizi ma a pultos – Pilu egyből éber lett. Hónapok óta tervezte, hogy „becserkészi” a pultoslányt. És hónapok óta nem volt rá bátorsága. De bámulni azt kegyetlenül tudta. 

A shop előtt álltam meg a kocsival, hogy szem előtt legyen, hiába a közbiztonság sem a régi. Bent kellemes meleg volt, jó kis kávéillat, pár unott arcú utazó a kávéját kavargatta és közben lapos pillantásokat küldött Gizi felé. Tény, hogy Gizi olyan jelenség volt, amit nem lehetett nem észrevenni. Szőke, hosszú haj, hidegkék szemek, kislányosan bájos arc, agyonszolizott bőr és olyan mellek, hogy, áh, hagyjuk inkább. Szóval, Gizi feltűnő jelenség volt és ezt nagyon jól tudta magáról. Pilu arcán szétterült az üdvözültek boldogsága és réveteg mosollyal az arcán indult kikérni a kávénkat.

Ebben a pillanatban ment el az áram. Egy kis kattanással szűnt meg az elektromosság, csend lett és vaksötét. Aztán a csend egy pillanat alatt semmivé lett, valami vagy valaki nagy robajjal feldőlt és magával rántotta a fél boltot. Gizi fejhangon felsikított, férfihangok csattantak fel. Az övemről lekaptam az elemlámpámat és a plafon felé tartva felkapcsoltam. A fehér álmenyezet szórta a fényt, elég jól lehetett látni, hogy mi történt. Pilu a hirtelen támadt sötétségben beesett a snack-es zacskók közé és most, ahogy tápászkodott a romok közül, pár fószer a kis könyöklőpultoknál félhangosan röhögött, Gizi pedig csendben szitkozódott a pult mögött. Engem is a röhögőgörcs kerülgetett, amikor odaléptem Piluhoz és felsegítettem. 

- Csók, Gizi. És bocs – vigyorogtam inkább a lányra. – Csak egy kávét szerettünk volna, de azt hiszem, ettől most eltekintünk. Segítsünk összerámolni?

- Inkább ne, jó? Még összedől az egész kóceráj, ha hozzányúltok.

- Bocsánat. Nagyon sajnálom… - makogta Pilu, aki szerintem derékig levörösödött, bár a halvány fényben ez nem nagyon látszott. Még káromkodni is elfelejtett.

Kint a szél tovább erősödött, a parkolóban szétdobált szemetet, papírokat, üres italos palackokat felkapta és a shop kirakatához csapkodta. Az épület teteje recsegett-ropogott, az ablaktáblák remegtek a szélrohamok alatt. Pár percig senki sem szólt, csak hallgattuk a szél zúgását, vártuk, hogy visszajöjjön az áram, kimenni senkinek sem volt kedve. A pályán látszottak a járművek fényszórói, ahogy Tatabánya felől jöttek, de más fény nem volt kint. Aztán hirtelen csend lett, egyik pillanatról a másikra elállt a szél, de áram továbbra sem volt. Nekem meg már elgémberedett a kezem, ahogy mint valami szabadságszobor, tartottam a lámpámat felfelé.  

- Hívni kellene az áramosokat. Még szerencse, hogy senki sem tankolt, amikor elment a nafta. – mondtam – Gyere, Pilu, megnézzük, mi a helyzet kint a parkolóban. Van elemlámpád, Gizi?

- Van valami akkus dolog itt, a Laci a nagy túlélős, ő hozta be a múltkori áramszünet után, meg vagy két tucat akksit is hozzá – hajolt le a pult mögé Gizi, ami feledhetetlen látványt biztosított a még oly rossz fényviszonyok között is. – Itt van e. Jó bazi nehéz. Kicsit szél volt, mi? 

Kezében egy nagy, sárga kézi reflektor volt, amit a műkörmös ujjával sehogy sem tudott bekapcsolni. Pilu szó nélkül elvette tőle, bekapcsolta és rátette a pultra, úgy hogy az is a plafont világította meg. Egyből világosabb lett és leengedhettem a kezem. A vér tűzcsíkként tért vissza zsibbadt és elgémberedett karomba. A többi vendég addigra már nem volt sehol, csak hárman voltunk a shopban.  

- Jó darab – bólogatott Pilu és nem tudtam eldönteni egyértelműen, hogy a lámpára gondol, vagy másra. – Mi is beszólhatunk az ügyeletre az áram miatt, nem?

