A fák sötétzöld függönyként követtek bennünket, csak néha szakította meg a monoton látványt egy-egy napfénybe burkolódzó, magas füvű tisztás. Az IFA nagyokat döccent a sebtében kiszélesített dák úton, túlságosan szabálytalanul ringatódzott ahhoz, hogy elálmosítsa az embert.

- Itt Ignis, kis csoport anti a következő tisztáson jobbra, ártalmatlannak tűnnek - recsegett fel a rádió. Reflexszerűen kinyúltam a kézibeszélőért, majd eszembe jutott, hogy az Ignis üzenteit ilyen esetekben nem kell nyugtázni. A vezetőre néztem, aki egykedvűen bámulta az előttünk porzó teherautó hátulját, majd megragadtam az egyik kapaszkodószíjat és feltornáztam magam a fülke tetején trónoló géppuskáshoz. Mikor észrevett, hátratolta a fülvédőjét.

- Antik jobbra! - kiabáltam neki. - A tisztáson. Ne lőj!

Bólintott, majd elővett egy koszos kendőt és letörölte a port a maszkjáról. Mikor eltette, köpött egy színeset az út felé.

Visszahuppantam a kikopott ülésre és behúztam a búvónyílás fedelét, de az utastérbe került por csak nehezen ülepedett le. A következő megállónál lehet megint söpörni. Úgy tűnt, Annát nem zavarja, ahogy a zötykölődés sem, békés arccal aludt a hosszított fülke hátsó részébe szerelt ágyon, fejét mélyre fúrta a sofőr olajfoltos párnájába, hogy ne csapódjon ide-oda.

- Jó alvókája van - jegyezte meg a fickó, mikor észrevette, hogy nézem a lányt.

- Ja - hagytam rá.

- Vagy csak kifáradt az éjszaka - nevetett a fickó. Éreztem, hogy valami felfortyan bennem. Nagy levegőt vettem, hogy felvilágosítsam arról, hogy hova tegye magát, de mikor ránéztem, semmi bántót nem láttam rajta, egyszerű, de jóindulatú léleknek tűnt. Lenyeltem, amit mondani akartam. A felső ágyon cserébe horkolni kezdett a kísérője, akit helyettesítettem.

- A tisztás! - bökött előre a sofőr. Önkéntelenül is az ajtótokba csúsztatott AMD-re néztem, csak hogy tudjam, még megvan.

Hallottam, hogy fölöttünk megmoccan a géppuskás.

Az antik egy tucatnyian lehettek csak, a derékig érő fűben álltak és merev arccal nézték az erdei úton elrobogó konvojt. Férfiak, nők, gyerekek vegyesen voltak köztük, talán valami vándorló család. Egy kisebb fajta. Az is lehet, hogy Brassó vagy Kézdivásárhely felé tartanak. Brassó már régóta küldözgeti a körzetébe kijelölt területekre az anti propagandistáit, hogy az emancipáció alá vont helyekre csábítsa az embereket. Egyszerűbb, mintha utánuk kellene menni. A porban-dízelbűzben eldübörgő teherautók látványa minden bizonnyal rémülettel tölti el őket, de ez csak az első csoda, amire az új világba lépve fel kell készülniük.

- Nyuszik - dünnyögte a sofőr. Nincs ebben semmi becsmérlő, a szállítók kifejezése az ártalmatlan, bámészkodó antikra. Az utóbbi öt évben felgyorsult a terjeszkedés üteme, már nem foglalkoztak azzal, hogy egybefüggő területeket emancipáljanak, Ómagyaroszág emis térképén egyre több semmivel sem érintkező vörös folt jelent meg, amiket a bizonytalanul járható vízi utak, a csekély teherbírású léghajójáratok és a mindenen keresztültörtető szállítószázadok kötöttek össze. Jobb esetben gépesítve, de a nehezebb területeken nem maradt más, csak az állati erő, esetleg anti hordárok. A mi szerencsénk az volt, hogy a Maroson egy jó darabig fel tudtak jönni a könnyű gőzdereglyék, biztosítva az üzemanyag-utánpótlást. Ploiesti megnyitása még a jövő zenéje, bár a kapu már alakul hozzá. Brassóban már az elosztóterminál alapjait is kimérték az emi mérnökök. Mikor megérett bennem az elhatározás, hogy otthagyom a megtörőket, először egy szállítószázadhoz szerettem volna átkérni magamat, pár utat meg is tettem egy környékbeli csapattal biztosítóként, csak mi nem Ignissel, hanem egy agyonfoltozott Nivával csapattunk a teherautók előtt. Nem volt rossz, de túlságosan kötött beosztásnak találtam és egyre inkább mocorgott bennem, hogy Esztert nem hagyhatom teljesen anyámékra. A felderítők több lehetőséget kínáltak arra, hogy gyakrabban és hosszabb ideig lehessek otthon. Csak éppen nem lehetett kiszámítani, mikor.

