Egy Volánbuszra tettek fel négyünket, meg még vagy húsz másik rendőrt és katonát vegyesen. Előttünk egy járőrkocsi ment, felvezetett minket. Erre nem a forgalom, hanem az EÁP-ok miatt volt szükség. Üres volt az út, és üresnek tűnt az egész vidék is. Tatáig három, tankcsapdákkal, szögesdróttal és lángoló vashordókkal körbevett EÁP-on is átmentünk és begurultunk egy laktanyába. Itt adategyeztetés után rendesen felpakoltak minket: lövedékálló mellény, rohamsisak, téliesített katonai gyakorló egyenruha, málhahátizsák, málhamellény, bakancs. A fegyverzetünket még a rendőrségtől elhoztuk, a Para és a 28 lőszer nálunk volt most is, az AMD meg a 40 skuló, a busz csomagtartójában utazott. Ezt most megtoldották kicsit: beállt mögénk egy ponyvás Rába, tökig pakolva lőszeresládákkal. Elhoztuk a gázálarcokat is, biztos, ami biztos alapon, de a gumibotokra nem is gondoltunk, a helyzet úgyis sokkal komolyabb eszközöket követelt meg. A buszunk mögé még besorolt két hatalmas BTR-80-as, és még kettő ponyvás Rába. Ezeken szedett-vedett csapatok ültek a platón hosszában felállított priccseken. Lábuk közül a platóra támasztott fatusás AK-47-esek meredeztek felfelé, a hátukra pedig egy-egy gyalogsági ásó volt szíjazva. Frissen felszerelt önkéntesek voltak, indultak velük ki a határra. Arcuk tereptarkára volt mázolva. Modern kelták voltak. Utánuk még ránk csatlakozott nyolc Rába, amikhez hatalmas lövegek voltak csatlakoztatva.
- Aztakurva… - szakadt ki mellettem az áhítat Piluból, aki nagy fegyverbuzi hírében állt. – Ezek D-20-asok. Egy egész üteg.
Mint egy kisgyerek a vidámparkban, olyan izgatott lett. Orrát az ablakhoz nyomta, és le nem vette a szemét az alakulótérről sorban mögénk zárkózó lövegvontatókról.
- Vontatott tarackok. – fordult hozzám magyarázólag, amikor érezte rajtam az információhiányt. – Lőtávolság 17 kilométer, 5 lövés percenként. Ezzel odavernek a rohadt keltáknak.
- Ki fogja megjelölni a célt? – kérdeztem vissza. Repülőgépek és műholdak híján, vajon hány felderítő fogja kockáztatni az életét egy lövés kedvéért?
Összeállították az oszlopot és lassan megindultunk az 1. főúton Almásfüzitő felé. Az út jobb oldalán végig beásott lőállások voltak kiépítve, a határ felé eső bal oldalon pedig sáncok, árkok és szögesdrótok kuszasága húzódott. Csodálatos napsütés és november elejéhez képest kifejezetten meleg volt. A beszántott őszi mezők felett szikrázóan kék volt az ég, ami nem messze összeért az erdő sötét peremével. Messze nyugaton függőleges füstoszlopok emelkedtek az égre, majd a magasban szétterültek és fokozatosan eloszlottak. A 10. úti EÁP-nál a busszal és a lőszeres Rábával jobbra fordultunk, a katonai oszlop pedig balra, Füzitő felé. Az ott már veszélyes vidék volt, a Duna partján, szinte a főút folytatásaként széles szekérút vezetett az őserdőbe, nyilvánvaló volt, hogy a kelták is a folyó mellett vezették a saját útjukat, amely most belevezetett egy darabka XXI. századba. A folyóra nem ismertem volna rá; ha nem tudom, hogy a Dunát látom, inkább gondoltam volna az Amazonasra, pálmafák nélkül persze. A mi oldalunkon megvoltak a védművek, de a túlpart néhol szinte nem is látszott, olyan széles volt a víztükör. Apró szigetek kontúrjai látszottak halványan a távolban a késő őszi párásságban, ami vékony fátyolként feküdt rá a vízre.
Esztergom felé az úton minden település előtt és után EÁP-ok voltak, néhány faluban láttunk pár lézengőt, akik jól megbámulták a kis menetünket. Persze, mozgásban lévő járműveket egy hete nem nagyon láttak, legfeljebb páncélosokat. A bevásárlóközpontok és benzinkutak környéke nézett ki a legsiralmasabban, volt, amelyik még most is parázslott, másik csak atomjaira volt szedve, szó szerint lebontották a fosztogatók az egész épületet. Ami viszonylag érintetlen volt, azok mellett fegyveresek ácsorogtak az obligát lángoló vashordó körül és beszélgettek egymással. Néhány rendőregyenruhást is láttunk közöttük. Hát, ez lesz a mi feladatunk is – néztünk egymásra Piluval. Tudtam, hogy ő sokkal inkább menne az erdő felé és ölné a keltákat, ameddig a muníciója tart. Utána meg puszta kézzel esne nekik, annyira meggyűlölte őket.
