Még félig sem ürítettem ki a tányért, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy feláll és elindul felém. Direkt azért jöttem ebben az időben enni a kantinba, mert nem akartam sem nagy nyüzsgést, se társaságot, erre tessék. Még abban sem reménykedhettem, hogy a konyhásoktól akar valamit, a kiszolgálópult másik irányban volt.

Mikor megállt mellettem, már muszáj volt ránéznem.

- Jó napot - mosolygott rám. - Látom, egyedül van, zavarná, ha ideülnék?

Kedves arca volt, a plusz kilók is jól álltak rajta, kicsit Adára emlékeztetett a terhessége közepe táján, amikor eléggé nőiesen gömbölydeddé vált. És kívánóssá.

- Tessék csak - mormoltam, összekaparva minden kedvességemet.

Rákészült a dologra, mert a tálcáját is hozta, letette velem szemben, töltött magának egy kis vizet a kancsómból, majd felém nyújtotta a kezét.

- Sebő Karola vagyok.

- Szondi Zsombor.

Nem szerettem nőkkel kezet fogni, mert utáltam a puha szorítást, de neki egész férfias kézfogása volt. Rá kellett jönnöm, hogy ez még zavaróbb.

- Tanítónő vagyok a hadtestnél - csacsogott tovább. - De magát még nem láttam. Most helyezték ide?

- Felderítő vagyok - közöltem vele, a galléromra hímzett stilizált szemre böktem. - Csak ideiglenesen vagyok itt.

- Felderítő! - csillant fel a szeme. - Akkor azért volt ilyen furcsa az egyenruhája.

Igyekeztem úgy tartani a kezem, hogy látszódjon a jegygyűrűm, hátha észreveszi magát és békén hagy. A régi, egykor csillogó kis ékszer tompán, karcosan feszült az ujjamra, a vállsérülésem óta feldagadt mindkét kezem, a doki azt mondta, majd elmúlik. Előbb-utóbb biztos.

- Házas? - vette észre a gyűrűt. Nagyszerű, azt hittem, nem hozza szóba, hanem rájön, hogy máshol akad dolga. Morogtam valamit, amit akár igennek is vehetett.

- Nehéz lehet a feleségének, hogy ilyen hosszú időre távol vannak egymástól - folytatta. Egyre kevésbé bírtam. - Hol laknak?

- Csolnokon - mondtam.

- És, elkészült már a Tisza-híd? Régen jártam már arra, akkor verték le az első pilléreket.

- Csolnokon - ismételtem meg. - Nem Szolnokon. Ez egy átkerült falu. Dorog mellett.

- Ja, vagy úgy! - nevetett fel. - Kezdek süket lenni, ez az állandó zaj, meg a munkám is... Persze, tudom hol van Csolnok. Elég rendesen belénk verték az átkerült területek földrajzát. Hát, akkor jó messzire szakadt otthonról. Biztos hiányzik a felesége.

Ez már kezdett gyomorforgató lenni. Látja a gyűrűt, még rá is kérdez, aztán egy újabb érvet gyárt belőle. Az árfolyamot akarja emelni, hogy bűntudatot kelt, azután meg indokot ad, hogy miért jogos mégis, ha megfektetem?

- Hiányzik - bólintottam. - Amúgy pedig már meghalt.

Kis hazugság.

- Meghalt? - kerekedtek el a szemei. - Elnézést, nagyon sajnálom. Nem akartam megbántani.

- Nem bántott meg.

Nagy hazugság.

Zavartan kavargatta a levesét.

- Képzelem, most miket gondol rólam - jegyezte meg halkan.

Csodálkoznék rajta. 

Már nekem volt kínos a szituáció, próbáltam témát váltani, még ha ez azzal is jár, hogy tényleg beszélgetni kezdünk és nem szabadulok olyan gyorsan, ahogy szeretnék.

Arról meg már úgy is lekéstem.

- Emancipátor tanítónő? - kérdeztem.

- Igen, az vagyok - nézett fel rám, a zavara egy pillanat alatt elmúlt. - Ez már a negyedik évem, már kategóriát is ugrottam.

- A harmadik év végén - mondtam.

- Igen, hamarabb nem is lehet - büszkélkedett. - Persze ez nem automatikus, gondolom, maguknál sem az az előléptetés. 

