- Azt hittem, kicsit több időm lesz akklimatizálódni – jegyezte meg Andor, miközben átöltöztek. Egyszerű szabású tunikát húztak, szandált, a bő ruha alá hónaljtokot, rövid pengéjű tőrt rejtettek.
- Ezt nem visszük – mutatott Humbert Andor pisztolyára. - Elég lesz egy gázpisztoly.
- Akkor szereltek fel vele, amikor behajóztak Róma felé – ellenkezett Andor.
- Nem érdekel – zárta rövidre Humbert. - Zöldfülűként nem visz magával éles fegyvert az antik közé, nem a vadonban vagyunk. Ha gond van, a gázpisztoly is épp olyan jó és nem marad utánunk annyi hulla.
Andor kelletlenül átvette a felé nyújtott forgópisztolyt, ellenőrizte a töltényeket, majd eltette.
- Elég durva anyag van benne – jegyezte meg Humbert. - Ha arra kerülne a sor, ne lélegezze be.
- Persze. És ezt... hogy? - bökött Andor a szürke anyagba csomagolt készülékre. - Ezt már nem tudom a ruhám alá rejteni.
- Felesleges – vonta meg a vállát Humbert. - Úgy sem tudják, micsoda. Egyszerűen hozza a kezében. Mit kell néznie rajta menet közben?
- A kijelzőt. De raktunk rá hangkijelzőt is, meg egy fülhallgatót, elég ránéznem akkor, ha csipog.
- Az aksi meddig bírja?
- Tíz órát.
- Remek. - Humbert végigsimított a ruháján, majd amikor mindent rendben lévőnek talált, felvette az asztalról a nagykövettől kapott papírlapot. - A kikötőben kezdünk, körbejárunk pár raktárat.
Az igazolólapjaikat leadták az őrségnél, majd elindultak a Tiberis és az azt kísérő dombok között húzódó Via Hungarián. Egy szamárfogat is velük együtt jött ki a követségről. Humbert intett Andornak, hogy maradjanak le. Az üres boroshordókat szállító antik vidám zörgéssel hagyták le őket.
- Úgy érzem, mintha egy sebes folyóba estem volna és nem tudok megkapaszkodni semmiben – jegyezte meg Andor. A diplomáciai iskolában bemagoltatott térképek üres foltjai is megteltek élettel, ahogy körülnézett, mögöttük büszkén csattogott a trikolór a követség kerek bástyáján, a Tiberis túloldalán pedig légionáriusok gyakorlatoztak, piros-kék vasnégyszögek másztak ide-oda ezernyi vékony lábukon.
- Nagyon költői – mormolta Humbert. - Azt hittem, felkészítik, mielőtt ideküldik.
- Fel is készítettek – felelte morcosan Andor. - De még a szobámat is csak annyi időre láttam, amíg letettem a csomagomat.
- És?
- Semmi.
Humbert elgondolkozva vakargatta a fülét, majd a betonkockákból kirakott útra köpött.
- Itt senkinek sincs arra ideje, hogy a maga lelkét ápolgassa, ne is várja ezt tőlünk – közölte, egy pillanatra sem nézett Andorra közben. - Főleg most nem. Majd ha túl leszünk a dolgon és még lesz követség, körbevezetem a városban, lát majd szebb helyeket is, mint a kikötő. Ha ez megnyugtatja.
Andor mormolt valamit. A nyakába akasztott, beburkolt készülék már most kényelmetlenül húzta, pedig még alig indultak el.
- Kérdezhetek? - szólalt meg bizonytalanul.
- Kérdezzen – sóhajtotta kelletlenül Humbert.
- Még mindig nem teljesen tiszta, honnan veszik, hogy lehallgatják a követség rádióforgalmazását.
A városfürkész megállt, hogy kipiszkáljon egy kavicsot a szandáljából, majd komótosan visszakapcsolta a bokáját körülfonó szíjakat.
- Az udvariaskodáson bukták be – közölte végül. - Három hónapja a nagykövet felesége hazautazott, olyan sokat betegeskedett, hogy Egomban akarták kivizsgáltatni. Kiderült, hogy agydaganata van. Az egyik konzul pedig biztosította a nagykövetet, hogy mélységesen együttéreznek vele és több istennek is mutattak be áldozatot, hogy eltűnjön a materfamilias fejéből a betegség.
- És? - értetlenkedett Andor.
- És az a baj ezzel, hogy az asszony agydaganatáról rádión küldték a hírt, magánbeszélgetésen, és a követségen sem tudott róla senki, mert a nagykövet nem mondta el senkinek.
- Vagyis a konzul a saras a...
- Legalábbis eljutott hozzá egy ott szerzett infó. Ha ő lenne a saras, nyilván nem árulja így el magát. Vagy csak sokat ivott előtte... De azóta van biztosabb nyomunk is, direkt rádión beszéltük meg az egyik járőrhajónkkal egy átadást, egy kisebb szigeten elástunk egy ládát, megadtuk rádión a helyét, hogy a hajó ott vegye fel. A láda persze már nem volt ott, mire a hajónk odaért, pedig olyan helyre rejtették el, ahol véletlenül nem akadhat rá senki. De ekkor a valódi üzeneteink már kódolva mentek. Elég nehézkesen, mert nem igazán készültünk ilyenre.
- Hoztunk rendes kódkönyveket, így...
- A rohadt... - torpant meg váratlanul Humbert.
- Mi az? - nézett körbe ijedten Andor. Senkit sem látott a közelükben, a szamárfogat már majdnem leért a folyóhoz, hogy átzörögjön Ancus Marcius hídján, fent a dombokon pár koszos köpenyes alak dolgozott.
