Az orvosok az első napokban az összes fellelhető és beadható védőoltással és vitamininjekcióval végigszurkálták Júlia vézna testét, mert attól tartottak, hogy a mi betegségeink láthatatlanul is bennünk lappangó kórokozói neki halálos veszedelmet jelenthetnek. Szerencsére azonban Júlia szervezete jól reagált a kezelésekre és állapota napról napra javult. Beszélni azonban nem volt hajlandó. Reggel felkelt, a tálcán odatett reggelit megette, tűrte az orvosi viziteket, a párnaigazítást, az ágy támlájának felhúzását, hogy ülő pozícióba kerüljön, egyszóval mindent eltűrt. De nem működött együtt. Amikor már biztos volt, hogy nem fog váratlanul meghalni, a papok leültek az ágya mellé és halkan mindenféle kérdéseket tettek fel neki, de ő nem válaszol. Csak szomorúan nézett rájuk a barna szemeivel, majd a fejét elfordítva kibámult az ablakon. Ezt persze a püspök és az MVB vezetősége sem nézte jó szemmel, igaz szerintem ők sem tudták, hogy mit is reméltek megtudni a lánytól. Egyik nap a kancellárt kísértem az MVB ülésére, aki a püspök nevében vett részt a mítingen és neki a kocsiban, útközben megeredt a nyelve.
- Salvator – mondta, de tudtam, hogy nem gúnyolódik, lassan mindenki így hívott már. – Mit gondol, miért fontos nekünk az a lány?
Ezen a kérdésen már én is sokat gondolkoztam.
- Nem tudom – válaszoltam a kancellárnak. – Rómáról akarnak megtudni valamit?
- Ugyan már! – legyintett csuklójával lekicsinylően. – Róma messze van. Most még messze. Viszont a kelták, Salvator, a kelták a szomszédaink. Az a nő közöttük élt.
- Látta azon az éjszakán, amikor behurcoltam magammal a székesegyházba, nem? – kérdeztem vissza kicsit ingerülten. – Rabszolga volt, gondolja, hogy tud valami érdemit a keltákról?
Szabadidőm nagy részét mostanában a püspöki palota könyvtárában töltöttem, ahol eleinte azt hittem, hogy nem fogok semmi értelmes és nekem való olvasmányt találni. Aztán rájöttem, hogy a gyűjtemény hatalmas skálán mozog, a hosszú évek alatt az olcsó lektűrtől kezdve a számomra érthetetlen szakirodalomig mindent összegyűjtöttek. Így akadtam rá néhány történelmi regényre, amelyeket mindig is szerettem. És így került a kezembe egy keltákról szóló ismeretterjesztő munka is, amit szerencsére olyan szinten írtak, amit én is felfoghattam. Amit viszont megtudtam belőle, nos, az nem mélyítette az irántuk érzett szeretetemet. Utáltam őket, undorodtam és rettegtem tőlük. Szegény szerzőt sokszor magamban morogva átkoztam, amikor a „kifinomult kelta vasművességről” és a „művészien megmunkált kardokról” áradozott. Akinek a belét egy ilyen művészi kelta karddal ontották ki, annak valószínűleg nem ezek voltak az utolsó gondolatai.
- Ki tudja? – nézegette körmeit elmélyülten a kancellár. - A püspök úr megígérte a dandártábornoknak, mindent elkövet annak érdekében, hogy többet tudjunk meg az ellenségről.
Albert dandártábornok. A kelták támadásának visszaverése után közfelkiáltással léptették elő az ezredest tábornokká. Az MVB lassan már semmit sem tehetett a beleegyezése nélkül, az összes hatalom a kezébe futott össze és ebben a püspök nyíltan támogatta. Összejátszottak, de egymás köreit nem zavarták. Albert kiépítette a maga hadseregét, a püspök meg a maga egyházát. Albert megkapott minden ideológia támogatást az egyháztól, a püspök pedig gyakorlatilag korlátlan üzemanyag és egyéb ellátást az MVB-től. És persze a Kereszteseket is. Mégis, úgy gondoltam, hogy a püspök legalább ételt oszt, oktatást szervez, hitet ad és gyámolít, míg a tábornok csak a kelták elleni háborúba kívánja belehajtani a népet.
