Két férfi sétált a Via Appia szélén. Egyikük egy sovány, harmincas éveiben járó, barnahajú, borotvált férfi volt, hivatalnoki tógát viselt. Marcus Comelus Passernek hívták és épp féktelen izgalmát leplezni próbálva magyarázott valamit alkalmi útitársának. Caius Esopius Cotta bizonyos körökben ismert patrícius volt. Ötven felé járt, ritkuló vöröses hajába ősz szálak is vegyültek. Akkor is ő diktálta volna a tempót, ha nem lett volna sánta a bal lábára.

- Jól van barátom, akkor most foglaljuk össze még egyszer! – mondta a patrícuis kimérten. Nem volt szüksége egy summára, de időt kellett nyernie, hogy kisüsse, mi legyen Passerral.

- Rendben van! – Passer most nagyon is rászolgált a cognomenjére: járás közben csakugyan úgy fészkelődött, mint egy veréb.

- Nyugodtan, lassan. – Cotta atyáskodó türelemmel beszélt.

- Tehát az a „levél”, amit ettől a rejtélyes barátodtól kaptál valóban felettébb különös. A színekről és a nő képéről felesleges beszélni. Olyan mintha a nőről áradó fény egyenesen beleégett volna a lap anyagába… Mintha tükörkép lenne, ami megőrzi a képet.

- Szerinted lehetséges ez? – ráncolta bozontos szemöldökét a vénülő kereskedő.

- Nem tudom dominus, nem tudom. Csak találgatok.

- Érdekelnek az ötleteid – egy pillanatra elgondolkodott, hogyan folytassa - …azok, amikről annyit hallottam már! Merész, bolond ötletek kellenek Passer, azokból bújik elő Iusticia!

- Köszönöm szavaid dominus. – mosolygott félszegen a hivatalnok.

- Folytasd!

- Tehát a képre nem érdemes szavakat vesztegetni. A „levél” anyaga már önmagában is kész talány. Tudós elméknek való. Magam csak annyira jöttem rá, mi nem lehet. Nem lehet egyiptomi papirusz, ahhoz túl fényes, könnyű, nem elég száraz és minden irányban hajlik. Állat bőre sem lehet, akkor már inkább papirusznak mondanám.

- Tehát valami ismeretlen papirusz lenne?

- Legyen, hívjuk papirusznak.

- Azt mondtad, az anyag csak a dolgok harmada…

- Valóban dominus. A tinta… Nem találok rá szavakat. Egyáltalán nem hasonlít semmilyen tintára. Olyan mintha maga a papirusz felszíne színeződött volna el. Ember így nem írhatott, Iupiter nevére esküszöm neked!

- Na! Csak csínján az eskükkel. Valaki csak készítette… - ez a Passer tényleg olyan, mint amilyennek Titus lefestette: a szelleme szárnyal, de nélkülöz mindenféle ratiot.

- Dominus! Ez a papirusz nem ég el rendesen!

- Hogy mondod?! – horkant a patrícius. Úgy érezte, menten gutaütést fog kapni. Már majdnem megragadta a plebejus grabancát, de az gyorsan reagált:

- Az istenekre! Hová gondolsz dominus? Rá kellett jönnöm, miből van ez a levél, így lecsíptem belőle egy kis darabot. Elvégre a kenyeret és a húst is falatonként vizsgálod, vagy nem?

- Az a levél, valószínűleg egy egész vagyont ér! Rád bíztam, te pedig…

- Ha valami mérhetetlen értékű…

- Ne oktass, beszélj!

- Szóval cseppentettem rá vizet. Nem történt semmi különös, elázott a csepp foltján, majd megszáradt. Cseppentettem rá borpárlatot. Az eredmény hasonló volt. Galacsinná gyúrtam, majd ismét próbát tettem. A papirusz csak gyűrött lett. Próbát tettem a tűzzel és akkor ért ám a meglepetés!

