Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

A pohár fenekén

2009.02.27. 13:00 | T1GRIS | 13 komment

Címkék: fegyver kelták triumpathor t1gris 2évad

Tekeredj már, te rohadék, morogtam a hátsó ülésen, de a gránát szárának menete sehogyan sem akarta elkapni a neki szánt vájatot. Ha közel érnek, nekünk annyi. Max két percünk lehet, amíg ők is kiszúrnak minket, bár a különös konvoj e pillanatban nem felénk, hanem a tisztás túloldala felé tartott. Onnan viszont erre kanyarodik az út... Először a katonai dzsipet kellene kilőnöm, akkor a Transit nem tudná kikerülni a roncsot a picsányi földúton, és ha mázlink van, még a bennszülöttek is szétszaladnak. A furgon utasait meg majd lefoglalja Téglás, amíg a másodikat betöltöm. De ha közel érnek... ehh, az szoros.

– Távolság? – kiáltottam előre Téglásnak.
– Még háromszáz.
Az jó, mindjárt megvagyok. Add, hogy legalább kábé találjam el a dzsipet... Te meg menj már rá, hogy baszódj meg! Ó, hogyaza, ezt nem hiszem el, ilyen szart gyártani!

Káromkodva hajítottam az ülésre a röptetőt, és a harmadik, egyben utolsó gránátunk felé nyúltam. A tábornok búcsúbulijáról megmaradt rakéta már az RPG vetőcsövében volt, de nagy szükség lenne erre a másodikra is. Anélkül csak a kézifegyverek maradnak, abból meg van a túloldalon is.

Na, ezt már szeretem. Teker, teker, teker, megvan. Kiszálltam, átvetettem a hátamon Téglás H&K-ját, és megragadtam az RPG-t meg a második rakétát.  Előre kell mennem addig a szikláig, úgy talán később szúrják ki a kocsit, és a helyzetünket is kevésbé fedem fel a lövéskor. Megvárom, amíg legalább százötven méteren belül érnek. Szélmérésre nem volt időm, de úgy látom, a szemközti fák tetejét egy kicsit mozgatja a levegő, távolabbra nem akarok lőni. De akárhogyan is nézzük; ha nem szaratjuk össze a keltákat az első robbanással, akkor halovány esélyünk sincs. Talán egyszer ha tudnék tárat cserélni, mielőtt keresztülrohannak rajtunk a lovasok. Az húsz plusz húsz lövés. Picsafüst.

Na, mindegy, ha meg kell lennie, legyen meg. Megfordulni úgysem tudunk a batárral ezen a tökig sáros szűk úton.

– Előremegyek addig a szikláig, te meg kuporodj fel a tetőre. Jól figyelj: kétszázon túl a tiéd minden, egyre jön a dzsip, addig neked hold van, utána viszont azonnal tüzelj, mert a füstöt ki fogják szúrni. Kettőre a Transit, onnantól már csak a közelit és biztosat, amíg vissza nem érek. Mehet?
– Mehet!

A szakállas öregember elővette a kockáit. A Nagy Rázópohárba még beledobált ezt-azt, válogatás nélkül, ami éppen a keze ügyébe akadt, ismeretlen halandókat és azok sorsait. Perverz izgalommal rázogatta a poharat, meg-megnyalta a szája szélét, aztán a pohár tartalmát egy sugaras felhőre borította. Letörölt a fehér szakállról egy nyálcseppet. Kedvenc játékát, a Kivel baszok ki ma?-t játszotta, természetesen egyedül. Szerette ezzel elütni az unalmas évszázadokat. Régebben még Ki nevet a végén?-nek hívták a játékot, de pár eónnal ezelőtt átkeresztelte, mivel rájött, hogy úgyis mindig ő nevet a végén, reszelős, hiénaszerű nevetéssel, ami közben néha még egy-egy merevedés is összejött. Tény, hogy az új elnevezés sokkal jobban visszaadta a játék lényegét. Az emberek nem akarnak többé ilyet játszani, panaszolták neki az angyalai néhány évezrede, azt mondják, nem értik a szabályokat. Kocsiversenyt akarnak nézni helyette és bort inni közben, meg egymással közösülni, és azt kérik, mindezt add meg nekik ma. Menjetek és mondjátok meg, szólt az öreg, hogy a szabályok túl bonyolultak nekik. Nem, ne is. Mondjátok inkább azt, hogy kifürkészhetetlenek. Igen, ez jó lesz, ezzel ellesznek újabb pár ezer évig. Most pedig hagyjatok játszani.
A magányos vénember ezúttal elégedetten legeltette szemét az előtte úszó felhőn; a kockák, érmék, kártyák, sorsok, emberek, szándékok, jövők, remények, esélyek úgy összekuszálódtak, mintha egy afféle giccses papírnehezéket rázott volna meg izomból, és abban nézné a kavargó műanyag hópelyheket.

