November 23., vasárnap
Holnap véget vetünk ennek a nyomorúságos szenvedésnek. Köszönöm, de nem fogok kegyelemkonzerven megdögleni. Ma este tartjuk a végső egyeztetést Téglásnál a holnapi akcióról.
Az elmúlt több mint egy hétben Tibi alias Tyson mindent elmesélt, ami azalatt történt, amíg a kórházban, illetve öntudatlanul a panzióban feküdtem. Nem hiszem, hogy kértek tőlem valaha is nehezebbet annál, mint, hogy el kellett hinnem, amit mondott. A tóparti eset után még kétszer „ébredtem” a saját házamban – kibaszottul agyzsibbasztóan lehetetlenül nehéz dolog nem elhinni, amit az érzékszerveid érzékelnek. Csak legalább egy hihetőbb alternatívám lenne velük szemben. De ez? Ez, bazmeg, hogy eltűnt mögülünk az ország, és kibaszott kelták rohangálnak körülöttünk, ez mennyivel racionálisabb? Mennyivel vagyok én őrültebb azért, mert néha azt érzékelem, hogy az otthonomban vagyok, miközben nem vagyok, mint azok, akik azzal a tudattal kelnek fel reggel, hogy egy kis darab Magyarország frankón visszament az ókorba? Szóval, a valóság, ha ez tényleg az, nem igazán könnyíti meg a fejsérülésből való felépülésem.
Az a baj, hogy az éhség, az valós. A mosdatlan testszag, az valós. Az, hogy húszéves csicskák fenyegetnek meg engem polgárőr mellényben, hogy leszívják a kocsimból a benzint, az valós. Ezek miatt pedig hajlamos vagyok elhinni, hogy a többieknek van igazuk.
Ami viszont kurva rossz hír azoknak, akik ezután az utamba akarnak állni, az, hogy időközben felmértem a veszteségeimet. Elveszítettem a nőt, akit ilyen-olyan módon, de szerettem. Elveszítettem a két Lacit, akik az itthoni bajtársak közül a legközelebb álltak hozzám (Tyson szerint a legvalószínűbb, hogy már odaértek Párkányba, amikor az „átkerülés” – így mondják – megtörtént). Tulajdonképpen felesleges is a névszerinti felsorolás: Tibi alias Tyson kivételével minden egyes arc a múltamból; minden haver, akivel valaha együtt lógtam, minden partner, akivel valaha üzleteltem, minden nő, akit valaha megkúrtam, nagy valószínűséggel most a történelem egy másik korszakában van – tisztelet a Komárom-Esztergom megyei kivételeknek, akikről nem tudok. És minden egyes reggel úgy ébredek fel, hogy gyűlölöm ezért ezt a világot, és benne mindenkit. A világnak új ellensége van. Én.
Osztják néhányan e nézetemet.
Ha a másik választható alternatíva ez az MVB-s kajaosztós, jegyrendszeres, benzingyűjtős, sorozásos, mindenkimindenkiért-faszság, akkor köszi, de a mi kis csapatunk inkább az önellátást és a saját magunkért való felelősségvállalást preferálja. Ez a látszatdemokrácia amúgy is csak a gyáváknak és gyengéknek való, akik összeszarnák magukat attól, ha holnap valaki nem mondaná meg nekik, hogy mit kell csinálniuk. A szabadság pedig azoknak jár, akik nem ijednek meg tőle. A többiek legyenek rabszolgák, akár engedelmes fogyasztóként a jövőben, akár láncra vert kutyaként az ókorban.
Pillanatnyilag kilencen vagyunk. Három megbízható arc Tyson „aktív” korszakából, akik még az átkerülés előtt is a sötét oldalt erősítették; a két szentendrei gyerek, Téglás és Luí, akik összeszedtek engem, amikor a kelták megtámadtak; egy kiugrott (kirúgott) dorogi rendőr, Luí haverja; valamint Tyson fuvarozós kontaktja, aki a legelső híreket hozta a történésekről. És persze mi.
A Tysonnal és a két szentendrei sráccal alkotott négyesben kezdettől fogva nagy bizalmam van. Valahogy jobban rajta vagyunk egymás gondolatain, mint a többiekkel. A három esztergomi gengszter nem valami gazdagon bútorozott szellemileg, Szilas, a fuvarozó srác szerintem le fog morzsolódni, nem a mi világunkba való, rendőrben pedig ugyebár sosem bízunk meg száz százalékosan. Próbálom magam függetleníteni attól a ténytől, hogy Téglás és Luí megmentették az életemet azzal, hogy jó helyen voltak jó időben, de ettől eltekintve is nagyon rendben vannak a gyerekek, vág az eszük. (Azon a bizonyos estén is azért jöttek ki a szentendrei úttorlaszhoz, hogy még a polgárőröket megelőzve leszívják az összes benzint a kocsikból, úgyhogy most elég komoly kis készletük van benzinből és gázolajból.) Tyson meg ugyebár Tyson – fejbiccentésekből is értjük egymást. Szükség kovácsolta közösségünkről gyakran jut eszembe egy másik nagy négyes: Marko, Predrag, Miloje és én. Mindig halálbiztos lehettem benne, hogy amikor Marko és én bemegyünk egy bosnyák házba, oda utánunk nem jön be senki, amíg Predrag és Miloje életben van kint. Meg ki se jön senki. Így ment ez – amikor Arkan Tigriseivel harcoltunk, egyetlen törvény volt: az, amit mi írtunk.
Mióta felismertem, hogy se múltunk, se jövőnk, meglepően gyorsan és könnyedén helyezkedtem vissza az akkori állapotomba. Mintha csak kattant volna egy relé.