- Nem égett rendesen, ezt már mondtad. Mi az, hogy nem égett rendesen?

- Beteges színe volt a lángjának dominus! Aztán a láng kihunyt a papiursz darabja pedig megfeketedve is olvasható maradt! Persze egy fuvallat porrá törte és szétszórta, de kérlek, hidd el nekem!

- Hiszek neked Passer. No de, azt mondd meg nekem, mire jutottál a szöveggel?

- Ez csak az igazán izgalmas rész! A tartalma rejtély és még rövid is ahhoz, hogy a megfejtésével próbálkozzunk. De a külleme! Dominus, minden egyes betű teljesen egyforma!

- Ez még nem akkora csoda…

- Dominus, évek óta iratok olvasásával és írásával töltöm az életem dolgosabbik felét. Engedelmeddel, nekem nagyobb gyakorlatom van ezen a téren, mint neked.

- Ezt elismerem.

- Nincs olyan írnok, aki ennyire egyformán tudná róni a betűket. Kézzel nem írhatták.

- Hát?

- Valami módon pecsételhették, dominus. Más magyarázat nem lehet.

- De hisz, ennek semmi értelme! Ki készítene ennyire bonyolult pecsétet? Egyetlen levélért?

- Honnan tudod, hogy csak egy van? – Iupiterre! Miért nem gondolt, erre előbb?

- De minek pecsételni?

- Gondold el dominus! Az alfabétum minden betűjéről készítesz egy pecsétet. Többet. Egy ügyes mesterember potom pénzért tucatjával is képes rá. Azután, ha valamit írni akarsz, csak kigondolod, összerendezed a betűket, bekened tintával és rányomod a lapra!

- Érdekes ötlet Passer! Ebben még lehet is valami. Mondtad már másnak?

- Hogyne mondtam volna! Évek óta mondom, de nem hallgat rám senki. – a hivatalnok keserű képpel folytatta – Csak azért nem penderítenek ki, mert nincs nálam különb írnok az Aventinuson…

- Akkor nincs nálad különb ember a szöveg megfejtésére sem!

- Hagyd domnius, reménytelen!

- De hát latin betűket használnak! Ez nem lehet véletlen!

- Valóban nem. De ne feledd, hogy mi a saját alfabétumunkat az etruszkoktól kölcsönöztük. Továbbá hasonlít még rá némileg a hellének és főníciaiaké is. Ez az új írás viszont egyikre se hasonlít. Némely betűről azt se tudom, hogyan kéne ejtenem…

- Igen az az u két ponttal, valóban különös.

- Ugyanakkor kétlem, hogy zsákutca lenne. Gondolj bele dominus, a mi betűinket használják. Barátod szerint elbántak a gallokkal. Varázslatokat használnak, ami bizonyára civilizált vívmányokra utal. Erős, szervezett nép lehet ez.

- No és?

- Talán egy elveszett itáliai törzs, vagy hasonló. Néhány szavuk nem sok, de a grammatika struktúrája az eruszk iratokhoz is hasonlítható…

- Talán érted a szavaikat? – Passer egyre érdekesebb. Előbb nem érti, aztán már arról beszél, hogy talán mégis. Mint a szalma lángja: már épp kialudni véled, de aztán fellobban és elemészti a pajtát.

- Nem, semmi esetre sem. De ők talán érthetik a mi nyelvünket! Az ő alfabétumuk tartalmazni látszik a miénket. Csak néhol kicsit megtoldották. Az összetettebből könnyebb egyszerűbbet csinálni, ha érted mire célzok.

- Mit javasolsz Passer?

- Nem értelek…

- Patrícius vagy, van pénzed, befolyásod, embereid és tudásod. Mit tennél?

- Embereket küldenék. Nem kereskedőket, hanem megbízható embereket. Ha létezik az a nép ott Pannoniában, akkor meg kell őket találni.

- És szólnál a senatus bármely tagjának? – na, hogy veszed az akadályt fiacskám?

