Hajnal felé a hörgés már elviselhetetlenné erősödött. Felálltam, és odaléptem a rómaihoz. A tűz fényében ijesztő volt az arca. Leguggoltam, és belenéztem a szemébe. Mondani akart valamit, láttam rajta. Moccant a keze, az enyém után kapott. Előbb nem értettem, mit akar. Aztán rájöttem.

Még egy órát tépelődtem. Erős volt a kísértés, hogy felüljek a lóra, és otthagyjam. Pár héttel későbbi énem ezt már gondolkodás nélkül megtette volna, de akkor még erősen éltek bennem a huszonegyedik századból magammal hurcolt sztereotípiák. Az emberiesség illúziója, és a félelem mindennel szemben, ami természetes. Mint például a halál. Egy igazi huszonegyedik századi ember ilyenkor mentőt hív, és azzal a boldog tudattal zárja le az esetet, hogy lám, segített valakin. A szerencsétlen pedig kórházba kerül, ha szerencséje van, megmentik, és élhet egy életen át félemberként, valahogy összefércelt torokkal. Az orvosok is boldogok, mert lám, milyen hatalmas az emberi tudomány!  Egy olyan valakit, akit halálra ítélt a sorsa, megmenthet minden áron. Az mindegy, hogyan él tovább, de él, és ez eredmény. Az emberiségnek, a tudománynak, javítja a statisztikát, tananyag lesz a sebészeti tankönyvekben, hogy még több ilyen szerencsétlent lehessen életben tartani. Ha meg nem éli túl? Akkor sincs nagy baj. Vérből és mocsokból kimosdatva hal meg a szerencsétlen, fehér párnák között, gépekre kötve. Aztán a hullát elviszik, krómacél tepsikben tárolják, csillogó-villogó, tisztára pucolt csempével falazott termekben. Nincs vér, nincs mocsok, nincs rothadó hulla szaga. A folyamat végén pedig diszkréten eltüntetik a holttestet, hogy be ne szennyezze a nagyszerűen működő világot. Így működött a harmadik évezred, amelyből ide csöppentem. Ide, ahol a megnyúzott fej, a kibomlott zsigerek, és a keresztülszúrt szív olyan természetes, mint az eső, a szél, vagy a fák lomjainak zúgása a szélben. Eleme a természetnek, egy darabja, összetevője. Miképp a halál is az.

Nem tudtam volna otthagyni élve. A lelkiismeretem nem engedte. Később aztán már rájöttem, ebben a korban a lelkiismeret legalább olyan haszontalan dolog, mint a mobiltelefon, a laptop, vagy a karóra. Placebo, ami elhitet veled valamit, de amúgy semmi haszna. Sőt, sokszor akár káros is lehet. Ez a világ más szabályok szerint működik, ilyesminek itt semmi helye.
De akkor még élt bennem, nagyon is élt. A római azt akarta, hogy megöljem. Könnyítsek a szenvedésén. Később, mikor több időt töltöttem ezek között az emberek között megértettem, a halál  itt nem olyan borzalmas dolog, mint jó két ezer évvel később. Sőt, sok esetben kegy, menekülés valahová, amelyről hitték, hogy csak jobb lehet, mint a világ, amelyben éltek.

Hajnalodott már, amikor eldöntöttem, megteszem, amit akar. Előbb a fegyverrel akartam lelőni, de aztán elvetettem az ötletet. A sörét nem ölné meg. Vagy legalábbis úgy gondoltam, nem öli meg azonnal. Maradt valami szúrás vagy vágás lehetőségnek, eszköznek meg két dolog, a római kardja, és a kés, amit az öregtől kaptam. Az egyik túl nagy volt, és markolatig benne egy hulla mellkasában, az utóbbi túl kicsi, valami svájci bicska, dugóhúzóval, csavarhúzóval, meg kisollóval. Egy nyulat felbontani elég, de egy emberben nem nagyon tudtam volna jelentős kárt tenni vele. Odaléptem a hullához, és megpróbáltam kihúzni a kardot. Mintha bele lett volna betonozva. Ahogy rántottam rajta egyet, a hulla furcsán megmozdult. Megrettentem, elengedtem a markolatot. Aztán a tekintetem a rövid, görbe nyelű késre esett, amit a markában szorongatott.

Magam se tudom, hogy voltam rá képes. Sokat tűnődtem, hogy csináljam, pedig valójában még mindig csak szuggeráltam magam, hogy képes legyek megtenni. Végül összeszedtem minden anatómiai ismereteimet, és a nyaki verőér mellett döntöttem. Sugárban dőlt a vér, ahogy átmetszettem a torkát. Aztán hamar kiszenvedett. Ma már tudom, Luciusnak hívták. Sandru mondta később. A római követségben járt messze keleten, a hegyeken túl. A kagán mentességével utazott vissza Rómába. A visszaúton egy szirger, akiket Sandru törzse megvetett – rabló, tolvaj mind, mondta Sandru – lesből lelőtte. Aztán a római intézte el a szirgert, amikor az be akarta fejezni a művét. Én meg a rómait szabadítottam meg a szenvedéseitől. Így vált kerekké a világ. Ok-okozat-következmény, élet és halál örökös körforgása beteljesült.

A lóval már könnyebb dolgom volt. Hátizsákomat a nyeregre erősítettem, felkászálódtam a hátára, és elindultam kelet felé. Igyekeztem nem hátra nézni. Azt hittem, a mészárszék, amit a hátam mögött hagytam, örökre kísérteni fog a hátra lévő életemben. De, később kiderült, tévedtem.

A lovat az Istennek se tudtam rávenni az ügetésre. Csak baktatott komótosan, ügetni sem volt hajlandó, hiába ösztökéltem. Hamar eluntam, aztán már csak ültem a hátán, és hagytam, menjen csak a maga tempójával. Az irányt szerencsére tartotta, ha mégse, elég volt rántani a kantáron. Még beszéltem neki, szólongattam, de nem reagált.

Estefelé letáboroztam. Tüzet raktam, aztán megpróbáltam harapni valamit a nyúl maradékából. Kelletlenül forgattam a számban a falatokat, és csak révedtem bele a lobogó lángokba. A ló ott legelt mellettem, néha dobbantott, vagy megcsapta a farkát, a fejét. Ilyenkor dús, fekete sörénye is lebbent. Valahogy önkéntelen jött a számra:
- Sörény – mondtam halkan. Felkapta a fejét, és egyik, hatalmas szemével rám vizslatott. Fekete szembogara különösen tükrözte vissza a tűz fel-fellobbanó lángjait. - Sörény – ismételtem meg.
Odalépett hozzám, és lehajtotta a fejét. Végigsimítottam az orrán. Ennyi is elég volt, hogy egy életre barátságot kössünk. Még ha az az ő rövid életét is jelentette.

Hamar elaludtam, eltört a lovaglás. És épp emiatt, túl mélyen is.

Arra ébredtem, hogy valaki kíméletlenül a hajamba markol. Férfiak álltak körülöttem a hajnali derengésben. Alacsony, csúcsos süvegű, kaftános alakok. Röhögtek. Az az egy, aki a hajamba markolt, a másik kezében egy kést tartott. Pont olyat, amivel én metszettem át a római nyakát. Mondott valamit a többieknek. Aztán visszafordult felém. Meg jobban belemarkolt a hajamba, hátrafeszítette a fejem, és már lendült a kés a torkom felé.

Ösztönösen az arcom elé kaptam a bal kezemet.