- Adjon egy kis kávét! - kérte a sofőr. A motor fölött melegedő tárolórekeszbe nyúltam és letekertem a termosz fedelét. Az sötét lötty szaga eszembe juttatta, hogy én is mennyire fáradt vagyok.

Az éjszaka, ugyebár.

Felvillantak az előttünk haladó teherautó féklámpái, a sofőr is beletaposott a pedálba, a kávéja a műszerfalra lötykölődött. Megint az AMD-re néztem, de ezúttal se volt rá szükség - egy kisebb vízfolyás keresztezte az utat, túl kicsi ahhoz, hogy valamit építsenek fölé, de azért nem lehetett menetből átrobogni rajta. Legalább egy kicsit lemosta a kocsik vastag portól lepett alját.

- A francba - adta vissza a termoszt a sofőr. - És még le is ettem magam. Ismeri?

- A viccet? - kérdeztem.

- Ja.

- Ja.

- Az őseim valahonnan innen származnak majd - legyintett az erdő felé. - Egyszer meg kellene majd néznem rendesen. Az biztos, hogy még egy jó darabig itt mókázunk majd az erdőben.

- Ja - bólintottam újra. Ha beszédesebb kedvemben lettem volna, akkor elárulom neki, hogy bennem is akad némi székely vér, bármit is jelentsen ez ebben a korban.

- Itt Ignis - reccsent fel újra a rádió. - Kidőlt fa keresztben az úton! Kidőlt fa keresztben az úton!

- Itt Vezér - felelt rá egy másik hang. - Lassítás lépésbe! Készültség vörös!

Megragadtam az AMD mellé csúsztatott üzenőfát és három gyors ütést mértem a fülke tetejére. A géppuskás visszadobogott a lábával. Vörös szint aktiválva, ha vége a forgalmazásnak, felvilágosítom a részletekről.

- Itt Vezér! - folytatta az előbbi hang. - Kidőlt vagy kidöntötték?

- Itt Ignis. Nem tudjuk megállapítani. Kiszálljunk?

- Itt Vezér. Várják be a biztosítókat. Minden egységnek! Megállni, védelem vörös!
- A franc - dörmögte a sofőrünk. Miközben fékezett, felnyúlt és kioldotta a védőrács bőrszíját, a sűrű fonatú, keretre feszített acélháló szélvédő elé csapódott. Most már a majomketrecben vagyunk, jutott eszembe a szállítószleng erre vonatkozó szakkifejezése.

Az üzenőfával rácsaptam a felső ágyra.

- Ébresztő, helyzet van!

A borostás katona egyből lekászálódott és mérsékelten káromkodva ellenőrizte a sörétesét, majd a hátsó búvónyíláson kimászott a platóra. Mellettünk rohamsisakos, bőrpáncélos katonák rohantak előre fegyvereiket szorongatva, fél szemmel az őserdő sűrűjét figyelve. Letekertem az ablakot és az acélháló lőrésén kidugtam az AMD csövét.

A sofőr idegesen a szájába harapott, a gázpedállal játszott, hogy a béna alapjárat miatt le ne fulladjon a motor.

- Túl szűk a hely - jegyezte meg.

- Komoly? - biccentettem előre.

- A tököm tudja.

