Az ünnepélyes avatás meglepően jól sikerült. A nagy nap reggelére szép idő kerekedett, kellemesen melegített a bágyadt téli napsütés, az ég a magasban lebegő pára miatt fakókék színű volt. Reggel kilenckor indultunk a palotából, elöl a százados és a két zászlóvivő lovon, majd a négy BTR-t közrefogva hatvanan gyalog masíroztunk lassan végig a városon a gyülekezőnek kijelölt Vörösmarty utcáig. Én az első szakaszt vezettem – a csentőfai terrorista elfogása után előléptettek zászlóssá. Az egyik BTR tetején két őskori hatalmas hangszóróból dőlt valami régi, illetve XX. századi magyar katonazene. Nem tudom, honnan szedték ezt a férfikórust, de teljesen illett a hangulatunkhoz.  

Menet közben aztán rácsodálkoztam a városra, valahogy élőbbnek tűnt, mint azt megelőzően tapasztaltam. A menet útvonala fel volt takarítva, de nem csak tessék-lássék módon, ahogy a körzetbizalmik intézték a munkásokkal. A járdák és az úttest le voltak mosva, az út szélén lassan rohadó kocsikat is elszállították valahova. Majdnem minden házra kitűzték a magyar zászlót, amik a gyenge szélben virgoncan lobogtak. Az ablakokban rengeteg kíváncsiskodó nyújtogatta a nyakát és integettek nekünk az emberek. Mintha valami győztes csatából értünk volna haza és fogadnák a hősöket. Tekergettük a fejünket, nem akartuk elhinni, hogy ez a város azonos azzal, amit az utóbbi hetekben kezdtünk megszokni. Nyoma sem volt a komor, gyászos hangulatnak, Albert tábornok stábja láthatóan jó munkát végzett itt is.  

A jó hangulat átragadt ránk is, vidáman csattogtunk végig az utcákon vadonat új ruháinkban, kizsírozott fegyverzetünkkel. A zászlóvivőink peckesen léptették hatalmas kelta lovaikat közvetlenül a századparancsnok mögött, a kengyelükbe akasztott magas zászlórúdon fényesen csattogott a piros-fehér-zöld és a sárga-fehér zászló. A százados a maga 150 centis testmagassága ellenére óriásnak tűnt gyönyörű és számomra félelmetesen nagy deres lován. Eltökélten nézett ki zölden csillogó rohamsisakja alól, amelyen a fehér feszület messze előre világított. 

A kijelölt gyülekezőhelyen már ott vártak az eskühöz készülődő újoncok. Nem hittem volna, hogy a „Kiss-féle műegyetem”, ahogy a katonák egymás között a kiképzőközpontot nevezték, ilyen hatékonysággal képes elvégezni a feladatát. Nyoma sem volt azoknak a riadt pillantásoknak, amelyekkel a behívók átadásakor gyakran szembesültem, a fiatalok mozgása feszességet és céltudatosságot sugallt. A négyszáz behívottból 374 fő vett részt ma az eskün, a hiányzó 26 sorsát senki sem firtatta. Egy pattogó hangú, magas, pengearcú ezredes, aki megafonnal a kezében állította össze a menetoszlopot odalépett a sárga-fehér zászlót hordozó lovasunkhoz és mondott neki valamit, majd a zászlóra mutatott. A zászlóvivő lehajolt hozzá, valamit mondott, mire az ezredes nyakig elvörösödött és előresietett a századoshoz, aki le sem hajolt hozzá, úgy intett nemet a fejével. Láttam, hogy az ezredes közel áll az agyvérzéshez, szinte odarohant a parancsnoki kocsihoz, beszállt és döndülve vágta be az ajtót. Pár pillanat múlva a kocsija tetejére szerelt hangszóróból felharsant az indulattól még mindig kicsit remegő hangja. 

- Díszzászlóalj, vigyázz! Díszzászlóalj, irány utánam! Lépés, ííííín-duljjj! 