- Nem egészen.

- Ez már az ötödik helyem - lendült bele egyre jobban. - Két falu az al-Dunánál, egy halásztelep Szolnok közelében, Kolozsváron egy második generációs csoport, most pedig Brassó. Tudta, hogy ezek félig kelták?

Egy szakaszra való éhes emancipátor zúdult be a kantinba, kékes zubbonyukat vállig feltűrték, sokaknak kilátszott csupasz vagy mérsékelten szőrös mellkasa is. Szokatlanul meleg volt a héten. Az első emi valami nagy hülyeséget csinálhatott, mert folyamatosan ugratták meg nevettek rajta, az alacsony, szőke gyerek meg csak mosolyogva vonogatta a vállát. Páran észrevették Karolát és hangosan odaköszöntek neki.

- Nyugodtan üljön át a barátaihoz - próbálkoztam. - Én úgyis mindjárt végzek.

- Csak szeretnék, hogy a barátaim legyenek - mosolygott hamiskásan. - Tudja, hogy van ez, minél messzebb vagyunk Esztergomtól, annál jobban megszépülnek az ómagyar nők, főleg, ha szabadok. Amúgy meg még bőven van a tányérjában.

- Gyorsan eszek - merítettem dühösen a kanalamat a paprikás lében úszkáló mócsingos húsdarabok közé. Nem jött össze. Viszont kaptam egy alig burkolt szexuális célzást. Tuti, hogy apakomplexusa van, vagy valami hasonló. 

- Nem egészséges, de a katonáknál jellemző - kommentálta ezt is.

- Szóval kelták - tömtem egy adag húst a számba. Tehettek volna bele több sót is, lehet, hogy fogyóan vannak a készleteik. A kézdieknél persze az is van, a szoros egyik szakaszán sóforrások fakadnak, csak merni kell meg szárítani.

- Méghozzá olyan kelták, akik az Átkerülés miatt kerültek ide. Amikor szétvertük Brennus király seregét, az egyik törzs itt kötött ki, de már eléggé összeolvadtak a dákokkal.

- Nagy különbségek vannak? - kérdeztem, bár annyira nem érdekelt.

- Annyira nem. Most már. Nagyon jól tudom alkalmazni az al-dunai tapasztalataimat. Egyébként oda is előlünk menekültek.

- De nem elég messzire - törtem egy kis kenyeret a leves mellé. Elég sötét, ragacsos kenyeret sikerült sütniük errefelé, nem tudom, mit kevertek hozzá vagy hagytak ki belőle. Azt már az első nap kiszúrtam, hogy a hadtest ellátása nem az igazi, kell ennyire rohanni. Biztos a választások itt is.

- Sose felejtem el, az egyik tanítványom, egy tíz év körüli kisfiú - nézett valahova a távolba Karola. - Fél évvel az emancipáció kezdete után azt kérdezte tőlem, hogy a nagyszülei miért menekültek el előlünk, amikor csupa jót hoztunk csak nekik.

- Talán mert összefutottak néhány tankkal - jegyeztem meg. Karola zavartan pislogott, ahogy megtört a varázs, mintha egy pillanatra mérgesen nézett volna rám, majd a tányérja felé fordult. Letettem a kanalamat és a nadrágomba megtöröltem a kezem. - Áruljon el nekem valamit, bocsánat, ha túlságosan furkó vagyok, de egy kicsit megkopott rajtam a civilizációs máz az elmúlt két hónapban.

- Igen? - nézett fel bizonytalanul.

- Mit akar tőlem?

- Ö... - Zavartan morzsolta a kenyerét. - Ezt hogy érti?

- Úgy, ahogy mondom. Mit akar tőlem?

A pár asztallal odébb nevetgélő emikre nézett, de nem kapott segítséget tőlük, számukra megszűnt a külvilág. Elő szokott velük fordulni.

- Láttam, hogy új arc, idejöttem bemutatkozni, megismerkedni - mondta, de kerülte közben a tekintetemet. - Nem értem, mi a gond.

