Fogalmam sem volt, mi baja a lánynak. Azt éreztem, nincs lefogyva, és ezt jó jelnek gondoltam. Talán csak meghűlt, az ókorban ez is könnyen halálos lehetett. Lesz, ami lesz alapon a szájába gyömöszöltem egy tablettát, majd elmutogattam Sandrunak – aki végig ott figyelt a vállam felett késsel a kezében -, hogy kell még takaró. Nem teketóriázott sokáig. Egyszerűen lerángatta a legközelebbi családtagjairól - két kölyökről, egy öregasszonyról, és a feleségéről - a takarókat, aztán odadobta nekem. Begöngyöltem a lányt, leültem mellé a földre, és vártam.

Reggelre csurom vizesek voltak a takarók. A láz viszont érezhetően alábbhagyott, Shira pedig mosolygott.  Előbb az apjára, majd rám. Én pedig azt hittem, kísértetet látok. Amint megláttam arcát a nappali fényben, valami azt súgta, Isten - vagy a sors -, különös, és vaskos tréfálkozása nem ért véget azzal, hogy évezredekre visszahajított az időben.

Egy hónap múlva már szinte családtag voltam Sandruéknál. Shira, és az apja felváltva tanítottak különös nyelvükre. Én pedig lassan azon kaptam magam, hogy, akit majd másfél évtized alatt több iskola orosz tanára sem tudott megtanítani beszélni idegen nyelven – ugyanígy voltam a némettel, és az angolt is csak értés szintjén voltam képes elsajátítani, különös figyelemmel a számítástechnikában használatos kifejezésekre -, egyre bonyolultabb gondolatokat tudok közölni a szkítákkal. 

Egyszer olvastam egy könyvet, igen fanyalogva már a vége felé. A magyar nyelv őstörténetét ecsetelte, teljesen másféle megvilágításban, mint amit az iskolában tanultam. Mondom, nem nagyon hittem akkor. De Sandru népének nyelvét egyre jobban megismerve kezdtem gyanakodni, valami azért mégis lehetett abban, amit mondott az a könyv. Ragoztak, mint a magyarban szokás. S akadt szó – igaz kevés – ami ugyanúgy hangzott, és ugyanazt jelentette, mint a magyarban. Hal, sár, kő, meg ilyesmik. Volt aztán olyan, ami mást jelentett; a „de” azt, hogy lehet, a „nesz”-t akkor hallottam, ha felém nyújtottak valami tárgyat. Ugyanakkor – főleg Shira – egyre több magyar szót sajátított el. Milyen szépen tudta mondani azt, hogy „szeretlek”. Istenem, milyen szépen!

Emellett a család mindennapjainak is hasznos tagjává váltam. Segítettem a lovak gondozásában – majd félszáz, apró termetű, ázsiai ló -, amire a téli szálláshelyen nagy szükség is volt. Etetni, futtatni, ápolni kellett a karámba zárt ménest, és a szkíták ilyenkor jórészt a „senkiket” fogadták fel. Sandru viszont nem kedvelte a „senkiket”, egyszer egy teljes nyereg – úgy tíz, tizenöt – kikészített farkasbőrrel rövidítették meg. Különösen jól jött hát, hogy a fiai, és kagjának tagjai – a kag a szkíták legkisebb harci egysége, afféle hűbéri alapon működő hadicsapat, éppen felserdült, még nőtlen fiúk, akik elszegődnek a tapasztaltabb harcosok szolgálatába, amiért cserébe lovat, fegyvert kaptak, harci tapasztalatokat és erényeket gyűjthettek, amíg harcossá nem értek, és saját kagot szervezhettek – mellett, én is tudtam segíteni a téli szállás mindennapi tevékenységében. Emellett Sandru megtanított lőni a „szíj”-jal, a félelmetes erejű, szaru-lemezeből és fából készült, kifordított íjjal. Olyan pontosan soha sem tanultam meg vele lőni, mint a szkíták, de azért az alapokat elég jól elsajátítottam. Csak egy dolgot nem nézett jó szemmel az én öreg barátom. Ami köztem és Shira között szövődött. Vagyis Shira és köztem.

Shira érinthetetlen volt. Areka, vagyis bekötetlen fejű, holott már elmúlt huszonnégy éves is. (Az érintetlenségével később voltak némi fenntartásaim...) Lányát Sandru a kagánnak tartogatta, afféle politikai aduként. Amikor Kar kagán trónra került – úgy öt éve – Sandru felajánlotta neki az akkor épp eladósorban lévő, elsőszülött lányát. A kagán akkor elfogadta az ajándékot, de arra kérte Sandrut, a frigy csak később kerüljön megkötésre. (Mind a kettő játszott, okos, politikai játszmát folytatott. A kagánnak ott volt Sandru elkötelezésének lehetősége, Sandrunak pedig annak lehetősége, hogy a házasság után komolyabban beleszólhat a politikai ügyekbe.) Hogy mégis megpecsételjék a szándékot, mind a ketten, két oldalról, egyszerre arcon csókolták a lányt. Az apa balról, a jövendőbeli jobbról. Shira innentől kezdve a kagán jegyese lett, és érinthetetlen mindenki számára. Shira viszont nem igazán érezte magát ennyire elkötelezve, makacs, önfejű lány volt, igen sok bosszúságot okozva az apjának.