A hangszórós BTR-ből felrecsegett a Hunyadi-induló és elindultunk. Mi vezettük fel a zászlóaljat. A menet balra, majd egy útelágazásnál jobbra kanyarodott. A járdák teljesen megteltek mosolygó, integető emberekkel, akik szerintem a legjobb állapotban levő ruháikat vették fel és zászlókat lengettek, meg kiáltoztak felénk. A menet lassan egy hídhoz ért, és amikor megláttam a Prímás-szigetet előttünk, gyomrom görcsbe rándult. Ezen az utcán üldöztük a keltákat Piluval azon az éjszakán, és ezen a hídon pillantottuk meg a kelta tábor fényeit. Most azonban nyoma sem volt a keltáknak, csak rengeteg esztergomi ácsorgott és kiabált körülöttünk, és amennyire láttam, a szigeten is sokan voltak. Átdübörögtünk a hídon, egyenesen haladtunk tovább, előttünk csillogott a Duna szalagja, velünk szemben a Mária Valéria híd sziluettje és a szemközti parton távol, homályosan Contra három figyelőtornya is látszott. A sziget parkja tömve volt emberekkel. Szerintem régebben sem láttam soha ennyi embert egy helyen összegyűlve, mintha az egész város ott tolongott volna. Lacikonyhák kínálták ingyen a sült halat és disznót, hozzá a kelta kenyeret és sajtokat, forralt bort mértek honvédségi gulyáságyúkból – egy hatalmas vurstli volt a sziget. A híd előtt a menet balra fordult, párhuzamosan meneteltünk a folyóval, majd balra kanyarodtunk és a stadionba értünk. Stadionnak kicsit túlzás volt hívni, nagy focipálya lehetett, betonlépcsős lelátóval körbevéve. A lépcsőkön esztergomiak szorongtak, akik hihetetlen üdvrivalgásba kezdtek, amikor a parancsnoki kocsi feltűnt az alkalomra felállított acélcsövekből készített „diadalív” alatt. Az íven nagy vörös betűkkel a „Köszöntjük hős katonáinkat!” felirat virított. Elhúztam a szájamat, nem akartam hős lenni, azok korán halnak. 

Folyamatos éljenzés közepette bemasíroztunk a pálya közepére és vezényszóra szembefordultunk a dísztribünnel, ahol legalább 200 egyenruhás és öltönyös kiválóság nézett velünk farkasszemet. És egy kis csoportnyi kelta is ácsorgott riadt tekintettel a dísztribün egyik sarkában. A csoportot biztonsági megfontolásból plexifallal vették körbe, külön rendőrszakasz vigyázott rájuk, de úgy láttam, hogy senkit sem érdekel a jelenlétük. A tribün túlsó szélén észrevettem a kancellárt, kis piros papi sapkája és fekete reverendája elütött a színes ruhák hátteréből. Mellette pedig ott állt Júlia, aki boldogan integetett az alakzat felé. Neki lehet, hogy ismerős volt ez a hercehurca… 

A tribün fölött három póznán zászlókat lengetett a Duna felől fújó gyenge szélt. Középen a koronás címeres magyar trikolort, jobbra tőle a sárga-fehér pápai, balra pedig egy kék-fehér kockás zászlót. A tribün közepén egy külön kis emelvényen tábornoki egyenruhák ékítményei villogtak az erősödő napsütésben, a tányérsapkák nagy sapkarózsái kis aranytükrökként verték vissza a napfényt. Csak két alak lógott ki a díszes társaságból. Albert tábornok magas alakja mellett jobbról állt a püspök, teljes püspöki ornátusban és élénk beszélgetést folytatott a tábornokkal, akinek a balján egy majdnem két méter magas, szakállas és hosszú barna hajú, kék-fehér kockás köpönyegbe burkolózott kelta harcos állt. Nyakában hatalmas arany holdsarló alakú nyakék izzott a nap fényében, derekán szintén aranyfényben játszó széles öv feszült, amelynek bal oldalán egy kard markolatát véltem felfedezni. Karjai maga előtt összefűzte, csuklóin majdnem könyékig érő vastag arany karperec látszott és zord arccal nézte a zászlóaljat. Skostokos volt, az eraviszkok törzsfőnöke, vagy királya.  