- Dehogy is! – Passer tudta, mit várnak tőle – Egy ilyen felfedezést vétek lenne marakodások és szócséplések tárgyává tenni.

- Na és az apa?

- Szerencsétlen már Pluto kezébe adta lányát. Ha hírt viszünk róla, talán bele is roppanna. Amondó vagyok, vagy a lányát vigyük vissza, vagy ne szóljunk egy szót se.

- Vigyük?

- Szükséged van rám domnius!

- Szóval innen fúj a szél! – a dolog kétesélyes volt, de lám a plebejus tényleg többet akar.

- Érinthetetlenek vagyunk egymás számára dominus… - egyelőre, de meglesz a módja ennek is.

- Ezért is választottalak téged! – mondta a patrícius majd egy éleset füttyentett.

Pár pillanattal később egy lovas érkezett Appia irányából egy másik lovat vezetve. Cotta maga kászálódott nyeregbe. Öreges dacból tette, holott úgy érezte, minden egyes alkalommal nehezebb. Az idő ugyan múlik, de mindenkinek jár egy igazán nagy dobás, hála Fortunának. És ez a dolog Pannoniában… A nemzettségéből akár homo novus is kinőhet, ha ez bejön. Csak ezzel a Passerral kéne kezdeni valamit. Ravasznak hiszi magát. Meg kell hagyni, Mercurius biztosan pártfogolja, de az ő nemzettsége tisztán és cáfolhatatlanul visszavezethető egészen Romolusig. Nem fogja hagyni, hogy egy kivakarózott plebejus packázzon vele. Hamar kell cselekedni, de a tervhez idő kell.

- Passer! – Cotta csak ennyit mondott, mégis nyilvánvaló volt, mit akar.

- Hogyne dominus! – Passer pedig készségesen átnyújtotta a tógája hajlatába rejtett különös levelet. Cotta átvette és a száját húzta.

- A másik fele gondolom biztonságban van…

- Szükségem van rád dominus, nem leszek az ellenséged.

- Mondjuk, hogy bízom benned…

- Férfitógát hordunk Caius Esopius Cotta, ne kertelj! – bátran hangzott, de a plebejus azért nem állhatta, hogy ne pillantson a harmadik férfira.

- Titus majd felkeres.

- Ave dominus!

- Ave Passer, ave!

Passer még soká nézete a két távolodó lovast. Igen, ennek így kellett lennie. Minden a terv szerint alakult. Cotta egyelőre még nem mer lépni, tudja, hogy nélküle semmire se menne. Ugyan ki más tudna bármit is kezdeni a pannonokkal, ha nem Marcus Comelus az Aventinus hagyatékkezelője? Ezer és ezer okiratot olvasott már el és írt meg. Mindegy milyen nyelven, milyen kulccsal titkosították, ő megfejtette. Mégis – vagy épp ezért – csak annyira engedték felkapaszkodni, hogy a nyilvánosság előtt ne tűnjön fel, valójában mennyire méltatlanul fogják vissza. Ezek a pannonok… Ők lehetnek a kulcs a jövőhöz. A kulcs a vagyonhoz, befolyáshoz. Kulcs a homo novusszá váláshoz. Passer szemei előtt már villákat, nagy és büszke családot látott. A Comelus geins senatori geins lesz. Ha nem az ő életében, hát majd a fia életében. És akkor majd nem szorul az ilyen Cotta-félék névleges támogatására. Csak annyi a dolga, hogy szót ért a pannonokkal. Mélyet szippantott a hűs tavaszi levegőből majd benyúlt a tógája hajtása alá és kivette a levél másik felét.

Exkluzív interjú! Csak nálunk!

Olyan furcsán ismerős. Tudta, hogy meg tudja fejteni, csak még egy kis idő kell. Valahogy időt kell nyernie, hogy eldöntse, mit kezdjen Cottával. Majd hazaindult egy aventinusi insulában található dohos lakására.