Durva, durva, de menjünk sorjában.

Újabb összeírás volt a faluban, mindenkit sorra vettek. Esztergomból jött két fickó, mikor nálunk jártak, rákérdeztem, hogy ez most miért kell. Eléggé semmitmondó válaszokat adtak, de ha logikáznom kellene, akkor arra tippelnék, hogy az ellátást akarják gatyába rázni, mert ez a mostani "azt eszem, ami otthon van meg amit sikerül(t) összelopnom, néha meg jut valami a VB-től" jellegű dologból már most kezdenek balhék lenni. Itt falun annyira még nem, de a nagyobb helyekről hallani durva dolgokat. (Az autókat egyből hazazavarják a rendőrök, illetve nekünk is kiadták, hogy ha autóst látunk, állítsuk meg és kísérjük haza - ne fogyjon a benzin -, de biciklivel át szoktak nézni a szomszédba páran. Sőt, egyszer egy fél órára már állítólag a telefon is életre kelt, mármint a vezetékes, de nekünk olyan nincs.)

Eszterrel egyre többet beszélgetünk arról, hogy mi történhetett. Van két hozzá hasonló korú anyuka, akik járnak hozzá angolozni, de a tegnapi alkalomból nem lett angolozás, csak beszélgettek végig, ilyenkor én vigyázok Zsomborra másfél óráig, de most lett belőle három. Az egyik anyuka férje a polgári védelemnél van, és áttöltött a laptopjára egy csomó olyan fényképet, amit felderítők készítettek, akik az új erdőket járták körbe. Olyan dolgokat láttak, amiket eddig csak történelmi filmekben mutogattak. Én persze már több helyről is hallottam ezt az elméletet - furcsa, de még ez tűnik a legnormálisabbnak mind közül. Vagyis el lehet képzelni, milyen lehet a többi. Próbáltam Esztert megnyugtatni, hogy a legfontosabb dolgokkal nem történt semmi és ez a lényeg, de közben erősen reméltem, hogy azok, akik felelős pozícióban vannak, egyrészt tudják, hogy mi folyik itt, másrészt azt is, hogy mit csinálnak.

Ami engem illet, újra őrségem volt éjszaka. Még jó, hogy ilyen szokatlanul meleg van mostanában, a mostaninál is morcosabb lennék, ha hajnalra már lefagyna mindenem. De eljön majd az is. Adó bá' (Adorján bácsi) önkéntes polgárőr és gyakorló pálinkafőző így is mindig egy butykossal jelenik meg, hogy legyen, mi melegítsen belülről. Persze elszedem tőle (ez már egyfajta szertartás, a többiek előre röhögnek rajtunk), de valahova mindig eldug egyet, mert ő élvezi legjobban ezeket a mászkálós virrasztásokat.

Ma a szokásos menet, szolgálat felvétele, pár feledékeny alakot hazahajtunk, akik persze nagyon jól tudják, hogy sötétedés után kijárási tilalom van, de azért is mászkálnak (a Kiskürt utcában állítólag van egy brigád, ami ilyenkor elveri őket, néha bennem is felmerül, csak hát mégis, falubeliek és másnap is találkozni kell egymással...) A legjobb eddig az a két kamaszlány volt, akiknek szólásmondássá vált a mentegetődzésben használt "ja, kilcsitilcsi van?" kifejezése.

A "kilcsitilcsizés" után jött az unalmas rész, az össznépi zörgés óta nem volt újabb balhé, sétálunk a kijelölt utcákon, beszélgetünk, gyártjuk az elméleteket, figyeljük a ragyogóan tiszta égen a csillagokat. Épp kezdtük volna újra lefutni az egyszer már végigrágott köröket, amikor a szomszéd utcában (ami hozzánk tartozik) elkezdte verni valaki a lábasát.

Rohantunk, közben előkaptuk a zseblámpákat, Adó bácsi lemaradt, Gergőt meg a tűzhöz küldtem, hogy készítse elő, ha meg kellene gyújtani. (Ezt csak akkor szabad, ha tényleg gáz van és a környező csapatokra is szükség van.) A kolompolás az egyik öreg házból jött, ahol egy idős, bácsi lakott a szintén nyugdíjas húgával. A néni verte a lábast a gangon állva. A kertkapu zárva, kiabáltunk neki, hogy nyissa ki, de nem reagált, csak dobolt tovább. Átugrottunk a kerítésen, körbevilágítottunk, sehol semmi, a házon sincs betörésnek nyoma. A merőkanalat erőszakkal kellett kifeszíteni a kezéből, hogy végre csend legyen és tudjunk beszélni. Kérdeztem tőle, mi történt, de nem szólt semmit, csak sírt és a lábas után kapkodott. Adó bácsi ekkor futott be, de a kerítéssel nem mert próbálkozni. Szóltam neki, hogy menjen Gergőhöz és mondja neki, hogy tegye vissza a nejlont, nem kell meggyújtani a tüzet. Mikor eltűnt, akkor vettük észre, hogy a nénitől nem messze egy letépett lábszár hever a kertben.