Albert tábornok egy hete vele kötötte meg a Gellérthegyi-szerződést, ahogy az eraviszk terület bekebelezését eufemisztikusan nevezték. A szerződés értelmében a Duna és a Budai-hegység nyugati lejtői közé ékelődött eraviszk területet a honvédség megszállta, kiterjesztve a fennhatóságunkat az egész budai oldalra, amelynek déli határa a Sóskút-Érd vonal volt. Ezzel a lépéssel kelet felől gyakorlatilag védettek lettünk, ott a határ a Duna lett, amelynek túlpartján a kelták szerint náluk is vérengzőbb népek, a szkíta törzsek uralkodtak. A honvédség ennek köszönhetően jelentős erőket tudott átdobni a folyamatosan kelta nyomás alatt álló Gyepűvidék déli és nyugati frontjaira, aminek köszönhetően az utóbbi napokban onnan újabb, jelentős rajtaütésről nem érkezett jelentés. 

Az eraviszkok a mi megjelenésünkkel, az „átkerülés” éjszakáján területeik jelentős részét egyszerűen elvesztették, ráadásul harcban álltak a déli szkordiszk törzzsel. Ez a törzs, pontosabban törzsek szövetsége volt a mi déli határainkat állandó nyomás és zaklatás alatt tartó ellenségünk. Ez a két ok végveszélybe sodorta az eraviszkokat, amelynek elhárítását Skostokos csak egy velünk kötött békeszerződésben látta biztosítottnak. És mivel az ellenség ellensége a barátunk, nekünk sem volt mellékes a törzs barátsága, ami ráadásul azonnali eredményekkel is járt. 

Lehet, hogy segítségükkel a telet kihúzzuk éhhalál és nélkülözés nélkül. A keltáktól hatalmas társzekereken hihetetlen mennyiségű vadat, főképp vaddisznót, meg sajtféleségeket, füstölt húst és lepényféle kenyeret, meg száz hatalmas lovat hajtottak be Budakeszi főterére a szerződést követő napokban. Úgy tűnt, hogy komolyan gondolják a szerződés rájuk eső részét. Mi megvédjük őket, ők ellátnak minket – a szerződés lényege nagyjából ennyi volt. A lakosságot a szerződés előtti héten hangosbeszélőn és stencilezett röplapokon folyamatosan tájékoztatták a szövetségkötésről, amit az első napokban mindenki sci-finek vagy egyszerűen őrültségnek tartott. Nálunk is külön eligazításokat tartottak az Albert-féle hét pontról és csak ekkor tudatosult bennünk, hogy a dolog mégiscsak komoly lehet. 

Az eskü viszonylag gyorsan lepörgött. Elénekeltük a Himnuszt, aminek utolsó sora – „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” –, véleményem szerint különös jelentést kapott, bár nem tudom, más belegondolt-e ebbe. Albert kivágott egy nagy beszédet, és a lelátó őrjöngött. Volt benne minden: hazafiság, áldozat, hős katona, becsület és kelta barátaink is. Szerintem akkor is őrjöngtek volna neki, ha elénekli a „Boci, boci, tarkát”… Az esküszövegen nem változtattak, a Magyar Köztársaságra esküdtek fel a honvédek.  

Az eskü után levertünk egy kört a stadionban a Klapka-indulóra, visszavonultunk a Vörösmarty utca felé, majd a püspöki palotához. A százados jókedvűen ugrott le a lováról, mikor beértünk a palotaudvarra.  

- Na, emberek! – kiáltotta. – Éjfélig kimenőt kapnak. De semmi meggondolatlanság, nehogy valami kelta nőt tegyenek anyává… 

A mondata hangos röhögésbe és éljenzésbe fulladt. Valahogy úgy éreztük, mintha egy feneketlen és jéghideg vizű tó mélyéről a fagyos fulladás előtt az utolsó pillanatban felbuktunk volna az éltető levegőre és napfényre. Mintha hatalmas terhek estek volna le rólunk.  

- Salvator! – harsogta túl a hangzavart a százados. – Jöjjön az irodámba!  

Pfff, ennyit a kimenőről és a kelta nőkről, bár rám úgyis egy római lány várt otthon minden este.  

- Százados úr, Szomodi zászlós jel… - léptem be az irodába és kezdtem a szokásos formulát, amit a hosszú évek a véremmé tettek, de a százados közbevágott. 

- Jól van, Nándi. Üljön csak le – intett le a százados és egy székre mutatott az íróasztala előtt. – Whiskyt?  

- Köszönöm, elfogadom – bólintottam. Nem is tudom, mikor ittam utoljára alkoholt. Talán, azon az estén, mikor Pilu kegyetlenül behasított a Mórickában. Kirázott a hideg a gondolatra, századokkal ezelőtt lehetett. 