- Tudja, Salvator – nézett fel a körmei csodálásból a kancellár -, mi sajnos kevesen vagyunk. Viszont a kelták sokan. Mennyi katonát lehetne faragni belőlük. Mennyi megtérített keresztény katonát. És akkor már Róma sem lenne olyan messze.
Beleszédültem a hallottakba. Tudtam, hogy az egyház nagyban játszik, de hogy ekkorában... Lelki szemeim előtt megtérített kelta harcosok ezreit láttam géppisztollyal a vállukon masírozni Róma felé, ahogy viszik a hitet, amelynek hirdetője még a végtelen idő méhében nyugszik.
- Ezek a kelták nem egyformák. – folytatta a kancellár zavartalanul. – A szigeten levők között is vannak ilyenek meg olyanok. Ez nem egy nemzet, úgy értem. Vannak bizonyos információink, hogy egyes törzsek nem is annyira akarnak ellenünk harcolni. Van egymással is elég bajuk.
- És van egy utasításom az Ön számára, Salvator – nézett hirtelen a szemem közé. – A püspök úr magát jelölte ki a szakasz élére, amelyik bekíséri egyházi követségünket a Gellért-hegy kelta oppidumába.
Nocsak, ezek szerint már nincs is messze az a keresztény kelta sereg…
- Albert tábornok felderítői kapcsolatba léptek az eraviszkokkal. Ezek a szerencsétlenek a Budai-hegyek környékén laknak, és valahogy úgy járhattak, mint mi. A fele földjükön most mi lakunk – folytatta a kancellár. – Úgy tűnik, szövetséget fognak kötni velünk. A püspök úr ennél többet szeretne.
Bólintottam. A püspökkel az első éjszaka óta nem beszéltem négyszemközt, de az általa vezetett szentmisék során szerintem elég jól megismerhettem a személyiségét. Nagyravágyó volt, de ezt nem rosszindulatúan állítom. Sokat akart, mert úgy gondolta, hogy sokat tehet az egyházáért és a „nyájáért”. Ha körbenéztem, itt az egyházi birtokon belül, szinte észre sem lehetett venni, hogy az ókor kellős közepén élünk. Kényelemben, biztonságban és jóllakottan éltünk. Bőven belefért a képbe, hogy a püspök téríteni akar a kelták között, és utána sereget állít fel belőlük.
- Téríteni fogunk közöttük, Salvator – folytatta a kancellár. – Megtérítjük őket és jó keresztényeket faragunk belőlük. Olyanokat, akikből hiányzik a modern emberek hitetlensége és romlottsága.
És akik csak a püspöknek és az egyháznak tartoznak feltétlen engedelmességgel – tettem hozzá magamban. És a legszebb az volt, hogy nem éreztem erkölcstelennek az ügyet. Azok a szerencsétlenek a mi tudásunk segítségével talán emberibb életet fognak élni.
- A püspök úr és Albert tábornok egyezsége szerint a barbárokat nem fogjuk erőszakkal téríteni – ezt lemondó hangsúllyal mondta, mint akinek nem tetszik az egyezség. – Megígértük és így is lesz. De el kell érnünk, hogy megtérjenek. Önként. Ezért gyógyítani fogunk. Visszük az orvosainkat meg az összes nélkülözhető gyógyszert és meggyógyítjuk a náthás, a rühes meg a bélférges keltákat. Akik ezért nekünk lesznek hálásak. És Krisztusnak.
Elégedetten horkantott a mondandója végén és újra körmeinek csodálásába merült.