- A Mars-mezőt nézze – intett Humbert. - A katonákat.
A korábban látott vasnégyszögek eltűntek, helyettük nagy területen szóródtak szét a légionáriusok, pajzs nélkül, egy szál karddal a kezükben futottak, majd hirtelen eltűntek a fűben.
- Mi van velük? - értetlenkedett Andor.
- Ilyet még nem láttam tőlük. Antik ellen ez teljesen értelmetlen taktika. - Humbert a szájába harapott, majd megrázta a fejét és intett Andornak, hogy igyekezzen. - Ez olyanok ellen jó, akik tűzfegyverekkel lőnek az ellenségre. Vagyis sok lehetőség nincs.
A fűből hirtelen felbukkant vagy ezer alak és levágott egy sprintet a farönkökből álló ellenség felé.
- Remek – mormolta Andor, majd megigazította a nyakába vágó, átizzadt pántot.
A hídon a késő délután visszatérő rómaiakkal együtt csorogtak át, nagyon ki sem lógtak a sorból, ugyanúgy lökdösték őket is a türelmetlenebb polgártársak, félre kellett állniuk egy kopottas gyaloghintó elől, a hídfőt őrző katonák vezetője valamit rá is ordított Andorra, amiből ő egy szót sem értett. Humbert intett a katonáknak, majd maga után húzta fiatal társát.
- Mi történt?
- Azt hittem, megtanították latinul!
- Persze, Egomban tanuló rómaiakkal is sokat beszélgettem...
- Akkor meg próbáljon meg visszanyögni valamit, ha egy katona kérdezi!
- Egy szavát sem értettem.
Humbert félreállt, egy fából ácsolt raktárépület árnyékába húzódott majd megcsóválta a fejét.
- Ennyit ér, amit tanítanak a magas egyetemen.
- Ezért kellett volna pár nap – jegyezte meg morcosan Andor. - Hogy kicsit szokjam. Senki sem mondta, hogy rögtön érteni fogom, mit ordít egy barom harcimarci, akinek szerintem nem is a latin az anyanyelve.
- Nincs pár napunk – emlékeztette Humbert. Egy darabig csendben nézték az Aventinus-domb lábánál nyíló kapu felé hömpölygő tömeget. - Azt akarta tudni, hogy mit lopott, hogy így bebugyolálta. Gondolom, viccnek szánta, de könnyen eldurvulhat az ilyesmi.
- Semmit sem értettem belőle – ismételte meg Andor.
- Mindegy – legyintett Humbert. - Működik a ketyeréje?
Andor kicsit felhajtotta a a készüléket takaró anyagot, majd bólintott.
- Rendben van.
- Akkor lássunk neki. Maga csak ezzel foglalkozik, az antikat hagyja rám. Ha baj van, első a ketyere épsége, utána jön maga, azután törődhet velem. Világos?
- Világos.
- Igazából mi történt az Isztrián?
Odakint már elcsendesedett a város, valahol messze ordítozott csak pár részeg, de maga az Aventinus-domb némaságba burkolódzott. Feszült ebben valami fenyegető. Andor próbálta kicsit magasabbra összegyűrni a párnáját, kellemetlenül alacsonyan feküdt a feje.
- Összebalhéztak egy falunál – mormolta Humbert. - Fafejű rómaiak meg baromállat megtörők, a lehető legjobb összeállítás. Részleteket nem tudok, de gyanítom, hogy nem a megtörőket ölték halomra. Amúgy meg vegye magát halkabbra!
- Persze, bocsánat... - Lentről nehéz léptek hallatszottak, talán az a nagydarab rabszolga, aki beengedte őket Humbert ismerősének a házába. Mint kiderült, a városfürkész számos kontakttal rendelkezett Rómában, akiknél gyakran megszállt, cserébe kisebb-nagyobb juttatásokat biztosított nekik. De akadt olyan is, akinek gyakorlatilag elég volt az a tudat, hogy fontos ember az utálva tisztelt ómagyarok számára. - De magát a konfliktust sem értem. Az Albert-féle keretszerződésben a szenátus elfogadta az előre lefoglalt ómagyar határvonalat, benne az Isztriai-félszigettel. Mit keresnek egyáltalán még ott?
Humbert elégedetlenül morgott valamit.
- Ugyanaz az eset, amiben elveszett a rádió. Halmai bebukott hadjárata. A tábornok halála után a helyettese kötött egy külön szerződést az akkori konzullal, aki elég közel állt egy légióval ahhoz, hogy hátba támadja a Halmait kicsináló antikat, így a dandár nagyobb arcvesztés nélkül tudott kijönni az esetből. Azóta is erre a szerződésre hivatkoznak, holott Esztergom sose ismerte el. Most értünk el odáig, hogy emancipálni akarjuk a területet, a rómaiak meg már elég jól berendezkedtek.
- Miért ennyire fontos Isztira?
- A magas egyetemen mit tanítanak?
- Semmi olyat, hogy extra fontos lenne.
- Pontosan. Semmi, mindkét fél meglenne nélküle. De újra le kell tisztázni a csípésrendet. Igazából gyerekes. Maga tudja, maga járt diplomataképzőbe.
Andor egy ideig hallgatta a lent járkáló rabszolga lépteit.
- A diplomataképző nem teljesen az, aminek gondolni szokták – jegyezte meg végül.
- Ja – hagyta rá Humbert, sütött a hangjából a közöny. - Semmi sem az.
(folyt. köv)
Kommentek