Az első éjszaka, amikor a menetet kísérte vissza a telephelyre Biatorbágy alól, Pilu látta, hogy a pálya másik oldalán a benzinkútnál, ahol Gizit hagytuk, valami nincs rendben. Lassan mentek, mert ha ő elöl a szokott tempójában hajtat, ami nála 130 felett kezdődött, akkor tizenöt kocsival hátrébb már kétszáz felett kellett volna nyomniuk neki. És volt annyi esze, hogy egy olyan sokk után, ami ott érhette a szemtanúkat, több izgalmat a rohanással már nem akart nekik okozni. Tehát látta, hogy a kúton valami nem stimmel, mert túlságosan nagy világosság áradt a boltból, majd egy magasságba érve vele azt is látta, hogy az egész bolt lángokban áll. Pilunak ez már túl sok volt a tűzből és ráüvöltött alkalmi fuvarosára, hogy akkor most siessen. Berongyoltak a telepre, Pilu ott félreverette a harangokat, mire Imikéékkel, meg két pályafelügyelő kocsival hatan visszaindultak tüzet oltani. Mire odaértek a kúthoz, a bolt teljesen kiégett, vörösen izzott bent a parázs, de a kútoszlopok nem robbantak fel, hála a tűzbiztos szelepeknek. Érthetetlen módon Laci kocsija érintetlenül állt a placcon, csak éppen Laci meg Gizi nem volt sehol. Csatárláncban, elemlámpáik meg a kocsik reflektorainak fényében átfésülték az egész parkolót, de nem találtak semmit. Aztán elérték a vadvédő kerítést, és utána azt kívánták, bárcsak ne találtak volna semmit se. Az egyik kétméteres akácfa kerítésoszlopon egy még gyengén vérző és a hidegben gőzölgő, megcsonkított holttest lógott. Torkától az ágyékáig fel volt hasítva, szétroncsolt bordáinak törött végei apró fehér lámpasorként világítottak ki a hús és zsigerek vörös mócsingjai közül, ahogy a kézilámpák fénye idegbajosan táncolt rajta. Belei szivárványszínű és ugyanakkor véres kígyóként omlottak le a vértől iszamos földre. A hulla feje valószínűtlen szögben tekeredett oldalra és liláskék, megduzzadt nyelve meglepő hosszan lógott ki fogatlan és alvadt vérrel szegélyezett, fülig felhasított szájából. A nyakánál volt odakötve az oszlop tetejéhez, mezítelen lábujjai éppen hogy elérték a véres talajt.
Volt, aki elhányta magát, volt, aki ordított és volt, aki mindkettőt egyszerre tette. Pilu elmondta nekem, amikor éjszakánként utolsónak ültünk az elhamvadt tábortűz mellett, és bámultunk bele a parázsba, hogy ő is összehányta magát, de viszonylag hamar rendbejött. Arra gondolt, hogy éppen eredeti szakmáját űzi a húsfeldolgozóban és most hozott elé a szalag egy disznót, amit neki kell felnyitnia. Ekkor merte kinyitni újra a szemét. A hulla jobb alkarjára egy nagy dollárjel volt tetoválva és Pilu csak egyvalakit ismert ilyen tetkóval. Laci volt a hulla. Pilu sose szerette a digót játszó nagymenőt, aki a legjobb nőket hajtotta a városban, és lekezelően tudott beszélni az emberekkel, a rendőrökkel meg főleg, de úgy érezte, hogy ez a halált még ő sem érdemelte meg. A kerítés látszólag érintetlen volt, de a drót kicsit megnyúlt, látszott, hogy valakik keresztülmásztak rajta. Imikével átmásztak ők is, de előtte két pályást visszazavart a telepre, hogy hozzanak valami erősítést, bár odabent se voltak már sokan. A másik oldalon a felboronált szántóföldön könnyű volt követni a nyomokat. Legalább hat lábnyomot láttak, bizarr módon ebből kettőt tökéletesen felismert a talpukra nyomott pipavonalról. Azok ketten Nike cipőben voltak, a többiek lábnyoma ormótlan cipóhoz hasonlított. Pár pillanatig eltartott, míg megoldotta a feladványt. A rohadt hullarablók közül valamelyiknek megtetszett Laci cipője, a másikról pedig sejtette, hogy egyvalakié lehet – Gizié. Követték a nyomokat, de egy vízmosás után a bokrok között elvesztették azokat. A nagy nyomkövetésben jó messzire kerültek a parkolótól, mire feleszméltek már lehettek vagy ötszáz méterre és hirtelen rájuk tört a félsz. Villámgyorsan visszafutottak a kúthoz, ahova éppen akkor ért ki a Kisfőnök vezetésével két járőrkocsi. A Kisfőnök megnézte a hullát, látszólag nem rendült meg, aztán rágyújtott egy cigire és körbekínált mindenkit. A technikusok közben elkezdték a szemlét.
- Voltam a főkapon. – mondta fahangon és hosszan kifújta a füstöt. – Rendkívüli állapot van. Ne kérdezzetek közbe, elmondok mindent, amit hallottam. Többet nem tudok én sem.