Ezek a párbeszéd járt a fejemben, amikor a kórház folyosóján a kötözőből Júlia kórterme felé ballagtam. Minden másnap kellett jönnöm, mert a vállsebem, amit Csentőfán szereztem, nem igazán akart rendbe jönni.
***
Az éjjel jókora hó esett és reggelre jótékony hólepel takarta el a város üszkös sebhelyeit. A várhegyről szép kilátás nyílt a városra. Szerettem a havas várost. Ártatlannak és érintetlennek tűnt. Tiszta volt és nyugodt. Az utcák nyomvonalát csak a házsorok alapján lehetett megsaccolni, mert az utakat persze nem takarították. Kémények füstje emelkedett mindenfelé, a Dunán három kishajó dohogott felfelé, hátuk mögött piros bóják sora mutatta a hatalmas merítőháló vonalát. A parton pár lovaskocsi ácsorgott, várták, hogy a hálókban vergődő több mázsa halat a kocsikba terített szalmára lapátolhassák és bevigyék az elosztóhelyekre. Meg persze hozzánk is. Az utóbbi időben rengeteg halat ettünk, ebből az egy állati fehérjeforrásból kiapadhatatlan volt a készlet, hála a Dunának, amely tisztán és égszínkéken hömpölygött a város alatt. Nagyon úgy nézett ki, hogy ennek köszönhetően nem halt még éhen túl sok ember.
Messze a folyó túlpartján látszott Contrastrigonium* - a Mária Valéria híd csonkjának képzeletbeli meghosszabbított vonalában a sacco utáni napokban létrehozott hídfőállás – egyik fatornyán lobogó zászlója. Maga a hídfő csak egy ötvenszer ötven méteres, kihegyezett cölöpökkel körbevett sündisznóállás volt, félig-meddig emberi tartózkodásra is berendezett három fatoronnyal, amelyekben egy-egy géppuska várta a meggondolatlan keltákat. Az innenső parttal csak egy drótkötél-vontatású komp kötötte össze, amin napjában kétszer küldték oda-vissza a küldeményeket: katonát, lőszert, fegyvert és élelmiszert.
Négyen sétáltunk a garázs felé, talpunk alatt recsegett a friss hó. A mára kiírt dzsip már ott várt minket az udvaron, felmálházva, feltankolva és felfegyverezve. Ha jól láttam eredetileg egy Nissan Navara lehetett, amelyen alkalmaztak némi változtatást, a platóján ott meredezett egy kövér géppuska. A kocsi kerekein vadiúj hóláncok voltak, az egész vas masszív darabnak nézett ki. A kocsi mögé egy kisebb utánfutót kötöttek, azon volt a csentőfaiaknak szánt adomány. Mi más lenne, mint ötszáz kiló hal – gondoltam vigyorogva. Felhajtottam a ponyvát és ijedten vissza is kaptam a kezem.
- Na mi az, Salvator – szólalt meg Somosi, az egyik társam. – Betojtál egy haltól?
A ponyva alatt egy rohadt nagy viza feküdt a platón, óriási ostoba és nagyon halott halszemével pont rám bámult, kirázott tőle a hideg. Soha nem láttam még ilyen halat „élőben”.
- Lemérték, 480 kiló, van benne vagy ötven kiló ikra, azaz kaviár – szinte vártam, hogy Somosi megnyalja a szája szélét, olyan hangsúllyal mondta ezt.
- Mást is viszünk? – kérdeztem Somositól.
