(A hová lett T1gris-visszatekintő postsorozat első része)
Nem szokásom adósa maradni senkinek, úgyhogy írok egy részletes beszámolót az elmúlt időszakról. Chips, esetleg kávé-cigi van elég a gép mellé bekészítve? Merthogy hosszú lesz.
Valahol ott váltunk el, hogy volt ez a jaó hángulátú klubdélután a kelta faluban. Ahhoz képest, hogy mi egy kedélyes bebaszásra készültünk, az este végére kaptam a nyakamba jó sok dzsíájdzsót nagy puskákkal, meg egy fancsali képű Szomodit, aki teljesen meglepődött azon, hogy nem fakadok sírva Csentőfa emlegetésétől. Egy pillanatig azért majdnem rám hozta a frászt, mert elsőre azt hittem, azon kattant ki, hogy rányomultam a csajára. (Amúgy meg mégis honnan az anyámból kellett volna tudnom, hogy ez a magyarul is alig beszélő római punci az ő csaja? A faszér’ nem lehet nyíltan azt mondani, hogy heló, ez meg itt xy és hozzám tartozik, úgyhogy légyszi, ne dugd meg?)
Aztán előjött Csentőfával, amit hirtelenjében gecire nem vágtam, hogy egyáltalán honnan tud róla, meg azt sem, hogy mihez akar vele kezdeni: Letartóztat és újra bíróság elé állíttat? Kösz, de az már megvó’t. De hamar mosolygóssá váltam belülről, mert ekkor már tisztán láttam, hogy ennek úgyis egy rádióbeszélgetés, majd nyilvános megszégyenülés lesz a vége – kicsit cinkeltem még a madarat, aztán mindketten beszéltünk Hunyadival, az meg lebaszta, mint a pengős malacot, hogy mit köcsögöl velem. Hunyadi lő, gól.
Egyébként ekkor derült ki, hogy Szomodi zsé volt. Nem csoda, hogy megtévesztett, mert azt hittem, az ő típusa már kihalt a testületből, és maradt a két fő kategória, a nyolcvanas íkújú „őőő, a raboló, őőő, eltulalydonította”-típus, meg a dörzsölt, korrupt csicskák, akik százszor etikátlanabbul üzleteltek, mint mi, de akikkel legalább szót lehetett érteni, ha kellett. Velük szemben ez a tag a régivágású jófiúimidzst képviselte, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy azért, mert zsaru. Azt hittem – utólag azt gondolom, a kereszt tévesztett meg, amit a találkozásunkkor láttam rajta –, hogy ilyen jámbor hívő fasz, aki tényleg hiszi, hogy a világ alapvetően jó, attól lett ilyen élére vasalt elfojtós gyerek belőle. Mindegy, ezt benéztem, pedig általában egy kilométerről kiszúrom a yardot.
Azért Hunyadi is egy kapitális ökör, csak zárójelben jegyzem meg, ha komolyan gondolja, hogy én ezzel együtt fogok dolgozni. Ha a munka lényege nem az, hogy sörrel a kezemben egy Szomodi valagára erősített céltáblába dobáljak késeket, akkor köszi, de nem érdekel a közös projekt.
Nem az van, hogy emberileg nem viselném el a faszit, mert amíg nem ismertem a múltját, addig végső soron semmi bajom nem volt vele, a kelták támadásánál sem remegett a lába, szóval, lehet akár jó gyerek is, de basszameg, azért az mégis jelent valamit, ha valaki rendőrnek megy, nem? Lehet, hogy én vagyok finnyás, de nem tehetek róla, nekem ez gáz és kész. Krisztiánnal sem voltam soha száz százalékosan okés emiatt, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy választhat valaki – akár csak egyszer is, tévedésből – ennyire alja munkát. Krisztián azt mondta, „mert apám is rendőr volt”... Na, gondoltam, ebből is nyilvánvaló, hogy erre a létre csak szocializálni lehet valakit; ha elég ideig mosod az agyát, vagy eleve ebben nő fel, akkor tényleg elhiszi, hogy zsarunak lenni jó, de normális ember ezt nem választja, még akkor se’, ha 25 év után boldog nyugdíjasként állítgathatja a répát reggelente az ágyban.