 

– Ezek meg honnan a faszból kerültek ide? – kérdezte döbbenten Téglás, miután a legördülő sziklák morajlása elhallgatott. Helyét pár sebesült agóniája és lovak nyerítése vette át. A kövek épp akkor borotválták le a domboldal ázott növényzetét és a fél keltaságot, amikor nekiindultam volna, így most én is csak álltam dermedten.

A dzsip is kapott egyet. A katonák kiugráltak belőle, de rögtön dárdaeső hullott a nyakukba fentről. Nem töltött el nyugalommal, amit láttam; ki a tököm gondolta volna ezekről a félorkokról, hogy ilyen összehangolt támadásra képesek? Ez egy szabályos kelepce volt, kigondolt stratégiával. Eddig azt hittem, a barbár népek még ott tartanak, hogy ha kifestik a képüket és úgy rohannak frontális támadásra, akkor a Valhallába kerülnek. Persze, azok a vikingek. De biztos ezeknek is van valami ilyenjük.

– Beavatkozunk? – hangzott a Touareg tetejéről.
– Szerinted? – válaszoltam olyan hangsúllyal, hogy még véletlenül se lehessen kérdésnek érteni. A maradék kelta lovasok épp bemenekültek az erdőbe, amitől egyből nyugodtabb lettem. Most igazán nem volt okunk a kapkodásra. – Végignézzük – mondtam.

Eszem ágában sem volt háromoldalúvá szélesíteni a konfliktust. Pláne, amíg azt sem tudjuk, kik a harcoló felek. Nem volt tippem, miért támadják meg Morvai embereit a kelták, miközben azok szintén keltákkal korzóznak. Talán ők egy másik törzs voltak. Az már nem ért váratlanul, hogy a menetoszlopban vegyesen látok magyarokat és barbárokat, hiszen Morvai táborában is feltűnt egy kelta lovas. Gondolom, a néhai tábornok helyesen alkalmazta az „ellenségem ellensége a barátom” elvet, és erről a keltákat is meggyőzte, és az ő szövetségük révén akarta helyreállítani az erejét. Szerintem jól tettem, hogy kinyírtam, mert ez ritka beteg ötlet, ha engem kérdeznek. Ezek a katonák rádión már valószínűleg értesültek róla, hogy vezérük halott, így az is lehet, hogy már csak menekülnek a felelősségrevonás elől, a visszavágás szándéka nélkül. Mindenesetre azt biztosra vettem, hogy lázadókról van szó, hiszen délnyugati irányban haladtak, és nem nyújtották szervezett katonai egység benyomását.

Odalent újabb csapdába esett katona dőlt el, de társai összeszedték, úgy tűnt, mégsem sebesült meg súlyosan.

– Lemészárolják őket – szirénázott Téglás sürgető hangon.
– Látom – nyugtáztam.

Miért, mi talán nem ugyanezt terveztük? Akár még örülhetnénk is. Akadt azonban egy tényező, ami miatt mégsem örültem felhőtlenül. A leosztott lapokkal csak annyi gondom volt, hogy nekünk mindenképpen észak felé kellett tovább haladnunk. Ha meg is tudnánk fordítani valahogy az autót, újra Szár felé kerülni már nem lenne elég benzinünk. A dombon túl pedig nem tudjuk, hány kelta van. És azt sem, hogy ha itt most győznek, merre mennek tovább. Márpedig magyarból lehetnek előttünk „jó” meg „rossz” magyarok is, keltából viszont csak egyetlen fajtát ismerek... És közülük is leginkább a halott keltát kedvelem.

Be kellett látnom, akármennyire szeretném, ez nem az a helyzet, amikor az összes lehetséges kimenetelt végig tudom számolni. Ezt most ösztönből kell megoldani, időkérésre nem volt lehetőség. Döntöttem: nem örülnék, ha trükkös keltáék jönnének ki ebből győztesen. Lehet, hogy rábaszunk, de most ez tűnik a jobb alternatívának.