No, de picit elkanyarodtam. Szóval, a tervünk a következő. Ha tényleg dobbantani akarunk, ahhoz komoly induló készletet kell betáraznunk – az elmúlt hét jelentős része a lista és a lehetséges beszerzési források összegyűjtésével telt. A nagyobb elosztóraktárak kivétel nélkül megerősített katonai védelem alatt állnak – több helyen is voltunk a héten terepszemlén –, és bár vannak fegyvereink, egy ilyen támadásba a siker minimális esélyével kezdhetnénk bele. Ráadásul meg is kellene ismételnünk, mert nem biztos, hogy minden számunkra szükségeset egy depóban megtalálnánk. Innen jött az ötlet, hogy inkább egy kisebb település készletére próbáljuk meg rátenni a kezünk, hiszen ezeken a helyeken a helyi VB-k minden szükségeset összegyűjtenek, akár több forrásból is: üzemanyagot, kaját, gyógyszert, lőszert, ruhát. A konkrét helyszín kiválasztása keményebb dió volt. A határsáv katonai megerősítése, a fokozott járőrtevékenység miatt csak belső terület jöhetett szóba.
Csentőfát, a 10-es út melletti, dombok közti kis falut Krisztián, az exzsaru javasolta. Ott élt, mielőtt beállt a yardhoz és Dorogra költözött, ráadásul az átkerülés óta is többször járt otthon. Elég jól képben van, hogy milyen mobilizálható jármű van a faluban, kik látják el a védelmet, és hogyan mozoghatunk majd a balhé után. Azt mondja, a falu könnyedén elszigetelhető, ráadásul a nehéz megközelítés miatt általában nagyobb ellátmányt szállítanak ki egyszerre Esztergomból. Megszületett a taktikai terv is: éjszakai rajtaütés helyett egy beszivárgó akciót eszeltünk ki. Amint leesik a hó, eltorlaszoljuk a faluba vezető keskeny utat, majd elvágjuk a telefonvezetéket. Úgy számítunk, hogy legfeljebb 24 órán belül mindenképpen küldenek majd egy karbantartó csapatot, megnézni, hogy mi a pálya. Ezeket elkapjuk, és a ruháikban visszaszivárgunk Csentőfára, akiknek pedig nem jut álca, a hegyről biztosítanak. Amint megvannak a cuccok, tipli. Találkozópont Téglásnál Szentendrén. Innen már jön velünk Marika (Tibi alias Tyson felesége), Judy, valamint Luí és Krisztián női is, akik a ma esti megbeszélés után már ott is maradnak. Felvesszük a korábban elrejtett Touareget, plusz a kisteherautót, amin az úttorlasznál összeszürcsölt benya van, és a három erdei út valamelyikén, amelyeket Téglás már korábban feltérképezett, búcsút intünk az MVB-királyságnak. Ennyi. Most már csak a havazást kell kivárnunk, ami pár órája sűrű pelyhekben, nagy szél kíséretében meg is indult, úgyhogy szerintem holnap akcija.
Természetes módon, azóta, hogy a tervet kidolgoztuk, és már csak apróbb részletek egyeztetése zajlik, többet beszélünk a túlélési esélyeinkről is. Annyi bizonyos, hogy ha valaki beszed egy lőtt sebet a rajtaütésben, az nagy valószínűséggel meghal. Gyógyszert szerzünk ugyan, de orvosi felszerelést nem, Marika ápolónői gyakorlata pedig amúgy sem lenne elég komolyabb sebesülés ellátására. (Legfeljebb még Judy leszophatja, morfin helyett szerintem az is üt. :) Ráadásul jó darabig mozgásban kell majd lennünk, a sebgyógyulás esélye szinte nulla. De azért elárulom, egyikünk sem parázik túlságosan Csentőfa hős védőinek gerillaharcos jártasságától...
Az újrakezdésről már eltérően gondolkodunk, bár nyilván mindannyian tét nélkül tesszük ezt, hiszen fingunk sincs, mi vár minket „odaát”. Hallottunk beszámolókat a kelták kegyetlenkedéseiről Esztergomban, Leányváron és Szentendrén, azonban ott ők támadtak, ráadásul egy lakóövezet lerohanása nyilván rutinszerűen megy ezeknél a barbároknál, és mindig ugyanazokat a reflexeket indítja be: lángba borítom, megölöm, megerőszakolom. Szerintem teljesen más lesz, amikor mi jelenünk meg egy kelta faluban. Ha minden jól megy, akkor, mint a filmekben, isteneknek fognak hinni bennünket, hiszen egy ennyire látványos civilizációs szakadékot (terepjáróval fogunk beállítani, laptoppal, fegyverrel, lámpával) mi mással is tudna áthidalni az ő csökött agyuk? Ha meg nem így lesz, akkor a felugató Kalasnyikov és az elsőként meginduló barbár halála közti párhuzamot remélhetőleg még ők is képesek lesznek felfogni. Harmadik lehetőségként pedig akár kereskedők is lehetünk, aztán mondjuk némi pukkasztós csomagolóanyagért meg egy guriga alufóliáért megvesszük az egész röhejes falujukat.
A kérdés nem is az, hogy mit találunk ott, hanem, hogy mit hagyunk itt. Fedett házakat? Fűtés, víz és áram nélkül, na bumm. Vannak sátraink. A napi konzervadagot (kérdés, meddig kapnánk egyáltalán)? Vannak puskáink, van horgászbotunk, vannak vadak az erdőben és halak a folyóban. A biztonságot? Haha. Lásd a „vannak puskáink” részt.
Megmondom én, mit hagyunk itt. A lassú elrohadást, azt.
Kommentek