Ezt a Szomodit sem tudtam igazán sajnálni, amiért majd felrobbant a feje, amikor világossá vált, hogy számára érinthetetlen vagyok. Ezután próbált azzal törleszteni, hogy lement kutyába, és onnantól kezdve csak kussoljak meg takarodjak volt a nevem (de hát ki ne értette volna meg a csalódottságát? Meg aztán a pókerasztaloktól is ismertem ezt a típust; van, aki egy elbukott nagy pot után csak annyit mond, hogy jobb lapod volt, jól játszottál, de van, akiből előbújik a hisztis picsa és mázliról karattyol meg átkozódik. Nem kell az ilyenekkel foglalkozni.)
Azért a nagykést még megforgattam benne, amikor elárultam neki, hogy kurvára fordítva tartja a rajzot: nem én mentettem meg őket a keltáktól, hanem épp fordítva, a lázadó kelták megjelenése mentette meg őket tőlem. Ha nincs a kelta rajtaütés, akkor ő és a haverjai a csini kis terepjárójukban égtek volna feketére. Na, ezt nem egykönnyen dolgozta fel.
Másnap kora reggel elindultunk hazafelé, de én már akkor sejtettem, hogy ezzel a kelta vacsorával valami nem volt kerek. A fejem is rendesen szaggatott a töménytől, meg keveset is aludtam, de az igazi apokalipszis mégis a beleimben készülődött. Éreztem, hogy nagy gáz van – és a gázon túl még sokkal szörnyűbb dolgok. Aztán a tábort elhagyva pár kilométernyire egyszer csak egyre erősödő morgás és bugyborékolás harsogta túl a motorzajt, nyomtam egy satut és kipattantam a kocsiból. Azt hittem, ilyen csak a béna vígjátékokban van, de frankón nem sokon múlt, hogy mellé ne ájuljak a kupacnak – még ha kupac lett volna, istenem, de jó is lett volna, de inkább pocsolya volt –, annyira elgyengültem fosás közben. Ezt még kétszer játszottam el addig, míg egyáltalán visszaértünk ómagyar területre. (A másodiknál átadtam Téglásnak a volánt, így útközben zavartalanul itathattam fel az izzadságot a homlokomról.) És természetesen folytattam ugyanezt az átkerült területen is, csak éppen a sűrűsödő civilizáció miatt egyre fokozódó kínokkal. Próbáltam azzal lefoglalni az agyam, hogy az anyanyelv határait feszegetve küldözgettem el a náthás istenfaszára az összes kecsketejet erjesztő, berkenyepálinkát főző, vaddisznót oxidáló tetves geci anyaszomorító kelta sámánt.
Eltartott vagy három napig, ameddig félórásnál hosszabb programban nem igazán gondolkodhattam. Pedig Hunyadi százados már a visszatérésünk másnapján várt volna minket Esztergomban, mert elvileg sürgősen kellett cselekednünk valami újabb szupertitkos ügyben. Igyekeztem elmagyarázni a századosnak, hogy átérzem a helyzetét, és higgye el, a „sürgős” szó jelentésével senki sincs most nálam jobban tisztában az egész országban, de erre a találkozásra akkor is várnia kell.
Másnap átjött hozzám Judy és hozott széntablettát, mert az jó ilyenkor. Aha. Jó hát. Próbálom a legpontosabban szavakba önteni, mire jó a széntabletta: Judy csodaszere azt eredményezte, hogy ígéretével ellentétben pontosan ugyanannyit kellett a vécére rohangálnom, mint előtte, viszont innentől kezdve – ezt szó szerint tessék érteni – folyékony grafitot pisáltam a segglyukamon keresztül.