- Konzerveket, száz kiló sót, húsz doboz inzulin-ampullát. És egy kispapot. – Bökött a székesegyház kapujában feltűnő feketruhás pap alakja felé. – Reméljük, őt nem eszik meg…
Somosiban egy dolgot nem bírtam, a humorát, pontosabban annak tökéletes hiányát. Egyébként jó gyerek volt, a lövészdandárban szolgált az események előtt. A másik kettő is lövész volt, csak én lógtam ki a sorból a rendőr múltammal. Igaz, az már olyan volt, mintha sose lett volna. A százados szerint a püspök elvárta, hogy a század legyen a legjobban képzett alakulat a városban. Ennek értelmében a kiképzésünket sem bízták a véletlenre, igaz a tananyag a körülményeknek köszönhetően kicsit kibővült. Az alakizás mindennapos rutin volt, a fegyverkezelés szintén. De a lovaglás, a vadak megnyúzása és a hogyangyújtsunktüzetasemmiköze
Lovagolni utáltam. Lovat eddigi életemben csak a sakktáblán láttam… Összetákoltak egy kis lovardát a palota mellett, ahova összegyűjtöttek pár gazdátlanná vált lovat. Szereztek hozzá lószerszámot, meg a szükséges kellékeket, amelyeknek még a nevét se tudtam. A lovászok környékbeli suhancok voltak, aki a jó ellátás miatt örömmel vállalták akár azt is, hogy a lóállásban kell aludniuk. Végül pár esés és zúzódás után sikerült elérnem, hogy viszonylag stabilan tudtam ülni a nyeregben és a ló is engedelmeskedett az akaratomnak. De szó sem volt felhőtlen vágtázásról, csak ültem, mint egy darab fa a nyeregben. És amikor végre leszállhattam a lóról, úgy éreztem, hogy a tökeim szétmorzsolódtak, a derekam elporladt, és a combizmaim szét akarnak szakadni.
Az adományozó utakra szerencsére kocsival mentünk, bár hallottunk róla ezt-azt, hogy nem lesz már sokáig így, mert az üzemanyagkészletek eléggé megcsappantak. Ezt eddig nem vettük észre. Tankolni eddig egy kúthoz jártunk, kis benzinszivattyúval nyomatták az anyagot át a kocsikba.
A papunk időközben megérkezett. Csak egy kis kézitáskát hozott magával és szótlanul nézte a készülődésünket. Fiatal srác volt, a csentőfai pap mellé szánták segítőnek. Főleg temetni, mert az ottani pap félt, hogy a sok öreg notórius temetéslátogató tüdőgyulladást kap a szeles temetődombon. Meg akarta gyorsítani a sajnálatosan megszaporodott temetéseket, hogy az öregek kisebb eséllyel legyenek a következő páciensek a ravatalozóban.
Végigcsekkoltuk a fegyverzetet, a kocsit, a vontatmányt és elindultunk. Somosi vezetett, én ültem mellette, hátul a pap a két katona között nyomorgott. A városból kiérve érintetlen hómezőn találtuk magunkat. A havas tájon csak a fák és bokrok voltak feketék, mint egy-egy szépségfolt, de ezeken kívül vakítóan fehér volt a táj. Az utat csak a széljelző oszlopok segítségével találtuk meg, előttünk senki sem járt erre, mert nem volt kitaposva a keréknyom. Lassan mentünk, takarékoskodtunk a naftával és nem akartunk leesni az út menti árokba sem. Dorog előtt a szokásos EÁP-nál csak intettek nekünk a hóálcába öltözött őrök, a kocsi zöld motorháztetején messziről virított a ráfestett fehér feszület és az antennán is ott csattogott a menetszélben a sárga-fehér zászló, ami a létező legjobb belépési engedély volt. Átvágtunk a városon, ami nem látszott annyira leharcoltnak, mint Esztergom, igaz itt nem volt ostrom. Embert elvétve láttunk, azok is jól megbámultak minket. A város után a hóval befújt útirányjelző táblánál balra fordultunk és ráhajtottunk a 10. főútra, azaz a hómezőnek arra a részére, ami a széljelzők szerint út volt. A csentőfai leág a térkép szerint egy kilométerre volt, amikor észrevettünk egy kocsit velünk szemben. Ahhoz képest, hogy mekkora hó volt és mennyire nem látszott az út, nagyon gyorsan közeledett. Amikor már elég közel volt, láttam, hogy a vezető keményen küzdhet, mert a terepjárójának fara folyamatosan ide-oda kitört, ahogy a kerekek éppen tapadtak, vagy megcsúsztak a havon. Somosi levette a lábát a gázról, a motorfék szinte azonnal teljesen megfogta a kocsit, alapjáraton gurultunk, amikor a másik mellettünk éppen, hogy elcsúszott. Csak a sofőr volt benne, aki zilált fejjel tekergette a kormányt és közben állat módon nyomhatta a gázt, mert a hajtott kerekek szinte folyamatosan kipörögtek.