Nem is beszélve rólam.

Épp olyan volt, mint ő. Fekete haj, mélybarna szemek, kicsiny termet, telt, őrjítően telt idomokkal. Még a természete is ugyanaz; fékezhetetlen makacsság, szenvedély és önfejűség megfejthetetlen egyvelege. Egy igazi szépség, valahonnan Ázsia belsejéből. Mennyi annak a valószínűsége, hogy több mint kétezer év múlva a szénatomok láncai köré a periódusos rendszer elemei ugyanilyen mintázatba rendeződjenek, életre keljenek, hogy én egy nem is olyan szép napon, valamikor a huszonegyedik század elején, megismerkedjek vele, és felforgassam miatta az életemet?
Nem sok. De most újra itt volt előttem teljes valójában. Nem úgy hívták, nem azt a nyelvet beszélte, nem azokat a ruhákat hordta, de ugyanúgy engem akart, mint amaz.

Igyekeztem ellenállni a kísértésnek. Egyrészt Sandru miatt, másrészt valami belső fék hatására. Csak a hülye gyújtja magára kétszer ugyanazt a házat. Ez a ház pedig nagyobbat éghet, mint az a másik, attól tartottam.

Kar kagánt érkezésem után egy hónappal ismertem meg. Nem tartózkodott a téli szálláshelyen, vendégségben járt valamerre északon, a Kárpátokon túl. (Sandruék Kék hegyeknek nevezték a Kárpátokat. Mondjuk, minden hegyet, hegységet Kék hegyeknek neveztek, amelyik esetleg magasabb volt, azt Nagy kék hegyeknek. Nem szerették a hegyeket, ezért nem is bajlódtak sokat a névadással. A síkság gyermekei voltak, a sztyeppéé, ahol lovakat lehet legeltetni, vágtázni naphosszat, vagy addig üldözni az ellenséget, ameddig az ki nem merül. ) Az egész szálláshely felbolydult a kagán érkezésének hírére. A férfiak egész nap gyakorlatoztak, a lányok kiöltöztek, a kölykök pedig a gázló mellett tátották a szájukat reggeltől estig, azt figyelve, mikor bukkan fel a kagán csapata a túloldalon. Shirára is nemszeretem napok jöttek. Sandru néhány pofont beígérve eltiltotta a közelemből. De mondom, makacs és engedetlen fehércseléd volt, éjjelente ki-kiszökött hozzám a karám mellé, ahol aludtam.

A kagán érkezése nem volt olyan ünnepélyes, mint ami várható volt az előkészületekből. Na, nem a szálláshely lázasan készülődő népén múlott. Amikor a kölykök üvöltve rohantak a tábor felé, jelezvén, Kar nagyúr megkezdte az átkelést a Tiszán, mindenki kitódult a jurtákból. Éljeneztek, kiabáltak, ünnepeltek, egészen addig, ameddig a csapat fel nem bukkant. Aztán már csak azt látták, hogy a nagy kagán, a nélkül, hogy bárkire is ránézett volna, mereven előre tekintve, feszes derékkal ülve a lovát átlovagol köztük, emberei pedig, - majd negyven harcos, fele kopjás, fele szíjjas -, hasonló komolysággal követik. A kagán meg sem állta a tiszteletére felsorakozott kagosok sorfala előtt, hanem a sátrához léptetett, és nemsokára eltűnt a bejáratot borító vastag bőrtakarók mögött. Az emberek elhallgattak, majd össze-összesúgtak. Találgatták, mi okozhatta nagyuruk különös viselkedését. Néhányan látni vélték, hogy igen nehézkesen szállt le a lováról. A táborban pedig elterjedt a hír, hogy a kagán harcolt, és megsérült. Sandrut még aznap este a kagán sátrába hívták.

Még szerencse, hogy észrevettem. Az egyik szénaboglya tövében ültem, Shira az ölemben, hanyatt. A csillagokat néztük. Próbáltam elmagyarázni neki, mit lát az égen. Ő meg nekem, hogy mennyire szeret. Mondom, még szerencse, hogy észrevettem Sandrut.   Öreg barátom mélyen lehajtott fejjel közeledett. Nagyon erősen gondolkodott valamin. Shira úgy csusszant bele a sötétbe, mint egy kígyó.
 

- Gyere velem! – morogta bosszúsan Sandru.