Leengedtem a távcsövet a nyakamba, és tenyérrel rácsaptam a kocsi tetejére.
– Rendben, bedobjuk magunkat. Fedezz!

Kinyitottam a terepjáró ajtaját, hogy arra támasszam a vetőcső száját. A szomszédos domb több mint kétszáz, sőt, talán háromszáz méterre is lehetett, kellett valami stabilizátor. Szerencsére elég nagyjából eltalálnom a dombtetőt, egy apróbb célpont ellen ilyen távolságból már kevés sanszom lenne. Hej, most milyen jól jönne a repeszgránát, amit Morvaira pazaroltam – az, akárhol találnám el, leborotválná az egész dombot. De azért a kumulatív töltettől sem csak prüszkölni fognak.

* * *

Na most jön a necces része.

Gyors megbeszélés után az üres RPG-t a hátsó ülésre dobtam, és elindultam lefelé az ösvényen. A H&K-val folyamatosan célra tartottam, majd úgy százméternyire az összeroncsolt terepjárótól jobb kezemmel fejmagasságba emeltem a puskát.

A katonák egy része két sebesült társuk körül sürgölődőtt, egy kisebb csoport pedig a dzsip mellett verődött össze. Az erdőből elkezdtek visszaszivárogni a kelták is – nyilván ezek „saját kelták” voltak, ha van ennek a megfogalmazásnak bármi értelme. A kocsinál állók hevesen gesztikulálva vitatkoztak, majd a férfi, akit a parancsnoknak gondoltam, kivált a csoportból, kézmozdulatára a többiek letették a fegyvereiket, két honvéd kivételével, akik védőállást vettek fel az erdő felé fordulva. A parancsnok egy vérző orrú katonával az oldalán elém jött pár lépést.

Lassítottam a lépteimen és leengedtem a fegyvert magam mellé. A közeledő férfi egy fehér kereszttel díszített rohamsisakot viselt, pereme alól barna szempár pislogott kifelé. Nyúzott volt és borostás, de az egyenruhája mégis tökéletes rendben állt rajta. Ellentétben egy lépéssél mögötte haladó társával, akinél gyűröttebb katonát én még életemben nem láttam. Menet közben zubbonya ujjával törölgette a vért felszakadt orrnyergéről, és látványosan nem akart ott lenni, ahová éppen tartottak. A magasabbik katona szólalt meg először.

– Nem igazán ilyennek képzeltem egy őrangyalt – az ürgének volt lélekjelenléte mosolyogni, ez pozitív. – Szomodi Nándor törzszászlós, az 1. Expedíciós Ezred 1. Vegyes Felderítő Századának parancsnoka.
– Sziasztok. Szűcs János – bólintottam. – A környéken vadászgatunk.
Félig hátrafordultam a Touareg felé és jól láthatóan bólintottam Téglásnak. Ő feltápászkodott a terepjáró mellett felvett lőhelyzetből és beszállt a sofőrülésre.

Expedíciós ezred, felderítők... Ezek szerint az egység mégsem Morvai egyik leszakadt hátvédje?

– Ahogy a felszereléseteket elnézem, nem seregélyre – a férfi állával a közeledő Touareg felé bökött, nyilvánvalóan a rakétavetőre célozva.
– Tudod, hogy van ez, az ember tegyen meg mindent a biztonságáért – vigyorogtam. Szomodi bemutatta a helyettesét, Csikós Mártont. Téglás közben leállította a kocsit, és odalépett hozzánk. – A társam, Szűcs János.
A parancsnok felhúzta a szemöldökét, de úgy tűnt, inkább jól szórakozik, mintsem ideges lenne, amiért hülyére vesszük.
– Nagy a rokonság?
– Igyekszünk összetartani.
– Jó, ahogy akarjátok. Nem szeretnék udvariatlan lenni azokkal az emberrel, akik megmentették az életünket, úgyhogy mondjuk, hogy nem kérdezősködöm.
– Rendben, mondjuk. Mi volt ez a cécó?
– Huhh... hát, a lényeget láttátok. Az előzményeket meg, ha érdekel, majd elmondom a faluban. – Hátranézett a dzsip felé, majd folytatta: – Ööö, akarom mondani, ez a dög nem biztos, hogy hazamegy saját lábán, úgyhogy ha a feladattal végeztünk, megköszönném, ha néhányunkat majd visszavinnétek a faluba.
– Falu? Úgy érted, egy kelta falu?
– Aha. Elvégre ezért vagyunk expedíciós század.