Ja, és a legszebb az egészben: Téglásnak egy deka baja nem volt! Én nem tudom, miből van a dzsipóknak a bele, de ezek, bazmeg, még a frissen kihantolt keltát is megehetnék, az se fektetné őket két vállra.
Judy persze a tőle elvárható következetességet hozta ezúttal is.
Baszottul fura volt egyrészt újra látni, pedig nem sok idő telt el a múltkori éjszaka óta, de mégis, annyi minden történt azóta. Másrészt próbáltam volna megérteni őt, ami, hát, ne szépítsük, a múltkor nem nagyon sikerült, mert miután kis híján átütöttem ököllel a fürdőszobaajtót, jobbnak láttam távozni. Továbbra sem tudta, mit akar, de úgy láttam, hogy leginkább kurvára parázni mindentől.
Tény, az ellátási körülmények megváltoztak, az egyetlen működő ultrahang most állítólag Esztergomban volt, mert minden megmaradt kórházban más-más részleg kap szakembert és felszerelést. Viszont oda sem lehet soron kívül bejutni, de a Tomigyerek, egyem a szívét, megígérte, hogy elintézi neki. Gyermekem leendő anyukája alig három perc leforgása alatt minimum húsz örökletes betegséget sorolt fel, amelyek tesztelését el kellene végezni, de nyilván nem fogják, a magzatvíz-vételtől a köldökvérig volt ott minden, a fülem kettéállt a végére. Mondtam neki, hogy nyugodjék meg szépen, ha a gyerek tényleg az enyém, akkor erős és egészséges lesz, mint két makk.
Na, ezen a „ha” szócskán bele is futottunk a menetrendszerű veszekedésbe, és kikötöttünk ott, hogy én menjek a picsába. Előadtam, hogy arra sem igazán voltam felkészülve, hogy miután kijövök a börtönből, a barátnőm már valami VB-s köcsöggel fog nyomulni, úgyhogy bocsi, ha megfordul a fejemben, hogy vajon tőlem terhes-e. Erre azt mondja, hogy ő sem volt felkészülve, hogy egyáltalán kijövök valaha – édes, nem? –, de attól még megtanulhatnék számolni, és egyébként is, előtte én zavartam haza Téglásékhoz, tehát effektíve nem volt a barátnőm, szóval menjek a picsába. Azt persze tudtam, hogy ha kimondom a „De az nem volt komoly” mondatot, akkor Judy felrobban, de mit tehetnék, gyarló vagyok, látni akartam a műsort... (A konklúziót már le sem kell írnom: természetesen abban maradtunk, hogy menjek a picsába.)
Később persze lenyugodott, mondtam neki, aludjon itt. Nemakar. Jó, akkor, ha érkezik áram estére, nézzünk meg valami DVD-t, utána hazaviszem. Asse. Mondom, akkor udvaroljon neked a sivatagi róka, akkor húzzál haza. Hazahúzott.
Na várjál: jön a másnap reggel! Judy belibeg, hoz húslevest. Örülök, jó illata van. Mármint a levesnek. Judy rápattan az ágyra, csak úgy végig a takarón, és lesmárol, de nem kicsit! Aztán kelne fel, én meg persze húzom vissza az ágyba, mint a nílusi krokodil a gnút a nyakánál fogva a folyóba. Aszondja, hé-hé, ez csak jó reggelt-puszi volt. Háát, gondoltam, az anyám nagynéha, ha már reggel részeg volt, adott ugyan jó reggelt puszit, de az kurvára nem ilyen volt, úgyhogy tudni vélem, mi a különbség, mondom is Judynak, hogy jöjjön szépen vissza, mert ezt még elemezni akarom. Mire ő: ne is gondoljak folytatásra, ugye tudom, hogy ő most mással van. Sasolok kifelé a fejemből; elment neked az a maradék eszed, válaszolom, akkor meg mi a fasznak csókolgatsz? Most figyelj: Mert betegen olyan édes vagy, mondja...