A whisky végigmarta a nyelőcsövemet és forrón simult gyomrom redői közé. Kezemben a szépen metszett, nehéz kristálypohár ezerfelé szórta a százados asztalán magányosan világító halvány asztali lámpa sárgás fényét. 

- Kérdezhetek, százados úr? – törtem meg a csendet. A százados csak bólintott. 

- Az ezredes, a szemle előtt… - kezdtem, de a százados felhorkantott. 

- Az aljas áruló… – szakadt ki belőle az indulat, de egy pillanat alatt visszafogta magát. – Van, aki nem nézi jó szemmel a szövetségkötést. Sem ezt, sem azt. 

Belekortyolt az italába, szájában megforgatta a whiskyt, lenyelte és elégedetten csettintett. 

- Nándi, a tábornok és a püspök egymásra vannak utalva, de ezt maga is tudja – nézett rám figyelmesen. – A tábornok nagy ember. Nagyra van hivatva. De minket nem kerülhet meg. 

- Kik azok a „minket”? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Csak tőle szerettem volna hallani. 

- Maga ismeri a püspököt, Nándi – nézett rám a pohara felett. – Tudja, hogy mire gondolok. Az egyházat a világi hatalom most nem tudja megkerülni. Túl sok hívő van mostanában a templomokban… 

- A püspöknek nem mindegy, hogy milyen a világi kormányzat – folytatta a százados egy újabb korty után. – A püspök szeretné az egyházát ebben az új helyzetben minél előnyösebb pozícióba hozni és ezért sok mindenre hajlandó. Sok mindenre. 

- De arra nem, hogy azt az embert, aki valószínűleg a túlélés záloga, odahajítsa a vezérkar hiénái elé. – nem sok választotta el, hogy kiköpjön, arca hullámzott az indulattól. – Tudja, Nándi, én már nyugdíjas lehetnék, lehúztam 26 évet a seregben. Abban a seregben. 

Kezével lemondóan legyintett.  

- Ismerem őket, azok ott semmit sem tudnak. Egy rendőr kellett, hogy tegyenek végre valamit egy konkrét harchelyzetben. – az asztalra csapta a poharát. Tényleg jó anyagból lehetett, mert nem tört szilánkokra. Aztán a hajába túrt és hátradőlt a székében. – Az fájt a Csordásnak, hogy egy rendőr tábornok menti meg a haza maradékát és egy püspöki különítmény vezetheti fel a díszszemlét. És a saját impotenciájuk is fájhat nekik.  

- Amíg Albert vezeti az MVB-t és a püspök ott áll mellette, nyugodtan alszok. De csak addig – nézett rám keményen. – Az ezredes rajtunk keresztül meg akarta alázni a tábornokot, amikor le akarta vetetni azt a nyomorult zászlót. Pedig nagyon jól tudta, hogy a püspök és a tábornok között is érvényben van egy konkordátum. 

- A püspök kiadta az ukázt a plébánosoknak, hogy minden misén könyörögjenek a sereg egységéért és Albert tábornokért. És kérjék a híveket, hogy támogassák Albert seregét a tőlük telhető módon. Cserébe Albert teljes autonómiát ad a püspöknek az egyházi szervezet felett, és a katolikusokat preferálja más felekezetekkel szemben. És hallgatólagosan engedi a békés térítést a kelták között. Akik előbb-utóbb jó keresztények lesznek. Albert keresztény katonái. 

Elkerekedett a szemem. Ezek ketten - a tábornok és a püspök - akkora tétben játszottak, hogy a bicskei kaszinóban ez a zsetontorony kiverte volna a plafont.  

- És a honvéd vezérkar ezt nem nézi jó szemmel… - mondtam halkan.  

- Nem ám, a rohadékok… - morogta a százados. – Vannak infóink, amelyek szerint Albertet ki akarják iktatni… De nem ezért hívattam. 

Felém billentette a felemelt üveget, bólintottam, mire újabb adag whisky került a poharamba. Whisky… Hmmm… Vannak már skótok? 

- Holnapután a szakaszával elindul a Gellért-hegyre, pontosabban az ottani oppidumba, bármit jelentsen is ez – még egy korty whisky csúszott le a századosi gigán. – Biztosítják az orvosi és tanítói küldöttséget, amit a püspök úr küld kelta barátainknak – az utolsó szónál pengevékonyságú mosolyra húzta a száját. 

