186.
A dorogi Szent Borbála kórház kapta a legkevesebbet a Sacco sokkjából, egyrészt a kapacitása sem volt túl nagy, másrészt ezt az intézményt – az SZTK-jával együtt – a támadástól megkímélt lakosság ellátására tartogatjátok, mert nem csak a kelták által lerohant embereknek van szükségük orvosra. Persze a régebbi szakrendelések prioritásai átalakultak, a speciális gyógyszerekből is hiány van, meg szinte mindenből, egyre többször küldenek haza olyan betegeket az orvosok, akik régen különféle kivizsgálásokra és kezelésekre mentek volna. Egyszerűen nincs miből, nincs mivel – és szörnyen hangzik, de sokszor nincs is miért. Ráadásul a tömegközlekedés leálltával és az autóhasználati tilalom miatt a betegek nem is nagyon tudnak eljutni a központi rendelőkbe, a háziorvosok pedig nem boldogulnak mindennel, még úgy se, hogy átszerveztétek a körzethatárokat. Kísérleti jelleggel kiszállásokat intéztek, ahol egy-egy faluba, községbe viszitek a szakorvosokat és valamennyi felszerelést, a régi jó mobil tüdőszűrő állomások mintájára, mert könnyebb egy orvost szállítani, mint száz beteget harminc különböző helyről.
A dorogi intézmény speciális helyzete ellenére ide is jutott a Sacco áldozataiból. A szerencsésebbek a modern kórházrészlegre kerültek, másokat sebtiben kórteremnek berendezett épületszárnyakba zsúfoltak össze. Az esztergomi kórház igyekezett megszabadulni minden szállítható betegétől, hogy a legsúlyosabb esetekkel foglalkozhasson, a többségét a kertvárosi szükségkórház kapta, de a vasútvonal a dorogi kórháztól sem futott messze, így a sebesültszállítóvá átigazolt Siemens Desiro szerelvények errefelé is megfordultak párszor. A Szent Borbálába főleg olyanokat hoztak, akik annyira nem súlyos esetek, de speciális utógondozást igényelnek. Mivel itt a tömegroham elmaradt, a nyilvántartásuk szinte békebeli módon működik, ha nem is az eszközparkját tekintve. Például minden felvett betegüknek megvannak az adatai, míg biztos forrásból tudod, hogy a másik két kórházban ilyen úri huncutságokkal már jó ideje nem tudnak foglalkozni. Átmenetileg, persze, átmenetileg el is nézitek nekik.
Egy kedves hölgy fogad, tisztednek kijáró távolságtartással, de készségesen áll a rendelkezésedre. Két irodistával át is túratja a betegnyilvántartás kartotékjait, látod rajta, hogy kellemes nosztalgikus érzések fogják el ezt látva, te a laptopod mellett éreznéd ugyanezt. De Csilla nincs, legalábbis olyan Csilla, ami neked kellene. A nyilvántartós hölgy azonban felíratja a másmilyen családnevű Csillák szobaszámát is, sőt, odacsapja még a listához azokat a nőket is, akiknek nem tudják a nevét, vagy nem biztosak benne, hogy tényleg az-e a nevük, amin felvették őket. (Nem mindenkinek a TAJ kártyája volt a legfontosabb, amikor a kelták kergették.)
A jó A4-es oldalnyi listával felszerelve átad egy tagbaszakadt ápolónak, akivel végigjárjátok gyakorlatilag az egész kórházat, mert nem igazán van képben a szobák elhelyezkedésével, így tesztek jó pár felesleges kitérőt. Megnézed a Csillákat és az anonimokat, hát nem fogsz szépeket álmodni tőlük, annyi bizonyos. De a legszörnyűbb mégsem a sebesülések látványa, hanem az a tény, hogy a te Csillád nincs a kórház betegei között.
Most hogyan tovább?
A kertvárosi kórházba még elmész.
Az egomi kórházat még megnézed, hátha...
Kommentek