- Semmi - jelentettem ki. - De nem kívánok semmiféle mélyebb ismeretséget kötni itt senkivel. Reményeim szerint csak pár napot maradok. És épp elég gondolkodnivalóm van ahhoz, hogy jól el legyek egyedül. Nem akarom megbántani, de biztos vagyok benne, hogy ön is jobban jár, ha távol marad tőlem.

Ekkor már rám nézett. Nem az csillogott a szemében, amire számítottam.

- Értem. Sajnálom. - Megragadta a tálcáját és felállt. Pár emi felénk nézett a mozgásra. - További jó étvágyat!

Átsétált a szürkéskék zubbonyos társasághoz, akik gyorsan helyet csináltak neki és egymást alulmúlva játszották a fejüket most, hogy nő is keveredett a társaságba.

Újra a leves felé fordultam, bár elment a maradék étvágyam is.

 

Hiába kaptam pár szabadnapot, nagyon nem mászkálhattam el sehova, mert bármikor befuthattak a Varga által beígért látogatóim, akik nyilván a különféle részlegektől jönnek majd, hogy kiegészítsék az információikat Kézdivásárhellyel kapcsolatban. Egyelőre azonban nem jöttek, gondolom, az itteni munkával is el tudták foglalni magukat.

Nem tudtam aludni sem, a barakkban állandó volt a jövés-menés, mindenkinem másmilyen volt a beosztása. Reggel az ügyeletes engem is kivert az ágyból, az étkezések sem vártak meg, ha valahova elmentem, meg kellett adnom, hol találnak meg. A Para és a tőröm kivételével a felszerelésemet is le be kellett tennem a raktárba, kaptam is róla szép részletes átvételi elismervényt. Még az apámtól örökölt szurony sem maradhatott nálam, ami pedig a szávai hadjárat óta mindig velem volt. Nem szeretem a kabalákat, meg szerintem hülyeség az egész, úgy, ahogy van, de ehhez az átkerülés előtti bökőhöz ragaszkodtam.  A családi legendák szerint apám egyszer leszúrt vele valakit, de nem tudtam ezt elképzelni az öregről. Nagy ritkán került csak szóba, akkor is gyorsan másról kezdett beszélni.

A hadtest központi táborát közvetlenül a behódolt törzs fővárosa mellé építették, legalábbis városnak hívták, de még nagyobbfajta falunak is nyomorúságosnak tűnt az Olt parti magaslaton álló település. Nem csak a szabványtervek szerinti emancipációs telep nőtt ki a földből mellette az elmúlt hónapokban, hanem a "fővárost" is alaposan kicsinosították, ahogy a menetrend előírta. Megerősítették a falakat, szemétlerakókat, latrinákat építettek megfelelő távolságra a lakóházaktól, meleg idő lévén a tisztálkodás számára egyelőre a folyó mellé húzták fel a kiszolgálóépületet, aggattak rá pár szimbólumot is, nagy vöröskeresztet, kehely körül tekergő kígyót, Richter-emblémát, az erő és egészség jeleit, amik hamarosan megjelentek az antik edényein, testfestésein is, de volt, aki a háza bejárata mellé mázolta fel őket, hogy védjenek a gonosz szellemektől. Védtek is rendesen, főleg, miután több nekifutásra végre sikerült kiirtani a tetveket és bevezetni a rendszeres kézmosás szokását. Már egyre kevesebb vesszőzést kellett alkalmazni a feledékenyekkel szemben. A város és az emancipációs telep között lázas munkával épült a templom is, a tornya már büszkén, betapasztva, fehérre meszelve hirdette a megváltót, akire már alig készáznegyven évet kell csak várni, hogy kiderüljön, megszületik-e. A folyó partján éjjel-nappal dohogott a szivattyútelep, szürkés füstöt eregetve az ég felé, kissé odébb a vízimalom kerekei forogtak. Minden lehetőséget meg kell ragadni. A közeli hegyoldalban egy szélkerék is forgott, még nem sikerült rájönnöm, mire használják, az áramot a telep gőzgépe adta. Körös-körül megerősített őrtornyok, frissen kimért és elegyengetett utak, az erdőből fadöntés, motoros fűrész hangja, a leszállópálya szélén vidáman csattogó szélzsákok. Még a levegő is energiától feszült.

És minden nap többen lettünk. 