- Itt Ignis, a biztosítók megérkeztek!

- Itt Vezér, fésüljék át a környéket! Ellenőrizzék a fát!

- Érte már támadás a konvojt errefelé? - kérdeztem. Anna felébredt arra, hogy megálltunk, álmosan pislogva felült a keskeny ágyon.

- Baj van? - kérdezte.

- Semmi gond, kisasszony - mosolygott rá a sofőr kedvesen, kivillantva sárgás, hiányos fogsorát. - Csak egy kidőlt fa.

Anna azért csak ledobta magáról a takarót és előremászott, félig a motor fölötti lapra ülve, egyik kezével a vállamba kapaszkodva.

- Csak az elején - válaszolt a sofőr az eredeti kérdésemre. - Az se volt komoly. Pár nyilat kellett kiszedni a kasztniból, meg pár antit elkaparni az út mellett.

Eszembe jutott a géppuskásunk. Felkapaszkodtam a bőrszíjak segítségével, félretoltam a búvónyílás fedelét, majd kiszóltam.

- Kidőlt fa előttünk!

- Ja, már mondták, hogy azon megy a para - bólintott. A maszkot feltolta a homlokára, a szeme körül fehéren világított a bőre az arcára tapadt kosztól határolva. - De azért kösz.

Majdnem bocsánatot kértem, amiért késlekedtem az információval, de végül mégse tettem. Lehet, hogy botcsinálta rádiósként estem ide közéjük, de akkor is tiszt vagyok.

- Itt Ignis, a fán nem látszik vágás, a szél dönthette ki - recsegte a rádió.

- Itt Vezér! Készültséget tartani! Buldó tisztítsa meg az utat. Fésüljék át a környéket!

A konvoj elején és végén, a géppuskával felszerelt terepjárók után rögtön egy-egy tolólappal, csörlővel, daruval ellátott teherautó következett, ezeknek adtak mindenféle vagánynak szánt hívójeleket.

- Adna még egy kis kávét? - fordult felém a sofőr, majd a rekeszen ülő Annára mosolygott. - Erre a nagy ijedtségre.

Fél óra múlva pár láncfűrész és a tolólap segítségével megtisztították az utat. Az erdőt végigcserkésző katonák sem találtak semmit, így a konvojparancsnok, ha már úgyis megálltunk, elrendelte a pihenőt. A teherautók még közelebb húzódtak egymáshoz, a géppuskások fele is a helyén maradt, a többiek pedig kiülhettek enni és inni a platókra. Aki kicsit mozogni akart, elmehetett szomszédolni is. Az erdőben kijelöltek egy részt, amit Kalás őrök biztosítottak, oda vonulhattunk el a dolgunkat végezni.

- Én jobbra, te balra - mondtam Annának, mikor sikeresen eltűntünk az aljnövényzet sűrűjében.

- Ne csináld már, itt hagysz egyedül a vadonban? - nézett rám mérgesen.

- Egy erdészt? Lazán.

Végül egy terebélyesebb fa két oldalán kötöttünk ki, hallgatva egymás csobogását.

- Te nagy játékos vagy - jegyezte meg közben a túloldalról.

- Miért is?

- Nem mondtad, hogy a menyasszonyodként futtatsz a konvoj személyi listáján.

- Tisztként csak mellém beosztott embert vagy hozzátartozót vihetek magammal a katonai szállítással - világosítottam fel. - Pusztán a bürokraták miatt van az egész.

- Pusztán miattuk, mi? - bukkant elő hirtelen mellettem, fél kézzel a fa durva kérgébe kapaszkodva, majdnem összevizeltem magam, ahogy hirtelen el kellett fordulnom. - Most mi van?

- Mi lenne? - morogtam mérgesen hátrafelé, miközben próbáltam összekapni magam, de a sliccemet is sikerült félregombolnom.

- Világosban már nem vállalod?

- A francba, az ember egyedül intézi a vécéügyeit!

- Ja, bocs.

Alig fértem vissza a nadrágomba.