Na, és ilyenkor ne pattanjon el az ember agyában az ideg, mi? Nagysága betipeg, ébresztő gyanánt 3 bar-os vákuumot csinál a fejemben, amúgy is reggel van, áll a farkam, mint a cövek, aztán meg bocsi, csak jó reggelt kívántam??? Nem értem, bazmeg. Meg azt se’, hogy mit élvez ezen annyira – mert azt láttam, hogy remekül szórakozik, és az is fenemód tetszik neki, hogy felizgat (mert persze azért rafináltan úgy kelt fel az ágyról, hogy közben alkarral ellenőrizze, hogy hányasra értékelem a műsort...). A fene a hétpróbás kis kurváját...
A háromnapos, rendszeres Judy-megjelenésekkel súlyosbított bezártság, valamint az egészséges állagú székletért folytatott elkeseredett harc után végre örültem, hogy olyan pályára léphetek, ahol legalább az események egy részét én irányíthatom: Téglással elindultunk kocsival Esztergomba, hogy találkozzunk Hunyadi századossal.
A tiszt szívélyes volt, lefutottuk az udvariassági köröket, tolmácsolta Albert dandártábornok köszönetét és elismerését is, aki sajnos más irányú elfoglaltságai miatt nem tudott velünk találkozni. A tábornok a jelek szerint nem várt tétlenül a jövetelünkre, és már a távollétünkben elkezdte alapozni a beharangozott „speciális expedíciós haderő” felállítását. Hunyadi tájékoztatása szerint ezt az is sürgeti, hogy a kelták hátországából mozgolódásról érkeztek hírek. Megkérdeztem, hogy ezeket az információkat milyen forrásokra alapozzák, és megtudtam, hogy van valami kereskedőember, aki szinte az átkerülés első napjaitól kezdve együttműködik velük és szállítja az infót. Bevallom, leesett az állam, nem gondoltam, hogy az ómagyar hírszerzés már itt tart – alig négy-öt hónapja köszöntött be az ókor... Ja, és ezenkívül vannak még motoros könnyűrepülőink, amelyek segítségével le tudják ellenőrizni a kapott információkat.
Körülbelül három órát töltöttünk a felállítandó haderő tervezésével és a részletek egyeztetésével. A hét elején Hunyadiék bekérték a határmenti területekre vezényelt egységek századparancsnokaitól az ajánlásokat, hogy az alájuk rendelt katonákból kik lennének alkalmasak a messze Ómagyarország határain túl végrehajtott „speciális” műveletekre – igazából fogalmam sincs, hogyan fogalmazták meg katonául azt a feladatot, hogy megnyugtató időbeli távolságra a genfi konvenciótól meg a hágai nemzetközi törvényszéktől kelta és más barbár törzseket kell „megtörnünk” (a „megtörés” szót Hunyadi használta, de nagyon tetszik a zamata). Egy biztos, aki ilyesmire jelentkezik, annak tökéletesen tisztában kell lennie azzal, mit várnak el tőle.
Harminchat önkéntes jelentkezett, illetve felelt meg, javarészük az egykori tatai dandárból, akiknek minden rokonuk és ismerősük az át-nem-került területeken ragadt, és tavaly október óta csak lógtak a levegőben. Ezekkel az önkéntesekkel nem találkoztunk személyesen, ellenben a megbeszélés után Hunyadival együtt átmentünk egy a Bazilikától nem messze, a Várfok utcában berendezett legénységi szállásra, ahol egy különleges osztag embereivel ismerkedtünk meg.