- A felderítők több betörést is jelentettek - rágcsált egy hosszú fűszálat a hadnagy, akivel egy emeletes ágyon osztoztam, a külön tiszti szállás még a jövő ígérete maradt, minden építőkapacitást lekötött az anti lakóépületek felhúzása, hogy el tudjuk helyezni a környékről idesereglő, védelmet és soha nem tapasztalt bőséges ellátást kereső embereket. Az értelmetlenül hősies és öncélúan vad hegyi törzsek még egy lépéssel odébb vannak, de ők legalább nincsenek sokan és nem is kell emancipálni őket, csak elűzni a hágók, védett útvonalak környékéről. Most kint ültünk a gépjárműtelep megerősített kerítésének tövében, a géppuskás őrtorony árnyéka lassan a lábunkhoz ért, a folyó partján nyüzsgő embereket néztük, élvezve, hogy nekünk nem kell az antikkal bajlódnunk. Az érkező csoportokat először is felsorakoztatták, megfürdették, tetvetlenítették, majd az orvosi vizsgálat után felvették az adataikat, enni adtak nekik és ha volt szabad lakhely, akkor megmutatták számukra az új otthonukat. Ha nem, mentek a szögesdróttal körbevett átmeneti szállásra, az állott levegőjű nagy, katonai sátrakba, de számukra még ez is minőségi ugrás lehetett. Voltak, akik nagyon rossz állapotban érkeztek, betegen, néhányan harcban szerzett súlyos sérüléssel, őket is ellátták tessék-lássék módon, de értékes gyógyszer és nem kevésbé értékes időt nem pazaroltak a menthetetlen esetekre. Csak a fiatal atya emberei, ők meg nem értettek a gyógyításhoz, viszont jó szó és egyéb gesztus jutott mindenkinek. Csak ér valamit, hogy itt vannak. És még a tölgyből is kivette az emberünk lelkét, egyszer még csodatévő szent is lesz belőle, akárki meglássa.

- A Kárpátokon túlról? - kérdeztem.

- Főleg onnan. De itt is laknak a hegyekben olyanok, akiknek néha nehezükre esik visszafogni magukat. Az emancipációs hadtestek elől is menekültek kelet és dél felé azok a törzsek, amik nem akartak sem harcolni, sem behódolni, vagy azok, amiket az ilyen menekülők űztek el a szálláshelyeikről. Most pedig már nincs hova menni, a Kárpátokon keveseknek akaródzik átkelni. Kezdenek elszabadulni az indulatok, a gyengébb és békésebb antik meg menekülnek az emancipált területekre.

- Akkor még jó is, hogy meg a balhé - állapítottam meg.

A hadnagy megvonta a vállát.

- Ja, jó - értett egyet. - Csak szar az utánpótlásunk. Se normális út, a folyó se hajózható, a léghajókat meg nem szívesen engedik a hegyek közé. De majd megoldjuk. Na, úgy látom Karola hercegnő érkezik két óránál.

Zavartan néztem ki a napszemüvegem mögül. A hegyoldalon tényleg a tanítónő közeledett, egy kislány kezét fogta és buzgón magyarázott neki, néha rámutatva egy dologra a közelükben. A telephelyet őrző katona is észrevette, vidáman intett neki. Tényleg nagyon népszerű. Miért nem boldog vele?

Mikor észrevett minket, irányt változtattak és elindultak felénk.

- Tényleg érkezik - morogtam.

- Egyszer már csak összejön - köpte ki a fűszálat a hadnagy, majd a hajába túrt, hogy megigazítsa rövidre nyírt frizuráját.

- Szép napot! - köszönt már messziről Karola, majd a kislány felé fordult. - Gelma!

- Jóopót! - nézett ránk bizalmatlanul a kislány. A hadnagy egy hangos sziát küldött felé, mire riadtan próbált Karola mögé húzódni, ám ő nevetve előretessékelte.

- Nem kell mindenkitől félni, virágszál! Ők kedves bácsik, ők vigyáznak mindenkire. Ő Gergő bácsi, ő meg Zsombor bácsi!

Zsombor bácsi visszabújt a napszemüvege mögé.

- Na mi van, most is dolgozol? - kérdezte tőle a hadnagy. - Mintha azt mondtad volna, délelőttös vagy.

