2008. november (?) 

Jana kiszállt mellőlem az ágyból, de a melegét még éreztem. A tévé távkapcsolója után nyúltam; a mozdulatból előbb jóleső nyújtózkodás lett, majd elhatározás, hogy megérdemlek még pár bónusz percet. A nappaliban a rádióból John Lee Hookertől a Chill Out szólt. 

Félálmomból a felettem álló Tibi alias Tyson ébresztett. Csak addig örültem neki, amíg körül nem néztem a hálószobában, és láttam, hogy a másik oldalamon Judy ül az ágy szélén. Ó, Tibikém, hogy basszalak meg, hát ezt meg hogy gondoltad, hogy idehozod a házamba? Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, ezt simán megkérdezhetem tőle a lány jelenlétében is, elvégre egy profival ne udvariaskodjon az ember. Épp félbeszakítottam barátom ”hogy érzed magad” kérdését.
– Hogy érezném magam, te sumér? Minek hoztad őt ide?
– De hát őt te hoztad ide.
– Nem, nem, csak szeretett volna velem jönni, de azt mondtam neki, hogy maradjon nálad, és fent hagytam a szobámban.
Tibi alias Tyson elkínzott arckifejezést vágott, és kereste a szavakat.
– Hogy van a fejed? – bökte ki nagysokára.
– Mondd, mi az isten bajod van neked? Fogunk ma még értelmesen beszélni? Semmi baja a fejemnek.

Végigsimítottam a koponyámat, felmértem, hogy ideje borotválkoznom, majd a kezem a tarkómnál megérezte a kötést. Megnyomtam a közepét, mire az agyam millió csillogó szikrára robbant, és vélhetően elájultam. 

Jana simogatása ébresztett. Kinyitottam a szemem, és egyenest a szinte teljesen fekete szempárba pillantottam, ami ilyenkor, amikor egészen közelről fürkészett, mint egy mongúz, valami hihetetlenül vicces volt, mindig önkéntelenül röhögnöm kellett. Amitől persze általában fel is ébredtem. 

Jana kiszállt mellőlem az ágyból, de a melegét még éreztem. A tévé távkapcsolója után nyúltam.

Megfagyott a mozdulatom, és körbenéztem a szobában. Semmi nem változott, mióta hazajöttem, minden a helyén. A félig leeresztett redőny alatt láttam a kerti grillezőt, mögötte térdig párában fáztak a budaörsi hegyek. Óvatosan végigtapogattam a fejemet, és ujjaim ezúttal is egy nagy adag gézbe futottak bele. Most már a fájdalmat is éreztem. 

Zavarba jöttem az ágy mellett heverő tárgytól: az érmeimet tároló vitrin előtt egy terepszínű katonai zsákon a Markótól kapott AK hevert. Nem emlékeztem, mikor hoztam fel a garázs alatti lezárt aknából, arra sem, hogy hová tettem a többi fegyvert. Jana, érthető módon, ki nem állhatta a fegyvereket a lakásban. Megpróbáltam végigpörgetni az elmúlt napot, ám éppen ekkor Tibi alias Tyson húzta el a tolóajtót, mögötte – ki más – Judy lépett be. Cimborám kezében egy tálca volt.

– Szereztem neked is fejadagot. Leadtam a te nevedet is – persze nem a te nevedet – az összeíráskor.
Ha volt is értelem e szavak mögött, nekem nem sikerült felfedeznem. Judyra pillantottam, aki a méreténél két számmal nagyobb melegítőfelsőben (valószínűleg Tysonéban) álldogált, és nyomokban sem emlékeztetett luxusribancra.
– Aggódtunk miattad – hazudta meggyőző szakmaisággal.