Belénkfagyott a belénkfagynivaló. Ketten majdnem kidobták a taccsot, engem ez valahogy elkerült, de az adrenalin rendesen elöntött. Adó bácsi híján szíverősítőül kihúztam a szuronyt a tokjából, majd magam mellé intettem a két megkönnyebbült társamat és lassan nekiálltunk átfürkészni a kertet. Adó bácsi szuszogva, nevetgélve ért vissza, egyből nyert egy utat az előbbivel ellentétes üzenettel. Az utca végén fellobbant a tűz, a kert végében meg egy nagy, bundás tömegre világítottunk a lámpáinkkal. Egy pillanatra kővé dermedtünk, majd mikor a medve felénk nézett, észbe kaptam, lekapcsolttam a lámpákat és megragadtam a karját a jobbomon álló fiatal gyereknek, aki el akart futni. Lassan vissza, csak semmi hirtelen mozdulat. Nem igazán ismerem ezeket a dögöket, de úgy rémlik, lefutnak egy embert. Hülye módon az egyik angolkönyv olvasmánya jutott eszembe, ahol ilyen állattámadások túléléséről volt szó, az azt mondta, hogy le kell feküdni és halottnak kell tettetni magunkat. Jó vicc. Azután észrevettük a szomszédos bokor alatt fekvő féllábú bácsit, aki túlságosan is élethűen tettette halottnak magát. A medve visszafordul a kerítés felé, mi pedig lassan hátrahúzódtunk.

Az utcára kiérve alig tudtuk kinyögni, mi van. Kezdtett nagy élet lenni, sorra futottak be a környező utcákból küldött emberek, egyiknél még pisztoly is volt, de pár akciófilmen felnőtt fiatalon kívül senki sem gondolta komolyan, hogy majd azzal. Jobb híján elküdltem fáklyákért pár gyereket, a környező házakból kileskelődőket meg bezavartuk és elbarikádoztattunk velük minden olyan bejáratot, amin befér egy medve. Nemsokára befutott az ügyeletes parancsnok is, aki pedig a vadászokért küldetett. Azok menetből közölték velünk, hogy ekkora hülyeséget még nem hallottak, el nem tudják képzelni, mit néztünk medvének. Előzékenyen beengedtem őket a kertbe, igen hamar kijöttek. Első blikkre nem igazán vélték úgy, hogy van olyasmijük, amivel ki tudnák lőni a dögöt, még úgy se, hogy az a jelek alapján különösebben rájuk se bagózott (Kiderült, hogy a kert végébe dobták ki a fagyasztóba rohadt húsokat, azt zabálódott éppen tele pofával, a bácsi meg egy seprűvel akarta elkergetni a sötétben látott alakot.) Erre az ügyeletes felhúzta a Kalasnyikovját, hogy akkor majd ő, mert itt most nincs helye tököklésnek. Végül az lett, hogy egész kivégzőosztag nyomult be a kertbe, három vadász a legkomolyabb fegyverükkel, az ügyeletes a kalával, mögöttük biztosítani a pisztolyos biztonsági őr, mi pedig igyekeztünk olyan búvóhelyet találni, ahonnan azért lehet látni is valamit. A kerítést azért drótvágóval lebontottuk, hogy ha futni kell, akkor lehessen.

A medve felnézett a mozgásra és morgott valamit, de a mieink is morogtak, mert rettentő sötét volt, egy jegesmedve jobb célpontot nyújtott volna. Két polgárőrnél akadt akkus kézireflektor, amikben még volt szufla, így ők is csatlakozhattak az osztaghoz. A kertben amúgy igazi botlódrótos rendszer volt, karós paradicsomok, köztük vastag spárga, ideális terep sötétben való rohangáláshoz egy dühös medvével az ember nyomában.

A lövésekre riadtan összerezzentem, pedig készültem rá erősen. Két sarokkal odébb is belecsendült az ember füle, akkorát szólt, szinte egyben a négy lövés (nem tudom, a pisztolyos durrogtatott-e), utána meg versenyt ordított az osztag a medvével. A hangokból ítélve a fele se volt tréfa annak, ami történt, én hülye meg persze nem bírtam a hátsómon maradni, kifutottam a sarokra, megnézni, hogy mi van. Az egyik vadászt épp akkor rángatták fel, elbukott a kerítés drótjában, a többiek már kirohantak, de az egyik refletor továbbra is a kertben világított. Aztán felbukkant a medve sötét tömege is és átrohant a drótkerítés egy épen maradt szakaszán, majd az utca közepén dühös mozdulatokkal próbált megszabadulni a mancsába akadt drótfonattól. Ekkor gyors egymásutánban még három lövés dördült, mire eldőlt, a hátára fordult, majd kalimpálva újra megpróbált felállni. Egy kisebb lövés, azt fel se vette, egyik hátsó lábát húzva megindult a reflektorral világító férfi felé. Újabb két lövés, mire megint összeesett és onnan már nem ment tovább, de még nem adta fel. Ocsmány egy mészárosmunka volt az egész.

A még hörgő hústömeget megkerülve bementünk a kertbe. Nagy megkönnyebbülésemre a kézilámpának a gazdája nem volt sehol, csak eldobta ijedtében. Felvettem és a bokor alatt fekvő bácsira világítottam. Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy lássam, itt már nincs mit segíteni. Pár méterre tőle ott bűzölgött a húshalom maradványa, ami miatt meg kellett halnia.

Mikor visszaértem az utcára, már alig lélegzett az állat, orrlukain habos vér bugyogott elő, karmaival az aszfaltot karistolta. Leterítői pár méterre álltak tőle továbbra is rászegezve a fegyverüket és azt tárgyalták, hogy ki hol találta el és melyik volt a végzetes lövés ezek közül. Szóltam az ügyeletesnek, hogy elő kellene keríteni az orvost. Pár nyugtató elfogyott az éjszaka hátralevő részében, a medve mellé meg külön őrséget állítottunk. Adó bá' javasolta, hogy nyúzzuk meg, készítsük ki a bőrét és tegyük ki a tanácsházán. A pálinkájának jobban örültek, én sem szóltam miatta semmit.

Eszternek se, amikor hazaértem, ráér infarktust kapni majd reggel is.