- Nem dolgozom, csak sétálgatunk. Ő a lányom, Gelma.

- Ne szórakozz már, tegnap még pasid se volt, ma meg már ekkora a lányod? - röhögött a hadnagy, majd oldalba bökött. - Van szövege ennek a nőnek!

- Tegnap hozta be az egyik járőr - halkította le a hangját Karola, majd kicsit távolabb tolta magától a kislányt. - Ott az a szép virág, látod? Hozd ide nekem!

A kislány értetlenül nézett rá, párszor el kellett ismételni a felszólítást, meg elmutogatni, mit várnak tőle. Végül bizonytalanul bólintott és lassú, kacsázó léptekkel elindult a hegyoldalon.

- Tegnap hozta be a járőr - kezdte újra Karola. - Az erdőben találták, úgy tűnik, az egész családját megölték, őt meg elhurcolták, de megszökött. Az orvos szerint meg is erőszakolták - tette hozzá még halkabban, lopva hátra is nézett, nem hallja-e a kislány.

- Ha anti, akkor miért sugdolódzol? - érdeklődött a hadnagy.

- Mert van, amit megért, halkabban! - pisszegte le Karola. - Az is lehet, hogy mindent. De nagyon bizalmatlan. Nem akartam, hogy berakják valami vadidegen családba, magam mellé vettem. Ha jól kijövünk, lehet, hogy bevállalok egy átmeneti befogadást. Amíg rendbe jön. Vagy utána is. Legalább lesz egy lányom. 

Az utolsó mondatot mintha egyenesen nekem mondta volna. Fapofával elfordultam és a folyó partján kígyózó antikat néztem, némelyik gyereket erővel kellett megfürdetni. Mondjuk elég hideg a víz, nem csoda, hogy maguktól nem akaródzott. A szivattyúállomás locsolótömlőjét még nem kellett igénybe venni, de már akadt rá példa a nap folyamán. Egyszer még az ügyeletes belső járőrnek is oda kellett lépnie.

- Ha csak ez kell, bármikor segítek, hogy összejöjjön egy saját - kajánkodott a hadnagy.

- Ugyan mivel?

- Ha akarod, megmutatom.

- Ne csináld, túl meredek ez a hegyoldal, ha legurulok a röhögéstől, csúnyán összetöröm magam.

- Kár lenne. Ha lenne röhögés, persze csak akkor.

Visszafordultam feléjük, mielőtt egymásra másznak mellettem.

- Együtt lakik egy antival? - szögeztem a kérdést a nőnek.

- Mi van, ti magázódtok? - vigyorgott ránk a hadnagy. Karola sóhajtott egy nagyot, majd barátságosan megütögette a katona vállát.

- Gergőkém, ezt majd később megbeszéljük, nincs dolgod esetleg valahol máshol?

A hadnagy alaposan végigmért mindkettőnket, egy pillanatra elkomorult, majd gyorsan magára öltött egy gunyoros mosolyt.

- Most hogy mondod, van. De egy közös vacsorát felszámítok érte!

- Akár kettőt is, édes - lehelt felé egy csókot Karola. - Majd írd meg, milyen volt.

A hadnagy leporolta magát, majd elindult a járműtelep kerítése mellett, hamisan fütyörészve. 

Visszafeküdtem a fűbe és az égen kószáló bárányfelhőkre bambultam.

- Miért csinálja ezt, Karola? - kérdeztem.

- Megsajnáltam a kislányt. Biztos az anyai ösztön. Elvégre már benne vagyok a korban.

- Tudja, hogy nem erre gondoltam. Miért nem hagy békén?

- Nem maga után jöttem ide, ha erre céloz. Kicsit ki akartam hozni Gelmát a nyüzsgésből. Furcsa neki az urbánus környezet.

Könnyű léptek közeledtek a fűben, majd egy vékony, kissé recés leányhang:

- Viág neket!

- Köszönöm szépen, Gelma. Hozol egy virágot onnan a bácsinak is?

Távolodó léptek a fűben. Két bárányfelhő épp egymásba gabalyodott odafent, idelent pedig teljes erőből tombolt a tavasz, nem messze a fülemtől valami bogár döngicsélt.