– Szólj Biljanának, légyszi – fordultam Tyson felé.
Arckifejezéséből ítélve Tyson e pillanatban nagyon szeretett volna valahol máshol lenni.
– Biljana nincs itt – sóhajtott. – De ezt te is tudod jól.
– Az előbb ment ki, baszd meg!
A mozdulat közben, amivel kipattantam az ágyból, még nem volt véglegesen eldöntött, hogy megfejelem-e barátomat, vagy valami mást csinálok; végül félig átesve az ágy melletti Kalasnyikovon a nappaliba tántorogtam. A nagy helyiségben félhomály uralkodott, Jana egy állólámpa fényénél a fotelben ülve épp telefonált. A nappali távolabbi végében, ahol egyébként a konyha és a kertbe vezető üvegajtó állt, most orvosi berendezésekkel telezsúfolt neonfényű szoba tátongott. Aztán a kép távolodni kezdett, és pillanatok alatt ponttá zsugorodott, amelyet jéghideg feketeség vett körül. A járólapra zuhantam és hányni kezdtem. 

Egy tónál eszméltem, fatörzsből kivágott kirándulóasztalnál ültem, homlokomat a hideg fának támasztottam, karjaimat a fejem köré fontam, és olyasmiket álmodtam, amiket nem akartam. Újra és újra: kiértem egy sötét erdőből, a budai alsó rakparton hajtottam, és sorra hagytam el a hidakat, amelyek a közepüknél szétroncsolódtak és a vízbe hanyatlottak. A Duna fekete volt. 

Rájöttem, hogy a zaj, ami felriasztott, Tibi alias Tyson lépteinek zaja volt. A vállamra tette a kezét.
– Miért jöttél ki? Nem biztonságos idekint.
– Mi a faszom történik itt...? – a saját hangom távolinak és kétségbeesettnek tűnt. Most már felismertem a tavat; Búbánatvölgyben voltam. Legalábbis az érzékszerveim azt mondták, ott vagyok. Mi az, amit álmodok, és hogyan tudnám megállapítani, hogy a „most” az valóban létezik? Tyson valóságosnak tűnt. – Miért vagyok megint nálad?
– Kórházban voltál, de ott nem maradhattál, el kellett hozzalak. Valaki csúnyán elintézett, haver.
– Miért nem hagytál otthon? Jana is ápolhatna.
Habozott. Mintha méregetne.
– Haver, nézd... sohasem voltál otthon. Négy napja, mióta néha eszméletednél vagy, hallucinálsz. Még odafelé a 11-esen, Szentendrénél megtámadtak. Amúgy Budapest nem is... szóval nem lehet oda eljutni. Biljanával sem találkozhattál. Csak képzelted. Őszintén szólva, eléggé be voltam szarva, hogy így maradsz.

Még beszélt valamit, de csak erősödő zúgást hallottam a fejemben, meg láttam, hogy mozog a szája. Az a valami, ami felrobbant bennem, olyan volt, mint a napalm, végigizzott minden idegszálamon, és éreztem, hogy ölni fogok. A százharminc kilós testet egyetlen nyekkenéssel vágtam végig a faasztalon, ujjaim bilincsbe fogták Tyson torkát.

– Én OTTHON VOLTAM, bazdmeg! – üvöltöttem az arcába. – És nem vagyok őrült! Beálltam a garázsba, mint mindig, kiszálltam a kocsiból, felmentem a lépcsőn, mint mindig, és hazamentem, felfogod? Otthon vacsoráztam a barátnőmmel, mielőtt másnap megjelentetek! Miért hoztál el?! Mi történt Biljanával?!
Tyson feltartotta mindkét tenyerét, majd lassan rátette a kezeit az enyémre. Enyhítettem a szorításon.
– Milyen kocsiból? – sziszegte.
– He?
– Milyen kocsiból szálltál ki? 

A zúgás fokozódott a fejemben, és őrülten forogni kezdett minden. Az agyam valahol leghátul már tudta, mire akar Tyson kilyukadni. Követhetetlen sebességgel túdultak az agyamba a képek; egy eltorlaszolt út, a csillagos égbolt, a kivilágított Budapest, a házam... az Audi becsukódó ajtaja. Az otthon illata.

– Laci kocsijával mentél el innen akkor este – pecsételte meg a sorsom Tyson.

(folytatjuk)