A tizenegy fiatal srác az Átkerülés óta együtt harcolt, Esztergom kelta feldúlása után részt vettek egy a Duna túlpartján folytatott felderítőakcióban is, és ránézésre tökéletesen hozták a magukat iszonyú komolyan vevő szótlan profik kötelező kliséit. Egyencucc, egyenfrizura meg a többi. Afi haverom mesélt ilyen sztorikat a légióból hazatérve, ott szinte törvényszerűen alakultak ki a hasonló klikkek az egyazon nációhoz tartozókból, a kiképzés alatt száztíz százalékon ment a vetítés, a jobb vagyok nálad-verseny, jó párszor össze is verték egymást, de harcolni azt nagyon tudtak együtt. Ezek „Albert Farkasainak” nevezték magukat, és mint Hunyaditól megtudtam, nem ők az egyetlen egység, amelyik ehhez az Átkerülés után összeverbuvált, kvázi a tábornok magánhadseregeként működő alakulathoz tartozott. (Utólag azért kezdett tisztulni a kép, hogy mitől borította el a néhai Morvai tábornok agyát annyira a szar, hogy megpróbálja magához ragadni a hatalmat.) A tizenegy Farkas vezetője egy Röckl névre hallgató, szálkásra gyúrt hadnagy volt, ránézésre értelmes gyereknek tűnt. Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor beléptünk a szállásukra, mindegyik katona alaposan végigmért, viszont onnantól kezdve kizárólag Hunyadira koncentráltak. Egészen addig, amíg a százados azt nem mondta, hogy az expedíciós egységben az ő és az én parancsaimnak kell engedelmeskedniük – innentől kezdve mintha átbillentettek volna a fejükben egy kapcsolót, én is „láthatóvá váltam” a szobában, és részesültem ugyanabból a figyelemből, mint Hunyadi. Búcsúzóul elmondta nekik, hogy másnap reggel 7 óráig van lehetőségük visszavonni a jelentkezésüket. Na, az lenne a hét meglepetése, gondoltam, ha egyetlen ilyen visszavonást is találna az asztalán.
Az hamar világossá vált számomra, hogy Hunyadit mintegy a felügyelőtisztemként akarja Albert az egység élére ültetni, tényleges felelősség és feladat nélkül, de korlátlan hatalommal – felettem. Ezt megerősítette, hogy a felállítandó haderőt nekem kell rendszerbe szerveznem a saját elképzelésem szerint, és szabadon tehetek javaslatot a szükséges eszközökre is –kikötve persze, hogy utánpótlásfüggő dolgokról, mint például jármű, ne is álmodjak –, és ezek az igények, mint mondta, prioritást élveznek, viszont a lehető legrövidebb időn belül indulásra készen kell állnunk. Komoly fenntartásaim voltak, hogy ez mennyire lehet majd működőképes modell. Ha én állítom össze az egységet, az azt feltételezi, hogy én leszek majd a harctéri parancsnok. Ebbe a koncepcióba hogyan fér bele egy felettem álló valaki, aki mégsem egy hátországban székelő irányítótiszt, mint Boszniában volt, hanem folyamatosan jelen van, mégsem ő vezényel? Viszont bármikor megvétózhat, ha kedve tartja. És persze, amitől legjobban tartottam: nekem soha életemben nem volt közvetlen főnököm... A másik oldalról nézve természetesen megértettem Albert szempontjait is: nem gondolhattam komolyan, hogy a seggem alá tolnak egy századnyi fegyverest, aztán menjek keltát idomítani saját belátásom szerint.
Ej, de sokféle módon baszódhat ez még el... Másrészt viszont: volt jobb programom az elkövetkező... ööö, pár évre?
Hunyadi az irodájába visszatérve osztotta meg velünk a legutolsó csavart. Azért kell az éjszakát Esztergomban töltenünk, mert másnap reggel kimegyünk Nyergesújfalu határába, ahol az egykori Cembrit (még egykoribban, Eternit) gyártelepen berendezett börtönben van jelenésünk. Mivel a rendőrségi fogdákat leszámítva más fogvatartásra alkalmas épület nem került át, ezért ezen a jól védhető gyártelepen jött létre Ómagyarország első börtöne. Soron következő feladatom az expedíciós haderő felduzzasztása volt a jelenleg szűkös készletekből etetett és jobb híján kivégzésre váró fosztogatók, erőszakolók és gyilkosok állományából...
[ Itt most tartsunk egy rövid szünetet, ebéd után várunk vissza mindenkit szeretettel és a folytatással. ]
Kommentek