Nahát, valami ilyesmit akart Albert is bízni rám. De nem gondoltam, hogy már vannak ilyenek.

– Te pap vagy?
Először nem értette a kérdést, aztán elmosolyodott.
– Ja, a kereszt? Nem, nem vagyok pap. Keresztes voltam. Mi voltunk Esztergomban a püspök alá rendelve, innen a hívójel meg az egység jelzése.

Átnéztem a katona válla fölött: – Súlyosak a sérültjeitek?
Szomodi megfordult, és elindult visszafelé, szavait hátrafelé intézte.
– Három könnyű és két súlyos. A rohadékok szépen oldalba kaptak minket.

Odaértünk a csoporthoz, ahol három katona térdelt a sáros vízben sebesült társuk mellett, akit lázas igyekezettel kötözgettek. A Transit és a dzsip között félúton heverő másik test mellett már nem tüsténkedett senki, a katona zubbonyát az arcára borították. Ez a szerencsétlen sem fogja sokkal tovább húzni. A befúródó dárda eltörte a fiatal srác bal kulcscsontját, az egyre újabb rétegekben rápakolt nyomókötést pillanatok alatt vastagon átitatta az artériás vér. A fiú szederjes ajkakkal vacogott, de eszméleténél volt. A parancsnok is melléjük hajolt és megfogta az egyik elfehéredett kezet.
– Menthetetlen – mértem fel a sebesült állapotát.
– Szegő honvéd az egyik legjobb emberem – Szomodi felnézett rám, őszinte fájdalmat láttam a szemében.
– Attól még meghal – vontam meg a vállam.
A tisztnek megvillant a szeme, és úgy tűnt, valamit mondani készül, de végül visszanyelte. Jóvanna, bazmeg, ne rám legyél dühös, nem én basztam bele egy dárdát a srác vállába... Nem szeretem az olyan hivatásos katonákat, akik túlmisztifikálják a halált.

Lassacskán már vagy húsz bennszülött vett körbe minket. Korábban nem volt alkalmam ennyi ideig megfigyelnem – élő – keltákat. Ilyeneket meg pláne nem. Szinte mindegyiken viselt magán valami oda nem illő újkori ruhadarabot, leginkább katonai göncök házilag készített másolatait. Szomodi odalépett az egyik alacsony, szakállas figurához, és valami olyasmit mondott neki, vagy inkább kérdezett tőle, hogy „Gadifor, varí”, mire amaz gurgulázott egy sort, és az ösvény erdő felőli végére mutogatott. Néhányuk elkezdte a lovak hátára fektetni a kőgörgetegben elesett társakat, és összeszedték a fegyvereket.

A parancsnok közben elmondta a további terveit. Eredetileg azért indultak el a faluból, hogy levadásszanak valami kelta papot meg az embereit, akik elhurcoltak három magyart. Innentől már világossá vált, mit láttunk korábban Téglással a másik völgyben, úgyhogy elmondtam a srácnak, hogy már nem kell sietniük.

– El kell fogni a druidát – kötötte az ebet a karóhoz. – De ezzel a kocsival nem tudunk továbbmenni.

No igen, ez látszott szegény kőmorzsolta dzsipen. Bár a futóműve nem sérült meg, a kerekek el tudtak fordulni, a motort az istennek sem sikerült beindítaniuk a katonáknak. Ez persze mind nagyon sajnálatos, de mi közöm hozzá? Ez egy tipikus MVP*.

Téglás persze rögtön ajánlkozott, hogy segít keltát ölni. (Ez jellemző, ilyenkor rögtön előjön belőle a sport szeretete, arra bezzeg nem tudtam rávenni, hogy eljárjon velem futni reggelente. Mármint, amikor még tudtam futni.)

– Nem kell velünk jönnötök. Elég, ha a kocsit kölcsönadjátok – noszogatott tovább a katona.
Na peersze! Máris, csak előbb teletankolom és lemosom az ablakait. Seggfej.