- Mondjuk úgy, hogy szeretem a kihívásokat - közölte Karola, hallottam, hogy leül mellém a fűbe, kicsit közelebb, mint amit kényelmesnek gondoltam volna. - De félreért, ha azt gondolja, hogy férfiként érdekel. Az nálam nem megy olyan gyorsan. Az piszkálja a fantáziámat, hogy miért növesztette ezt a burkot maga köré. Már akkor láttam, amikor még egy szót sem beszéltünk. Abból, ahogy ott ebédelt a kantinban.

- Arra nem gondolt, hogy esetleg azért növesztettem burkot, mert meg akartam kímélni magam az ilyen értelmetlen lelkizésektől? Főleg egy vadidegennel?

- Vadidegen? - kuncogott fel. - Menjen le az eü állomásra és tetvetlenítsen egy harminc éves fogatlan szipirtyót, akibe nyolc gyerek kapaszkodik és büszkén viseli a férjétől kapott verés nyomait, mert ez is azt mutatja, hogy az ő ura milyen erős. Na az vadidegen. Ehhez képest mi szinte édestestvérek vagyunk.

Sóhajtottam egyet.

- Nem tudok egyértelműbb lenni, Karola. Magának se jó, ha ezt csinálja, nekem se. Ha ragaszkodik ehhez a helyhez, megyek, keresek másikat.

Könnyű léptek a fűben.

- Nagyon szép, Gelma - hallom Karola hangját. - Fonhatnál belőle koszorút Karola fejére, hogy szép legyen. Látod, így, egymásba. Igen, nagyon ügyes! Nem most csinálod először már, ugye? Egy ilyen nagylánynak már kell is. Ott vannak még virágok, látod? Csinálj egy koszút Karolának és egy kisebbet Gelmának! 

Távolodó könnyű léptek a fűben.

- Tehát nem tagadja, hogy burkokban él és kizárja a világot? - kérdezte Karola. Nem mondtam rá semmit, egy izom se rezzent az arcomon. - Nyilván megvan az oka, még az is lehet, hogy tudom is, hogy micsoda.

Ó, ez a sötét, primitív butaságba hajló naiv női magabiztosság!

Fehér villámként lobbant fel bennem a harag, de sikerült elfojtanom. Talán semmit sem olvasott le az arcomról, és ott volt a napszemüveg is.

- Nem tudja - jegyeztem meg szárazon.

- Lehet - hagyta rám nem túl mély meggyőződéssel. - De azt látom, hogy maga sem érzi jól magát ebbe a burokba zárva. Lehet, hogy amikor felépítette, akkor könnyebb volt úgy, de most már fojtogatja. Ez ordít magáról. Hiába menekül akármilyen messzire, magával hordozza az árnyait.

- Ezt most hagyja abba!

- Én csak jót akarok magának, Zsombor.

Felültem, dühös mozdulattal kaptam le a napszemüvegemet és mérgesen ránéztem.

- Ezt most hagyja abba! 

A szeme se rezzent. Pedig tudhatta, hogy fegyver is van nálam, mint szinte minden egyenruhásnál a környéken.

- Maga egy gyáva ember, ha odabent marad - folytatta. - Hiába mutatja erősnek magát, akkor is gyáva és gyenge. Már rég szembe kellett volna néznie a dolgaival. Nem gyengeség segítséget elfogadni. Valami hülye, rosszul értelmezett macsóság, ha azt hiszi a férfi, hogy képest minden megoldani.

Felálltam, a napszemüveget a mellényzsebembe löktem. 

- Próbálja magát távol tartani tőlem - figyelmeztettem. - Nincs szükségem önjelölt agyturkászokra.

Furcsán mosolygott, majd lustán hátradőlt, kinyújtotta a lábait s könyökére támaszkodva az égre nézett. Melleinek íve szépen kidomborodott a megfeszülő blúza alatt.

- Semmire sincs nagyobb szüksége - közölte, majd elkapta a tekintetemet, ahogy a mellét nézem. Még szélesebbre húzta a mosolyát és lehunyta a szemét, mintha csak a napot élvezné.

- Viág neket! - bukkant fel az anti kislány épp akkor, amikor bele akartam rúgni egy nagyot az újdonsült anyjába. Csak hogy örüljön, hogy milyen erős az ura.