Bólintottam. Aztán belém mart a kérdés. Júlia. 

- Százados úr, mi lesz… - kezdtem, de megint leintett. 

- Júliát viszi magával – nézett rám savókék szemével és lehet, hogy az a pajkos csillogás tényleg ott volt, amit látni véltem. -  Kell egy asszony a háznál. 

*** 

Júliára ragadt már rá annyi a magyar nyelvből, hogy általában megértette nagy vonalakban a mondandómat. Ha nem sikerült, akkor előkaptam a magyar-latin szótárat és így próbáltam vázolni neki a teendőket. 

Az első estéket kivéve, amikor ijedten bújt a szobájába, ha meghallotta, hogy belépek az ajtón, mostanában a gyertyák fénye mellett várt. Ült a konyhában az asztalnál, egyszerű, modern ruhában – ami ellen soha kifogást nem tett – és ha nyitottam az ajtót, sűrű szemöldöke alatt felparázslottak mélybarna szemei és mosolyogva nézett rám.  

- Domine*… - mondta ilyenkor és elém sietett, levette a kabátomat, lehúzta a bakancsot a lábamról, majd illatos kendőt hozott, amivel letörölhettem kezemet és arcomat. – Vacsora, eszik. 

Az asztalra mutatott, ahol általában főtt vagy sült hal várt rám, meg pár szelet abból a fűrészpor ízű extrudált szörnyűségből, amit kenyérnek hazudtak.  

Furcsa volt vele megosztani a házat. A feleségem előtt soha nem laktam nővel egy fedél alatt. Voltak lányok, akinél aludtam, vagy ők aludtak nálam, de együttélésről szó sem volt. Aztán jött a nő, aki később a feleségem lett és azon vettem észre magam, hogy két hét ismeretség után összeköltöztünk. Albérletbe, persze. Másik két csajjal. Mielőtt bárki irigyelni kezdene, el kell mondanom, hogy a két év alatt egyszer sem tudtam önfeledten elengedni magam a WC-n…  

Aztán a két csaj eltűnt egy-egy lovag oldalán, mi meg ott maradtunk az így már drága albérletben. Felvettünk egy rakás hitelt – atyaég, mi lehet most a részletekkel… – és építtettünk egy házat, és jöttek a gyerekek… De ez egy másik történet. Ami nagyon fáj. 

Szóval, Júliával lakni kicsit furcsa volt, de nem kényelmetlen. A papok a nappalait rendesen kitöltötték, ő tanult és a papok tanultak tőle. Mivel még húsz éves sem volt, gyorsan tanult, ebben nem különbözött bármelyik lánytól Esztergomban. 

A vacsorámat megettem, ő leszedte az asztalt, majd jó éjt kívánt – Bona Notte – és eltűnt az ajtaja mögött.  

Most velem szemben ült az asztalnál és nézte, hogy eszek. 

- Júlia – szóltam hozzá. – Holnap után, két nap múlva, hosszú út.  

Csak nézett rám barna szemeivel, ujjait összekulcsolva nyugtatta az asztalon maga előtt.  

- Rakd össze a ruhákat, és ami kell, jó? – néztem rá kérdőn, de láttam rajta, hogy érti, amit mondok.  

- Igen, Domine – mondta csendesen. – Sok idő megy?  

- Sok. – bólintottam. 

– És Júlia? – kérdezte lassan, és szemében könnyek csillogtak. 

- Júlia… – bólintottam felé. – Júlia velem jön. 

*** 

A kelta oppidum nekem inkább nevetségesnek, mint bevehetetlennek tűnt. A hegy lábánál egy pár méter széles sáncot ástak, amibe egy kis vízfolyást vezettek be. A sáncon keresztül csak egy kis töltésút vezetett a hegyoldalnak, amit végig kihegyezett cölöpök fogtak közre. Az út lustán kanyargott felfelé a hegyen, majd egy újabb cölöpökből vert palánknak vezetett. Ez a sánc már komolyabb volt, a cölöpök megtermett, legalább harminc centi átmérőjű szálfákból álltak, mélyen a talajba verve, és legalább három méter magasan meredeztek felfelé. Egy kétszárnyú kapu nyílt a sáncon, ugyanakkora cölöpökből, mint a sánc. A mellette magasodó fatornyokban és a kapuban nem állt őrség. Ezt a védelmi vonalat egy BTR öt perc alatt letiporta volna. Persze a kor színvonalán, ez a védelem elégségesnek tűnt. Szekérrel vagy lóval ezt a falat nem lehetett bevenni. 