Késő délután értük el Brassót. Nem időztünk sokat az emancipációs telepen, néhány küldeményt vettünk fel, pár dolgot leadtunk, amit Kézdivásárhelyből küldtek, eltávos emik csatlakoztak hozzánk, köztük pár nő is, akik nagyon népszerűek lettek, a teherautók személyzete egymással versenyezve ajánlotta fel nekik a jobbnál jobb helyeket. Az egyik IFÁ-t hátra kellett hagynunk, majd a következő konvojjal tér vissza, ha addig meg tudják javítani. Anna el akart menni kicsit nézelődni az engedélyezett negyedórában, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Szerencsére nem jött ki a konvojhoz egy ismerős arc sem, csak Vargát láttam távolról. Pál vezérre gondoltam és a rengetegben megbúvó kis kunyhóra. Anna úgy tudja, hogy jól van és a remetével is egész jól kijön - bár az igénytelen szent ember biztos nem számított arra, hogy egyszer majd így váltom be a felelőtlenül nekem tett ígéretét.

Amikor a konvoj végzett a rövid rakodással, nagy dudálásba kezdett, hogy mindenki kotródjon vissza a helyére. Én visszaadhattam a szolgálatot az eredeti rádiósnak, nagyon hálás volt a kis extrapihenőért, neki is fárasztóra sikeredett az éjszaka. Annával kiköltöztünk a platóra, a félig felhúzott ponyva alatt a por sem volt olyan vészes, bár beszélgetni nem nagyon tudtunk. Nehéz úgy, hogy a tessék-lássék megfoltozott kipufogót kell túlkiabálni, miközben attól fél az ember, hogy egy döccenőnél elharapja a nyelvét. Inkább csak összebújtunk a pár sátorlappal kényelmesebbé tett priccsen és egymás kezét fogva néztük a tájat, az út mellett kanyargó Oltot és a kék égen köröző madarakat.

Jó időt mentünk, még be sem sötétedett teljesen, mikor elértük az egyik patak torkolata fölé emelt fahídat védő erődöt. Az egész napos utazástól és a védőkör megerősítésétől alaposan kifáradtam, így Anna nem sok hasznomat vette az IFÁnk mellé felvert kis sátorban, de azért próbálkozott becsülettel.

- Kérdezhetek valamit? - szólaltam meg utána a bágyadt, izzadt csöndben. Kint hangosan ciripeltek a tücskök, néha pattant egyet valamelyik nedvesebb fa az őrtüzeknél.

- De ne azt, hogy hány óra - kérte Anna.

- Miért nem hagytad, hogy vigyázzak?

- Mi?

Megismételtem a kérdést.

- Mármint hogy ne élvezz belém? - kérdezett rá nyíltan. Éreztem, hogy elvörösödöm, pedig elég messze voltam azért a szemérmességtől. Csak valahogy... Mindegy.

- Igen.

- Az olyan illúzióromboló - hallottam a választ a sötétben. - Meg engem se hagyj ott félúton.

- És ha... terhes leszel? Vagy van valami, amit szedsz rá?

A Richter gyár újabban már készít ilyesmit is, felelevenítve az Átkerülés előtti profilját, de ezeket a tablettákat szinte aranyárban mérik és nem árt némi protekció sem hozzájuk. Azért azt nem néztem ki Pál vezérből, hogy ilyesmit is beszerez.

Bár ő sem lehetett annyira vak, hogy ne tudja, elég nagy szüksége lenne rá pár lányának.

- Mi lenne, ha terhes lennék? - érdeklődött.

- Hát csak... Izé. - Azt hiszem, ekkor értem el a szemérmességem határához.

- A menyasszonyod vagyok, nem? - bújt közelebb hozzám. - Édesanyádnak is bemutatsz majd, nem? Azonkívül már benne vagy a korban, sokáig nem várhatsz, ha gyereket is akarsz tőlem.

Nem tudtam rá mit mondani, de valami furcsa, kitekert módon jólesett, hogy ezt mondta.

Csak másnap hajnalban jöttem rá arra, hogy ez volt az első nap, hogy húsz év után először egyszer sem jutott eszembe Ada.