- A kurvaanyádat te köcsög! – tört ki Somosiból a XXI. század városi vezetőjének alapreakciója.
Ahogy a kocsi után néztem, láttam, hogy a hátsó szélvédője hiányzik és a kasztni tele van golyószaggatta lyukakkal.
- Ezt szétlőtték! – kiáltottam Somosinak, aki erre felgyorsított, mert a kanyarban már feltűntek Csentőfa első házai. Ha a fószerre rálőttek, akkor az valószínűleg ott történt. Hallottam, hogy hátul a srácok csőre vágják a fegyvereiket. Én is felvettem az ülés és a váltóbox közé beszorított AMD-t és kibiztosítottam, majd csőre tettem.
A falu már csak ötszáz méterre lehetett, amikor egy kidőlt fa állta el az utat. A velünk szemben elhajtó fazon ismerhette az akadályt, mert a hóban látszott, hogy jó nagy ívben kikerülte. A nyomait követve ez nekünk is sikerült. Beestünk a faluba, fel sem tűnt, hogy nincs őrség az úton, a falu temploma felé vettük az irányt, befordultunk balra, amikor belénk szállt egy másik kocsi. Előtte a szélvédőnk berobbant, még láttam, hogy a lemenő nap vörösre festi az eget, utána a bal vállamba élesen belemart a fájdalom, ahogy az öv megfeszült rajtam. A kezemből kiesett a fegyver. Rendőrkorom „perverziója” volt a biztonsági öv – túl sok balesetes hullát láttam, akik nem kötötték magukhoz a kocsijukat. A másik kocsi a bal első kerék előtt talált el minket, hatalmasat nyekkent a kocsiszekrény, az egész vas megemelkedett, felágaskodva megpördült és egy óriási dördüléssel orral belecsapódtunk az út mellett álló parasztház oldalába. A fejem ide-oda csapódott, de az öv megtartott. A falból nagy darabok estek a kocsi motorháztetejére, a motor lefulladt és egy pillanatra csend lett. Aztán hátul a pap és a másik kettő bajtársam jajveszékelni kezdett, Somosi mellettem csendben lógatta a fejét, az indítókulcsot kereste, pedig az a helyén volt. Bal kézzel felé nyúltam, de a mozdulat felénél elakadtam, mert olyan fájdalom szúrt a vállamba, hogy majdnem magam alá piszkítottam. Kicsit kitisztult a fejem és észrevettem, hogy Somosi legfeljebb a fél agyát kereshetné az indítókulcs környékén. Szét volt lőve a feje bal oldala, a vörös naplemente meg legfeljebb a szemembe csapódó vére lehetett, mert még dél sem volt és merő vér voltam. Jobb kezemmel kioldottam a biztonsági övemet és ráfogtam az ajtónyitóra, ami persze nem engedett. Két-három rúgással harminc centire sikerült kinyitnom az ajtót, kipréseltem magam és a fal romjai között kibotorkáltam az utcára. Fegyveresek vettek körbe. A taktikai övemből a másodperc töredéke alatt kikaptam a Parát és egy mozdulattal csőre kúrtam.
- Hátra, hátra! – sikítottam fejhangon és vadul kaszáltam a fegyverrel. – Le a fegyvereket a földre!
- Nándi, Nándi! – valaki a nevemen szólított. Ezen a földön még senki sem szólított így. – Nándi, ne csináld!