- Az áramszünet tíz körül ütött be és úgy néz ki, hogy az egész országot érinti. Erőművi áramtermelés nincs, telefon nincs, tévé-rádió nincs, mobil nincs. Ugyanakkor beérkezett néhány furcsa jelentés. Voltak, akik szó szerint egy hatalmas erdőt találtak a hátsó udvarukban, mások farkasok támadásáról számoltak be, megint mások szörnyű közlekedési balesetekről tudósítottak. Ja, ezeket vegyétek úgy, hogy nem rádión jelentettek, mert az se működik, hanem kocsival jöttek be Tatabányára.
- Egy lovardából Tatabánya közelében el akarták hajtani a lovakat. A tolvajok szerencsétlenségére éppen akkor röffentették be az aggregátorokat és a boxoknál nappali világosság lett. Az öreg biztonsági őr pedig habozás nélkül rálőtt arra a két alakra, akik rikoltva ugrottak ki az egyik boxból és rohantak felé hatalmas dárdákkal. Mind a kettőt agyonlőtte. A hullák így néztek ki.
Körbeadott egy A4-es lapra fénymásolt fényképet, amin két kiterített, koszos arcú, kockás köpenyt viselő szakadt csöves feküdt holtan. Mellettük két hatalmas vashegyű dárda és valami kis tarisznya hevert, amiből ismeretlen rendeltetésű tárgyak gurultak ki.
- A tulajdonos a lövésekre riadt fel, és amikor meglátta, hogy mi történt beszáguldott a városba a rendőrségre, ahol a testvére az egyik ÜTI. Megmutatta neki a digitális fényképezőjén a hullák képét, mire a testvére félhangosan felröhögött és közölte vele, hogy nem ma van április elseje, és menjen a kelta szerepjátékos haverjaival a picsába, hagyja őt békén, van most neki más dolga is. Ekkor futott be oda az első riasztott katonai szakasz a kapitányságra. A katonák csak bólintottak a fénykép láttán és rádiójukon elkezdtek forgalmazni. Azt jelentették valahova, hogy Tatabánya mellett is harcérintkezés volt a keltákkal, felderítőt indítanak az irányba és további utasítást kértek. Az utasítás az volt, hogy az erdő vonaláig végezzenek erőszakos felderítést és küzdjék le az esetleges ellenállást.
- Szóval, a főkapon most bolondokháza van, engem visszaküldtek, azt mondták, mindenki helyben marad a további intézkedésig és végzi a szolgálatot. Hazamenetel nincs. És fel kell készülni mindenre. – bólintott a kerítésen lógó hulla felé. – Azt mondják, hogy a kelták vagy akasztanak, vagy égetnek, vagy vízbe fojtanak. Háború van, emberek.
Ezen gondolkoztam, miközben bambultam kifelé a busz ablakán. Valóban jobb lenne most a keltákkal harcolni, a saját fajtánknál egyszerűbben lehet kezelni őket. Agyon kell lőni őket és kész. De itt, a hátországban baromi nehéz lesz megküzdeni az emberekkel.
Esztergomban csak egyetlen gimnáziumi osztálykiránduláson jártam, és akkor is csak az obligát Bazilika és környéke volt a látogatás tárgya, úgyhogy magáról a városról nem tudtam tulajdonképpen semmit. A nagyobb boltok előtt kígyózó sorokban álltak az emberek, élelmet osztottak a katasztrófavédelmisek. Néhány helyen a Dunaparton tűzoltó szerkocsik álltak, először nem is értettem, mi a fenét csinálnak ott, aztán leesett, hogy vizet szivattyúznak a folyóból. Nyilván ivóvizet visznek a városba.
A 111-es úton értünk be a városba és megálltunk a rendőrkapitányság jellegtelen épülete előtt, ahol leparancsoltak minket a buszról. Egy százados fogadott minket, névsorolvasás után húszan maradtunk. A buszból kipakoltuk a holmijainkat, a Rábából leemeltettek velünk négy lőszeresládát, ami alatt majdnem beszartunk. Kezdett sötétedni, öt körül járt az idő. Felvezettek minket az ideiglenesen berendezett hálókörletbe, amit a katasztrófások elég rendesen berendeztek átmeneti szállásnak. Megdöbbentő módon volt villany és meleg víz. Öttől fél hatig, hetente kétszer. Egy hete nem fürödtem meleg vízben és nem nyúltam villanykapcsolóhoz. A kiosztott sóletkonzervet öt perc alatt betoltam. Jött a százados – Kovácsi Bélának hívták – és felolvasta a beosztásunkat. Holnap reggel hatkor kezdek Piluval, a közeli Tesco-t fogjuk őrizni, ahova a városban fellelhető összes tartós élelmiszert elraktározták és most központi raktárbázisként működött. Eszembe jutott, hogy kislányom holnap lesz 4 éves, 2004. november 6-án született, vagy fog megszületni, bár ha én itt ragadok a múltban, akkor nem tudom, hogy lesz ebből gyerek kétezerháromszáz év múlva… A villanyt pontban fél hatkor lekapcsolták és én szinte azonnal ájult álomba zuhantam.
Kommentek