De azért visszafogottan viselkedtem, és az első ösztönös reakcióm, vagyis Jörg Jörgensen legendás szavai** helyett csak annyit válaszoltam, hogy inkább elvisszük őket. Egye fene, ha Téglás még egy kicsit sznájperkedni is akar, abban is benne vagyok, de ha lehet, én inkább ki sem szállok a kocsiból. Ennyi kerülő végül is még belefér, és ha tényleg van a közelben egy falujuk, akkor, gondolom, legalább egy normális vacsorára számíthatunk cserében. Lassan már lábremegést kapok a sóletkonzervtől.

 

* Másvalaki Problémája. Egy speciális erőtér, amelynek Douglas Adams író a Galaxis útikalauz sorozat harmadik, Az élet, a világmindenség meg minden című kötetében írja le a működését: „Az MVP olyasvalami, amit nem láthatsz, vagy nem látsz, vagy az agyad nem engedi, hogy lásd, mert azt hiszed, hogy nem a te problémád. Az agy egyszerűen kihagyja, olyan ez, mint a vakfolt. Még ha direkt ránézel, sem fogod észrevenni, hacsak egészen pontosan nem tudod, mi az. Csupán abban bízhatsz, hogy véletlenül észreveszed a szemed sarkából.” A regényben egy egész stadionnyi ember elől rejtettek el sikeresen egy fejjel lefelé álló olasz étterem alakú űrhajót egy MVP-pajzs segítségével.

** Jörg Jörgensen: svéd váltókezelő, akinek mindkét kezét és mindkét lábát lecsapta a stockholmi gyors. Az eset után így kiáltott fel: "hát a faszom nem kéne?"

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr73969566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szakyster 2009.02.27. 14:05:04

Nagyon kiváncsi vagyok erre Nándi szemszögéből is :D:D:D:D

Harkaly 2009.02.27. 14:21:17

Aha. Szoval ezert kerult le Triumphator novellaja... Azert vannak elteresek :-)

T1GRIS 2009.02.27. 14:23:47

*Szaky nem röhög!* :PPP
Bocsi, elkevertük a sorrendet, így következnek időben.

Szakyster 2009.02.27. 14:29:41

Uram, elnézést, Uram! Kérek engedélyt meghunyászkodni!

(F)ordító · http://aztirjaa.blogspot.hu/ 2009.02.27. 15:51:12

volt egy kis szakadás a téridő-kontinuumban...
nem is tudom, feltöltsük-e még egyszer.

T1GRIS 2009.02.27. 15:56:31

Jaaaj, de átlátszó!!! :)))
:P

Szakyster 2009.02.27. 16:16:21

Ez lehetne az "elveszett fejezet" és később majd a gyűjtők milliókat fognak adni érte :)

T1GRIS 2009.02.27. 16:23:56

Én azt már megírtam még tavaly.

T1GRIS 2009.02.27. 16:24:28

...csak elveszett. :DD

WToma · http://lazalom.blog.hu 2009.03.04. 15:52:56

Azért azt nem gondoltam volna, hogy Tigris szabadidejében az Útikalauzt olvasgatja. Most nagyot nőtt a szememben. :)

T1GRIS 2009.03.04. 19:55:43

Azért, aki hat különböző nyelven feltalálja magát több-kevesebb sikerrel (ld. adatlap), az eleve nem lehet egy Maunikashow-célcsoport, nemde? ;))

Óva intenélek attól, hogy alábecsüld Tigrist - ő nem azért lett alvilági figura, mert máshová nem vették fel (hehe, új értelmet adtam a "kényszervállalkozó" szónak :D), hanem, mert tökéletesen hiányoznak belőle a morális gátak. (Mármint a társadalmi konszenzus alapján elfogadottak - neki is van azért szabályrendszere, de az egy átlagember számára értelmezhetetlen.)

WToma · http://lazalom.blog.hu 2009.03.04. 21:19:11

Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem. (Sőt, a legjobb, ha ő maga is távol áll tőlem, így nagyobb biztonságban érzem magamat :))

Az Útikalauz azért volt nekem fontos momentum, mert az egyik kedvenc könyvem, az életemben előforduló szituációk többségére sikerrel ráilleszthető valamelyik része, és ez ha megnyugvást nem is hoz, egy szarkasztikus vigyort bármikor az arcomra csal.
süti beállítások módosítása