Kitisztult a fejem, észrevettem az öreget, akivel még a pályán futottam össze az első éjszakán. Úgy rémlett, hogy évekkel ezelőtt volt. A ladás kisöreg, Feri bácsi volt az.
Leeresztettem a pisztolyt, mire az öreg odalépett hozzám, átkarolt és csitítgatott. A több fegyveres két kézzel kezdte lebontani a falba ékelődött kocsi körül a házfal romjait.
- Baj van, Nándi – mondta az öreg, mikor látta, hogy viszonylag megnyugodtam. – Megtámadtak bennünket, de nem a kelták.
A két társamat és a papot nagy nehezen kibarmolták a kocsi romjaiból, elég rosszul néztek ki, de éltek. Somosi halott volt. Meg még vagy két tucat falusi, közöttük gyerekek is. Azt mondták, hogy valami túszejtők voltak a támadók és tárgyalás helyett lövöldözés tört ki. A faluban található összes benzint felrakatták velük a két kocsira, amivel menekültek, sőt kocsijuk sem volt több itt a faluban. A falusiak teljesen transzban voltak, használhatatlannak tűntek. A fél VB halott volt, vagy gyászolt valakit. Nem volt döntés- és cselekvőképes ember a közelben.
- Nándi, tud maga lovagolni? – kérdezte az öreg hirtelen.
- Mostanában sokat gyakoroltam – mondtam óvatosan. – Miért kérdi?
- Én lóval jöttem, öreg hátas, de elviszi a világ végére is. – mondta az öreg. – Arra gondoltam, hogy talán utánuk lehetne menni.
- Lóval kocsik után? – néztem rá hitetlenkedve. – Most viccel?
- Dehogy fiam. Ekkora hóban, utak nélkül egy hátassal jobban boldogulhat, mint kocsival. Mehet vele akár toronyiránt.
Így történt, hogy Feri bácsi szürke hátasán elügettem a faluból és mentem északra, toronyiránt, hátha elébe vágok a rohadékoknak. Előtte a bal vállamra jókora szorítókötést tetettem, mert azt nem a biztonsági öv, hanem egy acélmagvas 7,62-es lövedék tette gallyra. Csontot vagy eret nem ért, jött és ment, de eléggé vérzett így is. És mocskosul fájt.
A lovam erőlködés nélkül gázolt a hóban előre, nekem meg a szemem majdnem kifolyt, úgy kémleltem a fehér hómezőt. Beugrott gyerekkorom kedvenc filmjének, a Birodalom visszavágnak egyik jelenete: a Hoth rendszer jégholdján tantuinozó Skywalker kapitány. Most valahogy nem rajongtam annyira a filmért.
Nem az út vonalvezetését kísértem, hanem északnak mentem, bíztam abban, hogy valahol a jobbkéz felől lévő úton talán meglátok egy elakadt járművet, de sehol semmi sem volt. Előttem egy kisebb hegyféle magasodott, rajta a fák fenyegetően meresztették fekete, kopasz ezerujjú karjaikat az égnek. Felkaptattam az oldalán, és egy vadcsapáson átértem a túloldalára. Az alattam elterülő fehér hómezőn egy apró pontot láttam mozogni észak felé. Egy ember volt. Vágtára ösztökéltem a lovat, ami megtáltosodva zúgott lefelé a hegyről, alig győztem kapaszkodni a gyeplőbe. Amikor már elég közel voltam hozzá, a Parából egy figyelmeztető lövést nyomtam az égbe. A nyílt síkon éleset csattant a lövés. Az emberem megriadt, hátrafordult, de ebben a pillanatban az öreg lova szó szerint legázolta őt. Megrántottam a gyeplőt, a ló majdnem ledobott, akkorát fordult alattam. Előttem mozdulatlanul feküdt a hóban egy katonai tereptarka ruhába öltözött és egy AMD-vel felfegyverkezett fazon. A lovam orrából dőlt a pára, orrcimpái remegtek és nagyokat