A falon belül tapasztott agyagfalú, fehérre meszelt és zsúpfedeles házak álltak szétszórtan, a házak között csirkék rohangásztak, néhány ház tövéből disznók röfögése hallatszott. Ezen kívül néma csend fogadott bennünket, embereket nem láttunk sehol. Pedig a BTR-eket direkt lent hagytuk a hegy lábánál, onnan a kölcsönzött társzekerekkel és lovakkal jöttünk fel. A házak között kitaposott úton léptettünk a lovainkkal tovább felfelé.  

A kaptató végén néhány nagyobb kőház állt, előttük kövezett tér terpeszkedett. Amikor elsőként felügettem a néptelen térre, a lovam a kantár rántásától hátsó lábaira ágaskodott és sértetten felnyerített. Akaratlanul rántottam meg a gyeplőt. A hegytetőn álltam, előttem a mélyben, a fehér kövekből rakott mellvéd mögött a Duna szalagja csillogott, lefelé meredek hegyoldal vezetett, amelyen a bokrok közül a dolomit szürke és fehér sziklái ki-kibukkantak. Ösztönösen balra és lefelé néztem, és láttam az Erzsébet-híd fehér ajtókeret formájú pilonjait és a közöttük húzódó fehér drótsodronyok ívét. Mögötte a pesti parton a kicsit romos, de így is impozáns Belvárosi templom két tornya emelkedett, tőle balra a szállodasor undorító szürke betonkockái rombolták a part látványát. Tácolabb halványan a Lánchíd két zömök oszlopnak látszó pilonja emelkedett ki a folyóból. Az Erzsébet hídon hosszú kocsisor állt Buda felé, hogy a Hegyalja úton elhagyhassák a várost. A Várhegyen láttam a szép, karcsú körbástyát, a Palota nagy zöldes kupoláját és a Margit-híd kanyarulata felett, a túlparton ott sejlett az Országház soktornyos, csicsás sziluettje is. Balra fent emelkedett a Szabadság-hegy és rajta a tévéadó tornya, amely alatt a Rendőrtiszti Főiskola főépületét is látni véltem. Hallottam a forgalom zaját és láttam a pesti oldalt megülő szürkés szmogot is, ami itt is csípte a szememet és kaparta a torkomat. Az otthon illata. Leugrottam a lóról és könnyeimmel küszködve rátámaszkodtam a mellvédre. Nem tudom mennyi idő telt el. Júlia állt mögöttem, és gyengéden simogatta a fejemet. 

- Domine, Domine… - suttogta. – Nem baj. Nem baj van. Júlia itt.  

Mintha kívülről hallottam volna a saját sírásom hangját. A tenyerembe temetett arcomat lassan felemeltem. A hegyoldal kopár sziklái mögött pár füstoszlop emelkedett a partról. A várhegy üres volt, egy fekete, kopasz erdő terpeszkedett az egész budai oldalon. A pesti oldal egy nagy lapály volt, folyóágakkal és mocsarakkal szabdalt, vad ingovány. A párás, kora téli levegő a távolt jótékony homályba burkolta. Semmi sem hasonlított az emlékeimben őrzött képekre.  

Júlia elsimította hajamat az arcomról, félénken mosolygott, de szemében mérhetetlen fájdalmat láttam. Meleg tenyere közé fogta könnyes arcomat. Néztem ennek a nem túl szép római lánynak az arcát és belém hasítottak a kancellár szavai. Arcomat a lány vállába fúrtam, éreztem hosszú hajának csiklandóságát és nyaka bőrének meleg kipárolgását. Fejét a fejem mellé hajtotta, hozzám simult, teste remegett a testem érintésétől. Átöleltem. Nem tudom, meddig tartottuk így egymást. Aztán felemeltem az arcom, ránéztem és megcsókoltam, ő visszacsókolt. Elfogadtam a sorsomat.

***

* Domine - Uram (lat.)