- Persze, a kocsiból beszólok. Addig segíts rendet rakni – vontam meg a vállam. A kirakatüveg visszatükrözte a bolt belsejét, de mögötte felsejlett a sötét éjszaka. A kamionok most kanyarodtak ki a parkolóból, hallottam a gépek hangját, ahogy erőlködve gyorsulnak és láttam a hátsó lámpáikat eltűnni a felhajtó kanyarulatában. Volt valami furcsa érzésem, de nem tudtam pontosan mi az. Kinyitottam az ajtót és kisétáltam a kocsi mellé. Kihalt volt a benzinkút, a parkoló is üres volt, úgy látszik a közutasok más utasítást kaptak és elmentek, az autópályások sem voltak már ott a kis kamerás kocsijukkal. A shopban a pulton álló lámpa kis fáklyaként világított és gyenge szórt fényt adott még itt kint is. Csípős hideg volt, elég korán lett késő őszi az idő. A szél teljesen elállt, a levegő meg sem rezdült. Elkésett tücskök ciripeltek, és valami neszezett a vadvédő kerítés mögött. Egy kocsi reflektorát láttam meg Tatabánya felől, gyorsan közeledett, hallottam a gördülő kerekek jellegzetes zaját, a Doppler-effektus miatt először magasabb, majd ahogy elhaladt a kút mellett, mélyebb hangon. Utána megint csendes este lett. Csendes este vasárnap tíz után egy autópálya melletti benzinkúton. Itt valami nem stimmel! Feltéptem a kocsiajtót, beestem az anyósülésre és felkaptam az adóvevőt.  

- Pálya 100, Pálya 100, itt Pálya 25 kérem. Vétel! – hívtam az alosztályügyeletet. Vártam tíz másodpercet. – Pálya 100, Pálya 25 kérem. Vétel!  

A rádió LED-je világított, be volt kapcsolva, de nem jött válasz. Megint megnyomtam az adás gombot a kézibeszélőn. Ilyenkor egy másodpercet automatikusan vár mindenki, aki ilyen rádiót használ, amíg nem kattan a készülék, jelezve, hogy csatlakozott az átjátszóhoz. Elakadtam a mozdulat után. Nem kattant a készülék. Megnyomtam még egyszer az adást. Semmi. Nincs átjátszó. Magamban anyázva a mobilomért nyúltam. Senki sem fizette azt, hogy szolgálatonként ezerszer hívtam a kollégáimat és a Főnököt a saját telefonomról, de gyakran nem volt más lehetőség. Kékesen felvilágított a mobil kijelzője, ahogy kioldottam a billentyűzárat és hüvelykujjam már a begyakorolt mozdulattal, szinte magától nyomta meg a megfelelő gombokat. A fülemhez emeltem a mobilt, és azt hallottam, hogy tik-tik-tik… Nincs vonal, óh bassz… Ránéztem a kijelzőre, nem volt egy deka térerő sem. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból és beléptem a boltba. Gizi és Pilu majdnem teljesen rendet raktak már, csak pár kiszakadt zacskó, meg szétszór snack hevert a padlón. És Pilu beszélgetett Gizivel.  

- Tudod, Gizi - mondta Pilu –, én a helyedben nem maradnék itt egyedül. Se mobil, se áram…

- A Laci azt mondta, hogy tizenegyre visszaér Pestről, azért is mondtam a Katinak, hogy nyugodtan menjen haza, ha rosszul van – mondta Gizi és közben durcásan nyomogatta a mobilját. – Nagylány vagyok, addig tudok vigyázni magamra. Meg a cég se venné jó néven, ha csak úgy itthagynám a kócerájt.

- Pedig mi elvinnénk haza, ugye Öcsi? – kacsintott felém félreérthetetlenül Pilu.

- Ha Gizi úgy gondolja, akkor elvisszük haza. De előtte bemegyünk az alosztályhoz. Nincs rádió és térerő sincs – Gizire néztem. – Jössz?

- Nem lehet – rázta a fejét, de a szemében mintha félelmet láttam volna.

- Pilu, a rádiódat – nyújtottam a kezemet. Beállítottam egy üres csatira és odaadtam Gizinek.

Bekapcsoltam a sajátomat is, ráállítottam az üresre és belefújtam. Gizi kezében felrecsegett a készülék, összerezzent az ijedtségtől, de szerencsére nem ejtette el.

- Ezt a gombot nyomd folyamatosan, amíg beszélsz, oké? – mutattam meg neki. – Próbáld ki.

Bizonytalanul fogta a rádiót, de sikerült megnyomnia a gombot. Rám nézett.

- És most mit mondjak?

Atyaég. Úgy éreztem, hogy ez a szolgálat nagyon hosszú lesz.