dobbantott. Nekem a szívem vert hasonlóan, még a derékfájásomat is elfelejtettem a nagy vágtázásban. Álltam az ember felett, de az nem mozdult. Azt láttam, hogy él, mert lélegzetvételnél pára szállt fel a feje előtt. Két-három perc múlva lekászálódtam a lovamról, odaóvatoskodtam a taghoz. A jobb lábamat a hasa alá csúsztattam és a hátára fordítottam. Középkorú férfi volt, rövid, fekete tüsifrizurával. Bal füléből szivárgott a vér, szeme csukva volt, de mélyen lélegzett. Nagyon úgy tűnt, hogy a lovam széjjeltörte a koponyáját. Elvettem a fegyverét, a tárban 12 lőszer volt, megszaglásztam a fegyver csövét és éreztem rajta a megégett fegyverolaj és a lőpor jellegzetes szagát. Nemrég ezzel a fegyverrel lőttek. Átkutattam a zsebeit, de semmit sem találtam. Nagy nehezen felfektettem a nyeregre keresztben a szerencsétlent, a lábát és a kezét a ló hasa alatt a derékszíjával összekötöttem. Megragadtam a lovam kantárját és elindultam előre. Nem messze házakat láttam, amelyek kéményei felett fekete füst szállt fel. A falu – a helységnévtábla szerint Tát – előtt a szokásos vashordós EÁP-nál nem akarták elhinni, amit láttak, de a fehér keresztes karjelzésem és a püspöki menlevelem meggyőzte őket és riasztották a helyi VB egyik tagját, aki rádión szólt a katonáknak. Ezek húsz perc alatt kiértek a helyszínre, és amikor elmondtam a Csentőfán történteket, azonnal beriadóztatták az összes környékbeli egységüket. Az emberemet szó nélkül feldobták egy terepjáró platójára és elszáguldottak vele.
Estére már Esztergomban voltam, a főorvos varrogatta a kis lyukat a vállamon és szerencsésnek tartott, hogy ennyivel megúsztam. Szerencsés… Végülis ma csak egy bajtársam halt meg mellettem, kettő másik súlyosan megsérült és láttam egy falut, ahol több halott volt a templom előtti téren, mint élő. Ha ez a szerencse, nem szeretnék szerencsétlen lenni.
***
Júlia ma is úgy ült az ágyában, ahogy már hetek óta szokott. Az ápolók néha felsegítették és körbesétáltatták a kórteremben, de ideje nagy részét az ágyban töltötte. A testét borító sebek és fekélyek nagy része teljesen begyógyult, pár kilót is sikerült visszaszednie, de a püspök kérésére – ami valójában utasítás volt – a főorvos nem rakatta ki a kórházból. Gondját viselték, és a papok sem zaklatták már minden nap.
Kihúztam az ágya alól a stokit és leültem mellé. Barna szemeivel rám nézett, ahogy szokott és elmosolyodott. Tenyeremmel egy kis csokiszeletet nyújtottam felé, amit félénken elvett és megevett. Szerette a csokit. Tulajdonképpen, ezzel az egy dologgal tudtam vele kapcsolatot teremteni.
- Koszon-nom – suttogás ütötte meg a fülemet. Elkerekedett szemmel és leesett állal meredtem a lányra. – Koszon-nom. Pap jon, mond.
Júlia megszólalt és magyarul próbált beszélni. Papot kért, akivel beszélhet. Természetesen felbolydult az egész kórház, amikor kirohantam a kórteremből, hogy szóljak a papoknak. Aztán maga a püspök jött a lányhoz. Júlia latinul, lassan és tagoltan beszélt a püspökkel, aki csak néha kérdezett közbe. A püspök az egyik titkárának diktálta a lány által elmondottakat, én pedig éberen figyeltem minden szavára. Megengedte, hogy ott legyek, elvégre a lányt nekem köszönhette.
Júlia egy bizonyos Quintus Barbus Cornelius nevű római patrícius harmadik, legkisebb lánya volt. Apja a consul, Tiberius Coruncanius legátusa volt, aki észak-Itáliában az etruszkok, majd a kelta-gall szövetségesek ellen harcolt. Lányai néhány lovag társaságában április elején éppen meglátogatták apjukat annak táborában, amikor a kelta tectosagusok egyik serege lerohanta őket. A csata hevében a lányról teljesen elfelejtkeztek, akit egy kelta harcos magával ragadott és elhurcolta a törzséhez. Júlia az ágyasa lett a harcosnak. Később elmondta nekem, hogy nem az erőszaktól rettegett – azzal minden nő tisztában volt, hogy az ellenség meg fogja erőszakolni –, hanem attól, hogy teherbe esik. A római nők összes praktikáját bevetette, hogy ez ne történjen meg és úgy tűnt, hogy sikerrel járt. A barbár nem sokáig lelte kedvét a római lány által nyújtott érzéki örömökben, és az ágyából az asszonyai közé száműzte. Júlia igazi kálváriája itt kezdődött – a nők gonoszabbul elbántak vele, mint a férfi. A legalantasabb házkörüli munkákra fogták be, éheztették és verték, a disznók között aludt és velük kellett megküzdenie az ételmaradékokért. Ezek a körülmények a nem ehhez szokott római nemeslányt rövid idő alatt teljesen tönkretették, nem volt neki már sok hátra, amikor az egész kelta tábor felkerekedett, hogy megtámadják Esztergomot. Mert a kelták az egész törzset hozták, csak a jószágokat és az aggokat hagyták a túlparton, hogy azok majd csak a csata után jöjjenek utánuk át az elfoglalt városba. És utána induljanak tovább délre valahová a folyó mentén.
Júlia akkor szökött meg, amikor Piluval a keltákat szétlőttük az utcában és páran kirohantak erre a házból is. Júlia is közöttük volt, aki a nagy kavarodásban gondolt egyet és megszökött. Egy kocsi mögött kushadt le, látta, hogy végzünk a keltákkal, és hogyan rohanunk a többi után az utcában. Aztán felnézett és a hold fényénél meglátta a templomot, amitől transzba esett. Ilyen épületet eddig csak Rómában látott, azt hitte, hogy valami ismeretlen római városba keveredett. Amikor felért a parkolóhoz, ahol rátaláltam, megpróbálta értelmezni a feliratot a templomon, de nem értette. Ekkor érezte azt, hogy végképp elveszett és összeomlott.
Amikor befejezte a mondandóját, Júlia lehanyatlott a párnájára, szemét lehunyta, csukott szemhéja mögül könnyek szöktek ki. A püspök hozzáhajolt és megcsókolta a lány könnyes arcát, aztán rám nézett.
- Most már biztosak vagyunk abban, amit eddig legfeljebb sejtettünk, Salvator – mondta komoran. Kezében volt egy kis könyvecske, azt lapozgatta, keresett benne valamit.
- Bíztam bennem, hogy a lány tudja majd, ki volt a consul Rómában és nem csalódtam. Itt is van – bökött az ujjával a könyvecske egyik lapjára. - Tiberius Coruncanius és társa, bizonyos Publius Valerius Laevinus.
- És a kis könyvem tud még valamit – mondta szinte csak magának. – Hogy mikor voltak ezek az urak consulok.
Súlyos csend ülte meg a szobát, nekem csak a vér dobolt a fülemben, halántékomon egy ér gyengén lüktetett. A titkár falfehéren ácsorgott a püspöke mellett, keze remegésétől zizegtek jegyzettömbje lapjai.
- Isten hozta Önöket Krisztus előtt 280-ban – a püspök arcán örömöt láttam, földöntúli boldogságot. – Van időnk felkészülni.
***
* Contrastrigonium – a nevet Esztergom középkori latin Strigonium nevéből és a folyó túlpartján a rómaiak által Contra előnévvel ellátott hídfők nevének mintájára képeztem.
Kommentek